rss      tw      fb
Keres

Mondhatom-e egy neonácinak, hogy „jobbikos”?


     Mottó:
  A régi anekdota szerint Gózon Gyula, a híres színész egy alkalommal „marhának” nevezte egy vendéglő főpincérét, mire az becsületsértés miatt beperelte a művészt. A bíróság elmarasztalta Gózont, és felszólította a bocsánatkérésre, mondván: nem nevezheti nyilvánosan marhának a főpincért. Gózonnak azonban volt még egy kérdése:
  – Rendben van, bíró úr, tudomásul vettem, hogy nem mondhatom egy főpincérnek, hogy „marha”. De kérdezem, ha egy marhával találkozom, mondhatom-e neki, azt, hogy „főpincér”?
A bíró tanácstalanul hümmögött egy kicsit, majd határozott igennel felelt a színész kérdésére, aki odafordult felpereséhez:
  – Főpincér, bocsánatot kérek!


Az anekdota a Jobbik kontra Karsai László perről jutott eszembe. Mint ismert, a történészt elmarasztalta első fokon a bíróság, mivel 2011-ben (!) „neonácinak” nevezte a magyar szélsőjobboldal ma legerősebb, parlamenti képviselettel is rendelkező pártját. A címke és a tartalom közötti filozofikus mélységű problémákat felvető pernek valóban nagy a tétje. A Jobbik identitásának erősítéséhez feltétlenül szüksége van egy jól kommunikálható bírósági ítéletre, a szélsőségesség elhárításával az elszivárgó népszerűség újbóli növelésére. Erős továbbá a kísértés a szélsőjobboldalon (illetve a mindezt kívülről, de egyáltalán nem érdektelenül szemlélő fideszes körökben), hogy Karsai esetleges elítélését felhasználják a történészek, társadalomtudósok, politikai elemzők (egyáltalán: értelmiségiek) burkolt megfélemlítésére, öncenzúrára vagy hallgatásra kényszerítésére. Van továbbá egy olyan lehetséges következménye is az ügynek, hogy perek tucatjainak indításához ad tippet az ingerült közélet szereplői, illetve az unalomtól amúgy sem fenyegetett ügyvédek számára.

Magyarországon, mint tudjuk, hivatalosan nincs ún. „precedensjog”. Ha volna, akkor automatikusan Karsainak adott volna igazat a bíróság, hiszen Vona Gábor már indított 2010-ben hasonló pert, akkor Bartus László újságíró ellen, aki lapjában „rohadék, fasiszta, náci” pártnak nevezte a Jobbikot. A bíróság akkor megszüntette az eljárást, a minősítést a szólás- és véleményszabadság keretei között lévőnek ítélte. Most annyi volt a különbség, hogy Karsai a „neonáci” kifejezést használta, s nem érkezett arról hír, hogy Vonáékat az első három betű – neo – sértette volna, egyébként elfogadják a következő négyből álló – náci – terminust. Szóval, ha komolyan vesszük a jog kiszámíthatóságát, továbbá a finoman szólva meghökkentő Karsai-verdikt másodfokon is megállja a helyét, akkor ezután bármely párt perelhet bárkit, aki neki nem tetsző minősítéssel él, és a bíróságnak igazat kell adni minden egyes felperesnek.

Ne feledjük, az „öncélú” minősítés a rendszerváltás óta rendszerint a jobboldal által használt eszköz. Az ő szóhasználatukban voltak már a baloldaliak és a liberálisok mindenféle alantas állatrendszertani kategória képviselői, hazaárulók stb., s mindezt nemcsak arányt tévesztett publicisták, hanem vezető politikusok is használták. Vegyünk csak egyet, a talán legdivatosabbat, a „kommunistázást”. Az MSZP 1989-es megalakulása óta mindent elkövetett, amit el lehet követni, hogy elhatárolja magát a pártállami múlttól, mégis lépten-nyomon „komcsiznak”, „bolsiznak”, a legmérsékeltebbtől a legszélsőbb jobboldalig. (Mifelénk e kettő között gyakran nem túl nagy a távolság.) Aki tudja vagy sejti, nagyjából milyen politikai mozgalmat takar a „kommunista”, illetve a „bolsevik” kifejezés, aligha tud egyetlen komolyan vehető párhuzamot felfedezni a mai magyar szocialisták és a pártállamban testet öltött ideológia képviselői között. Hogy a Jobbik-párhuzamot hívjuk segítségül: a mai MSZP-sek közül senki nem követelte a parlamentben listák összeállítását (mondjuk a „kulákokról”), nem vették programba a „megbízhatatlan” társadalmi elemek táborokba való (ki)telepítését, nem szerveztek Munkásőrség-szerű félkatonai alakulatokat, amelyekkel az utcákon félelmet keltve vonulgatnának, nem állnak az osztályharc és a proletárdiktatúra pártján (sőt, már 3 kormányzati ciklusban bizonyították a demokratikus hatalomgyakorlás iránti elkötelezettségüket) stb. Mégis kommunistázzák őket éjjel-nappal, (majdnem) minden hullámhosszon. Ezután – ha kedvük és gusztusuk tartja – akár perelhetik is mindazokat, akik ilyen címkét használnak, elvben nagyobb eséllyel kellene nyerniük, mint amilyennel a Jobbik a Karsai-perbe belevágott.


Mert bármennyire abszurd is az egész pereskedés tárgya, nem kerülhetjük meg a választ arra a kérdésre, hogy nevezhető-e „neonácinak” a Jobbik. (Az elsőfokú ítélet után pláne nem.) A téma persze a társadalomtudomány szakemberei között is vitákra ad alkalmat arról, hogy milyen kritériumok szerint és milyen címkék alá sorolhatók be az egyes politikai formációk. Induljunk ki abból, hogy egy politikai párt ugyanúgy „közszereplő” jogi személyként, mint a vezetői, illetve parlamenti képviselői egyénként, tehát el kellene tudniuk viselni az olyan jelzőket, amelyek nekik nem tetszenek, vagy meg kellene próbálniuk legalább úgy tenni, mintha nem volnának azok, aminek a minősítő tartja őket. Ha komolyan vesszük az önérzetükben sértett jobbikosok érveit, akkor a „neonáci” minősítést csak azzal szemben lehetne használni, aki deklaráltan a konkrét, német náci párt (Nationalsozialistische Deutsche Arberteipartei) jogutódjának és vele teljesen azonosnak minősíti önmagát, hiszen csak annak lehet „neo”-ja. Ez nyilván abszurd, hiszen bármilyen, a történelemben ilyen vagy olyan szerepet játszó politikai formáció jelenbeli alteregójának felbukkanásakor a megfeleltetés használható.

Akkor pedig egy párt és a ráragasztott címke között a kapcsolat megítélésére két eljárás kínálkozik: a párt programjának, illetve tevékenységének megítélése. Az előbbi értelemszerűen nem lehet kizárólagos, hiszen az öndefiníció – különösen politikai pártok esetében – mindig pozitív kicsengésű. Nem volt még olyan politikai párt, amely ne a népboldogításra legalkalmasabbnak, a nép szabadságának megteremtésére leginkább hivatottnak tekintette volna önmagát, és ezzel nincs is semmi baj. De a 20–21. század nevetséges és szörnyű diktátorai is minősítették már önnön rendszerüket például a leginkább demokratikusnak is. A pártprogramok mélyebb elemzése már közelebb visz az adott politikai csoportosulás mibenlétének megismeréséhez, de ennek is vannak korlátai, hiszen – ha másból nem, tapasztalatból – jól tudjuk, hogy egy pártprogram akkor jellemez igazán, ha a párt hatalomra kerülve bebizonyíthatja, mennyit gondolt belőle komolyan. (Márpedig konkrétan a mi esetünkben a Jobbik még jutott hatalmi pozícióhoz. Vagyis hogy hajlamosak volnának-e szélsőséges politikai rendszer kiépítésére, nem tudhatjuk.)

Szóval azt, hogy egy párt minek nevezhető, leginkább a tevékenységéből tudjuk megítélni. Márpedig egy párt nemcsak személytelen ideológiából áll, hanem vannak vezetői, tagjai, rendezvényei, hivatalos és informális megnyilatkozásai, amelyek összességéből alakul ki az, ahogyan a pártot egy külső szemlélő megítéli. (Persze minden pártban lehetnek túlkapásokra hajlamos tagok, akiktől a párt vezető szervei, illetve személyiségei elhatárolódnak, vagy akiket akár ki is zárhatnak. A Jobbik esetében volt már példa az utóbbira, de éppen hogy nem azért, mert tevékenységük a „neonáci” minősítéssel lett volna kapcsolatba hozható.) Szóval, ha megnézzük a Jobbik meghatározó politikusainak, képviselőinek megnyilatkozásait, a párt illetve a hozzá kötődő csoportok tevékenységét, akkor abban a szélsőséges, náci jellegű politika széles repertoárja mutatható ki. Volt itt már parlamenti felszólalás a tiszaeszlári vérvád mellett, zsidólista követelése, szélsőséges tüntetés Izrael ellen, a cigányellenesség megnyilatkozásait számba venni is nehéz, a Magyar Gárda – akárhogy mismásoljuk is – a közvéleményben a párthoz kötődő félkatonai alakulat stb., stb.

Vagyis a pártnak bőven vannak kapcsolódó megnyilatkozásai, a kérdés csak az, hogy ezek valamiféle összefüggésből kiragadott, az általánostól eltérő tendenciát mutatják-e, vagy ellenkezőleg: összefüggő rendszerbe illeszthetők, sőt, elérnek egy olyan kritikus mértéket, hogy alkalmazható legyen a pártra valamilyen szélsőséges minősítés. A helyzet a Jobbik esetében nyilvánvalóan az utóbbi. E minősítések egyik – egyszerre vitatható és alkalmazható – szinonimája a „neonáci”, arról nem is beszélve, hogy az egész kérdés szorosan kapcsolódik egy tudós közéleti szerepvállalásának kérdéséhez. Karsai László személye ebből a szempontból különösen fontos, hiszen olyan történészről van szó, akinek munkássága megkérdőjelezhetetlen, alapos és a honi történettudományt sokoldalúan gazdagító tanulmányokkal, kötetekkel érdemelte ki a történészek szakmai elismerését. Ettől jól elválaszthatók a közéleti természetű szereplései, nyilatkozatai, vagyis nem keveri a különböző szerepeit, ahogy ez egyébként teljesen normális.

Vagyis összességében: szomorú, hogy egy kiváló tudós egyáltalán bíróság elé citálható azért, mert egy – megnyilatkozásainak jelentős része alapján jogosan levonható következtetésként – szélsőjobboldaliként besorolható pártot „neonácinak” nevezett. A történet következő érdekes eleme, hogy a Jobbik a médiahatóságnál azonnal, mintegy vérszemet kapva feljelentette az ATV-t, amiért a csatorna híradójában a „szélsőjobboldali” jelzővel illette a pártot. Ennél a reakciónál a Jobbik aligha bizonyíthatta volna jobban a jelző használatának megalapozottságát.



Fazekas Csaba


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!