rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. május 14.

A lánya tőle függetlenül nyert trafikot, Szócska mellett neki köszönhető a béremelés
Csiba Gábor a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Kórház és Egyetem Oktatókórház főigazgató főorvosa

Bolgár György: - A témánk elsősorban az egészségügy béremelés, másodsorban – de ha megengedi előreveszem, legyünk túl rajta – a trafikpályázat. Mert azt olvastam egy-két hete, hogy az Ön egyik rokona is nyert trafikkoncessziót Miskolcon és talán valamelyik másik városban is. Igaz?

Csiba Gábor: - Nagyon örülök, hogy megkérdezte, megmondom őszintén, mert én is csak olvasom és soha senki meg nem kérdez engem. Úgyhogy ez az egyetlen egy olyan médium, amelyik végül is ezt megkérdezi. Egyébként igaz. Nincs benne semmi, hiszen tudni kell, hogy ez az úgynevezett törvény, amelynek alapján ez az egész elindult, ez nem a dohányról szól, hanem a fiatalok dohányzás elleni védelméről és a dohánykereskedelem bizonyos korlátok közé szorításáról. Tehát az, hogy nekem az egyik rokonom, aki egyébként külön, függetlenül él, és lányom különben, harmincesztendős és kétgyermekes anyuka, az egész pontosan megfelel a pályázat kiírási feltételeinek, az egy dolog. Az, hogy nekem a Stratégiai Szövetség elnökeként ezzel kapcsolatosan mi a véleményem, erre ugyanazt tudom mondani, hogy aki mondjuk katolikus például, nyugodtan lehet kéményseprő is. Tehát ha Ön újságíró, attól még olvashatja is az újságot. Tehát körülbelül ilyen. Kénytelen vagyok ezt mondani, mert nem látom az összefüggést.

– Nézze, ahogy ezt a különböző tudósítások felemlegették és esetleg megjegyzéseket tettek Önre is, abból körülbelül az a következtetés vonható le, hogy egy: miért van az, hogy több orvos rokonságából is nyertek jónéhányan pályázatokat, holott az orvosoknak bár nem feltételezem, hogy minden orvos olyan, aki nem vesz kezébe egy szál cigarettát, szóval bár vizet prédikál, néha ihat bort is kétségtelenül, de hogy orvosok viszonylag feltűnően jelen voltak itt a nyertesek között, holott elvileg ez egy egészségjavító, az egészséget promotáló intézkedésnek indult, és mégis orvosok, illetve hozzátartozóik vesznek részt dohánytermékek árusításában. Nem lát ebben valami ellentmondást?

– Hát nézze, nem látok benne ellentmondást. Ez egy ilyen bután hangzó dolog. Sőt, még azt is lehet mondani, hogy én vagyok az, aki kitalálta azt a bizonyos chipsadót, amely egyébként magába foglalja a dohányra és az alkoholra is kivetett többlet termékdíjat is, csak a neve chipsadó, amiből egyébként most az egészségügyi béremelés forrása van. Tehát nekem még ezt is lehet a szememre hányni, hogy tulajdonképpen az én egyik – mondom, tőlem független – gyerekem, aki megfelel minden pályázati feltételnek, nyert. A kettő nem zárja ki egymást.

– Foglalkozott ő korábban akár dohánykereskedelemmel, akár kereskedelemmel?

– Hát természetesen kereskedelemmel igen, de dohánykereskedelemmel nem. De hát Ön sem mindig úgy kezdte az életét, hogy rádióműsor vezető volt.

– Nem ennek születtem, ezt bevallom Önnek.

– Na hát akkor azért mondom, hogy mindent el kell egyszer kezdeni. De igazából én úgy gondolom, hogy ma Magyarországon a pályázatoknál három alapszabály érvényesül. Az egyik az, hogy az a pályázat biztosan nem nyer, amit nem adnak be. Tehát nagyon sokan nem adtak be pályázatot, az egy fajta savanyú a szőlő szindróma érvényesül. Kettő: egy pályázat során van nyertes, meg van vesztes. Három, ez Magyarországra viszont nagyon jellemző: aki veszít egy pályázaton, az soha nem önmagában keresi a vesztesége okait, hanem mindig valami más, külső körülményben keresi, és hát tulajdonképpen erről szól ez az – én idézőzelbe teszem – botrány, de hát valójában ez egy ilyen média kampány.

– Gondolja? Hiszen ugye azt mondja, aki nem adja be a pályázatot, az nem nyer. És ebben Önnek tökéletesen igaza van, mint a régi viccben, talán Kohn panaszkodik Istennek, hogy nem tud egy öttalálatost nyerni. Azt mondja neki, legalább vegyél egy lottószelvényt. Úgyhogy valóban be kell adni pályázatot. De amikor három-négyszázalékos árréssel indultak el vagy annak tudatában indultak el a pályázók, és csak azzal, hogy hát majd ott cigarettát, dohánytermékeket lehet árusítani, ámde később, illetve közben megváltoztatták a feltételeket, most már ott fogunk tartani, hogy nemcsak alkoholt, nemcsak lottószelvényt, nemcsak fagylaltot lehet árulni, hanem az önkormányzatok feljogosíthatják, hogy élelmiszert is árusíthassanak, vagyis visszaáll a régi élelmiszerbolt, csak most már néhány kiválasztott új tulajdonos kezében.

– Hát nem néhány, hanem hatezer valahány száz.

– Negyven valahány ezer helyett.

– Igen, az igaz, de hatezer valahányszáz, szabályozott körülmények között működő magyar kisvállalkozó vagy család, vagy megváltozott munkaképességű, mert ezek mind benne vannak azért a pályázati kiírásokban, lehetőséget kap arra, hogy az életét rendezze. És hát nem új dolog ez, hiszen hetven évvel ezelőtt pontosan ugyanez zajlott le, a HVG-ben olvastam erről egy történetet, hogy trafikokat azoknak az embereknek adtak, akik ilyen nehezebb, hátrányosabb helyzetű vagy valamit a nemzet érdekében tevő emberek voltak. Nyilván első világháborús sebesültek stb., stb. Tehát a világ csak ismétli önmagát.

– Na de akkor már, ha említi a HVG-t, ott is meg a hvg.hu-n is lehetett olvasni azt a botrányos történetet, hogy a szekszárdi önkormányzatban a polgármester odatette a fideszes képviselők elé a listát, és megnézette velük, hogy ez most jó-e, rendben van-e, támogassuk-e vagy. Ezek szerint mégiscsak volt valami nem egyenes dolog ebben.

– Nézze én nem tudom, én nem élek Szekszárdon, engem senki meg nem kérdezett, hogy a lányom akar-e pályázni, a lányom-e a pályázó. Ő kérdezett meg engem, hogy mit szólok hozzá. Igen, végigzongoráztam magamban azt is, amit Ön az elején említett.

– Mert Ön például a Borsod megyei közgyűlésnek is tagja.

– Én egyébként tagja vagyok a Borsod megyei közgyűlésnek, de a Borsod megyei közgyűlésnél nincs döntési pozícióm ebben a kérdésben.

– Hát információkat talán tudnának adni, nem?

– Egyre kevesebb döntési pozíció van. Nem, én nem kaptam és nem is adtam semmiféle információt senkinek erről. Ő beadta a pályázatot, ő nyert. Mondom, nehogy azt higgye, hogy nem gondoltam én is végig azt, hogy na, a chipsadó atyja, orvos vagy nem tudom micsoda. Sok mindent lehet erre mondani, de mégis azt kell mondani, hogy a pályázatból nincs kizárva egyetlenegy orvos hozzátartozó sem, mert akkor meg ugyebár diszkriminációról beszélünk, mert akkor mondhatnánk, hogy az egyenes orrúak vagy a hosszú lábúak nem pályázhatnak. Tehát azért mondom, hogy nagyon sok olyan dolog van ebben, amit a médiában lehet erről beszélni meg olvasni. A lényeg mégis az szabályozott…

– De Ön szerint, komolyan, az egészet csak a média fújta fel? Mert én el tudom fogadni, hogy az Ön lánya abszolút független mindentől és mindenkitől, abszolút jogosan nyert, jó pályázatot adott be és beletartozik abba a körbe, amelyik ilyen módon is valamiféle támogatásra jogosult, és ha nincs ellenfele abban a körzetben, akkor miért ne nyerne. De amit megtudtunk itt az elmúlt hetekben, az Ön szerint mind valamiféle felhabosított és nem is igazán tényeken alapuló visszásság?

– Nézze, azért azt is vegyük figyelembe, hogy ez a pályázat nem egy olyan, hogy tessék itt van, és akkor kapod a pénzt. Hát tudja, micsoda adminisztráció, igazolás, különböző tanúsítványok és utána pedig maga a beindítás összes gondja – ez nem egy kis ügylet, tehát nem arról van szó, hogy valaki ajándékba kapott valamit. Lehetőséget kapott a pályázattal. Valószínű, hogy nagyon sokan nem is fognak tudni élni a lehetőséggel, mert ez csak egy lehetőség, a nevében is benne van, hogy koncesszió.

– Az Ön lánya még akkor is érdemesnek látta ezen elindulni, hogy csak négyszázalékos volt az árrés, és most már kiderül, hogy tíz vagy esetleg tizenkettő lesz?

– Hát én utólag azt mondom, hogy a tíz százalék is nyilván többet ér, mint egy négyszázalékos, na de ezt se ő, se én, senki nem tudta, hogy ez az árrés változni fog. Viszont egy három-négyszázalékos árrés, úgy tudom, hogy a tisztességes üzleti haszon kategóriájába tartozik. Tehát erre egy üzleti tervet építeni és megcsinálni, ami nem meggazdagodás, de megélhetés lehet, szerintem nem olyan nagy probléma.

– Na nem kínzom ebben tovább.

– Nem kell engem kínozni, örülök mondom, hogy megkérdezte, mert senki meg nem kérdezi, csak beszél róla.

– Igen, hát az a legjobb én is úgy gondolom, hogyha az érintettekkel beszélünk. Nem ártana persze, ha a döntéshozók is beszélnének, de ez a dolog másik része. Viszont akkor az orvosi, illetve egészségügyi béremelésről szeretnék Önnel beszélni, mert tulajdonképpen meglepetésként jött, igaz, hogy Szócska Miklós államtitkár folyamatosan azt mondta és sugallta, hogy meglesz, meglesz, de látva a gazdaság elég bizonytalan és kétes állapotát, meg az állandó költségvetésihiány-problémákat, meg lesz-e vagy nem lesz meg, sikerül-e leszorítani vagy sem, az ember arra gondolt, hogy ezt hagyják utoljára. Ehhez képest Szócska államtitkár kiharcolt egy béremelést. Ön szerint mekkora jelentőségű ez, mennyire változtatja meg az egészségügyben dolgozók közhangulatát?

– Picit megint csak módosítok, és visszatérek a beszélgetés elejére. Szócska államtitkár úrral együtt – természetesen ő az egyik, akinek a legnagyobb érdeme van ebben – kiharcoltunk egy béremelést. Ugyanis az egészségügy az összes ágazathoz képest annyiban különbözik most ma, a mai gazdaságban, hogy ő nemcsak tartotta a markát, hogy ilyen béremelés kéne meg olyan életpálya modell, meg nem tudom micsoda, hanem megmondta, hogy miből. És ezt a „miből”-t teremtettük meg. És ez azért utal vissza a beszélgetésünk elejére, mert úgy hívják ezt hivatalosan, hogy népegészségügyi termékdíj, de valójában – és itt a Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület érdemeit szeretném kiemelni – 2010-ben mi vetettük fel először ezt a lehetőséget, hogy bizony az ártalmas étkekre, italokra, dohányra, erre, arra, rá kell tenni egy olyan többlet adót, tegyük idézőjelbe az adót, mert azért ez nem adó, többlet forintot, amit viszont csak az egészségügy kapna meg, és ennek a folyománya az, hogy lett harmincmilliárd forint ezekből a bevételekből.

– Ez 2013-ban körülbelül harminc milliárd forint?

– Ez 2013-ban harminc milliárd forint, 2012-ben huszonvalahány milliárd forint volt, hiszen ne felejtsük el, tavaly is volt ebből már béremelés. Tehát ez egy folyamatos lehetőség arra, hogy az egészségügy dolgozói valamifajta bérrendezést kapjanak. Ezt nem tapasztaltam az oktatásban, a szociális és egyéb szférában. Nem mondták meg az ötletet. Itt hoztunk egy ötletet, forrást teremtettünk és most igazából a forrás elosztási javaslatát vitte keresztül az államtitkár úr.

– De ha ez ilyen magától értetődő lett volna, akkor már januárban azt mondhatták volna, hogy ebben az évben harmincmilliárd jön be ezekből az egészségügyi termékdíjakból vagy plusz adókból, és ezt béremelésre fordítjuk, ámen. Ellenben most május közepe van, vagyis eddig huzakodniuk kellett nyilvánvalóan a Gazdasági Minisztériummal, mert ez a plusz adó máshol is jó volna nyilván.

– Hadd mondjam, hadd mondjam. Már januárban Balog miniszter úr – és akkor most az ágazat miniszteréről beszélek – tájékoztatta a közvéleményt arról, hogy ötmilliárd forinttal több az egészségügynek az ez évi költségvetési tétele, és ennek jó része, nyilván akkor nem tudta megmondani, hogy mennyi, az, amit bérrendezésre lehet fordítani. Az NGM-mel… nyilvánvaló, hát persze, aki adóbevétellel gazdálkodik, az néha másra is akarja költeni. Tehát azért ebben van egy ilyen. Persze. És ez igenis a tárcának az érdeme, hogy azt mondta, ezt mi találtuk ki, a mi érdekeinkben és a mi együttműködésünkkel valósult meg, akkor a mi céljainkat valósítsa meg belőle a vezetés. Tehát ilyen értelemben tényleg azt mondom, hogy diadalként kell ezt megélni, de valójában ez egy nagyon komoly és jó dolog ez a népegészségügyi termékdíj. Arról van szó, hogy aki tudatosan olyan termékeket fogyaszt, amelyek ártanak az egészségnek, az igenis vagy előre fizesse meg a gyógyítása költségeit ebben a plusz adó formájában vagy szokjon le. Tehát ennyi tulajdonképpen az egész. És hát aki befizette, márpedig sokan befizették, megmondom őszintén, az én gyerekeim se szoktak le a chipsről, és így ők is befizették a chipsadónak a rájuk eső részét.

– De ebből a főigazgatói fizetést nem fogják emelni.

– Érdekes módon a főigazgatói fizetést nem emelik. De a traumatológus orvosnak a fizetését emelik. Egyébként én traumatológus vagyok. Úgyhogy csak azért mondtam. És a traumatológusok nevében is köszönöm.

– Értem. Egy dolgot még, ha valóban erre építették fel, hogy ebből lehet például a béremeléseket fedezni, akkor azért 2014-től kezdve már gondjaik lesznek, hiszen nem valószínű, hogy a befolyó összeg a harmincmilliárdot jelentősen meghaladja. Pláne, ha sikerül meggyőzni az embereket arról, hogy étkezzenek egészségesebben. Akkor csökkenni fog ez az összeg.

– Igen.

– Szóval mi lesz jövőre, kérdezem én, egy kicsit előreszaladva.

– Igen. De azért a logikája ennek az, hogy kettős előnye van. Az egyik lehetőség az, hogy a bejövő pénzből… Mert hogy az emberek továbbra is fogyasztják, van elosztható, az egészségügy számára juttatható pénz. Viszont abban az esetben, ha ennek hatására vagy ennek hatására is az emberek leszoknak a káros termékekről, és elindul az egészségesebb termékek irányába a fogyasztás struktúrája, akkor viszont van egy áttételes előnye. Kevesebben betegszenek meg, kevesebben kerülnek rossz állapotban a kórházba, és kevesebben terhelik az ellátórendszert. Tehát könnyítik az ellátórendszernek a munkáját.

– Egy dolgot szeretnék még kérdezni Öntől, hogy az Ön tudomása szerint ebben az évben csökkent az orvosok, ápolók, egészségügyi szakemberek elvándorlási kedve? Vagy akár igen, akár nem, most ennek a béremelésnek a következtében mire számít, hogy csökkenni fog-e?

– Amit én tudok, hogy az elvándorlás intenzitása csökkent. Legalábbis ezt olvasom. Ez az elvándorlás, ez olyan dolog, hogy mindig voltak szerencsét próbáló emberek, harminc évvel ezelőtt, meg most is. Harminc évvel ezelőtt nagyobbak voltak a lehetőségek, most kisebbek a lehetőségek.

– Mármint az elvándorlásban?

– Persze.

– Ahhoz disszidálni kellett harminc éve.

– Így van, így van. Hát az évfolyamtársaimból legalább negyvenen disszidáltak, és most külföldről vagy osztják az észt vagy ott dolgoznak. Tehát azért mondom, máskor is volt ez. De a tendenciája valószínűleg úgy tűnik, hogy lassulást jelent. Nyilvánvalóan azért, mert egyrészt ez egy dolog, hogy a béremelés látszata vagy annak az ígérete sokat jelent, de emellé hozzá kell tenni azt az életpálya modellt, amit egyébként szerintem előbb utóbb ellátnak Magyarországon, a Magyarországon végzett kollégák. Mert az életpálya modell nemcsak arról szól, hogy hány forintot fogok keresni. Hanem arról is szól, hogy látom, hogy harminc év múlva hova jutok. Hogy mikor lesz belőle, hogyan lesz belőle adjunktus, főorvos stb. A családomnak lesz-e megélhetése abban a városban, kapok-e lakást, telket az építkezéshez, a feleségemnek munkahelye, óvoda stb., stb. Tehát ez egy komplexitás. És ennek több szereplője van. Az egyik természetesen a bér. És hozzátartozik az, hogy milyen képzési, továbbképzési lehetőségeket biztosítanak nekem, és ebben is nagyon sokat léptek előre, hiszen nagyon sok uniós forrásból azokat a pénzeket, amelyeket egyébként saját zsebből kellett volna továbbképzésre kifizetni, azokat odaadják most a kollégáknak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!