Ember a gáton
- Részletek
- 2013. június 13. csütörtök, 06:28
- Jakab Attila
Az ország napok óta az árvízi helyzetet figyeli, követi. Ezrek dolgoznak megfeszített erővel, éjt-nappá téve, a gátakon. A Nemzet vezetőjének és irányítójának parancsa világos: „gátat nem adunk fel”. A természet erőivel való küzdelem jó alkalomnak bizonyult arra, hogy a háborús retorika felváltsa a forradalmit. Félő, hogy ez már így is marad. Egy évre vagyunk a választásoktól.
A dunai gátakkal ellentétben azonban a közmédiában egyértelműen átszakadt a gát. A magyar társadalom legnagyobb problémája, hogy a kádári „gulyáskommunizmusban” az immunrendszere teljesen legyengült. Nem érzékeli a kórt, amely lassan rágja belülről. Mivel a romániai Ceausescu-rendszert jó, ha hírből ismeri, lehetetlen felismernie azokat az áthallásokat, finom párhuzamokat, amelyek a most kibontakozó Orbán-rezsimmel összekötik.
A Ceausescu-rendszer történetében, alakulásában szintén egy természeti katasztrófa játszott fontos szerepet: mégpedig az 1977-es földrengés. Ma Magyarországon egy ahhoz fogható folyamat indult be. Az árvíznek köszönhetően teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy napjaink Magyarországa egyszemélyes kézi vezérlésű ország lett. Ugyanakkor a közmédiában megjelentek a személyi kultusz első jelei is: a televízió helyzetjelentéseinek első köre nem annyira az árvízről, hanem egyre inkább Orbán Viktorról szól, aki mindenütt ott van, és mindent személyesen irányít („főispánokat” utasít). Mintha Arany Jánost hallanánk: „Egy, csak egy legény van talpon a vidéken”. Most nem nótázik; dolgozik.
Ez a miniszterelnökre koncentrálás mondhatni a túllihegési kényszer természetes következménye. Pozícióját féltve mindenki mindenkit túl akar szárnyalni az alattvalóságban. A jelt a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) elnöke, Osztie Zoltán belvárosi plébános (lásd Magyar Narancs 2013. január 17.), által celebrált születésnapi hálaadó szentmise adta meg. Ez az alkalom jelenítette meg, hogy a személyi kultuszra van társadalmi igény, és kielégítésében hazai katolikus egyházfik hajlandók tevékenyen közreműködni.
Ebben sincs semmi rendkívüli. Hiszen annak idején maga Adolf Hitler is a katolikus Centrumpárt képviselőinek köszönhetően szerezte meg a teljhatalmat. Ez volt a kiindulás. Ezt nem kellene/szabadna elfeledni! Akkor, 1933-ban, a katolikusok természetesen nem látták az út végét; de az indulás után már nem volt többé megállás vagy visszaút. Kénytelenek voltak végigmenni az úton. Mint ahogy lassan-lassan a magyarországi (főképpen katolikus és református) egyházak számára sem lesz, hiszen a pénzért és a privilégiumokért meg kell szolgálni. Ebbe a megszolgálásba illik bele, és annak keretében értelmezendő, Osztie Zoltán szolgálata.
Ahogy a Ceausescu-rendszerben is fontos állami szerepet töltött be a román ortodox egyház, az Orbán-rezsim hasonlóképpen szán fontos állami szerepet a magyar katolikus egyháznak. A többiek majd fokozatosan igazodnak és idomulnak. Ahhoz pedig, hogy a politika által kigondolt szereppel tisztába jöjjünk, mindenképp érdemes a Horthy-korszakot is szem előtt tartanunk, amelynek a reneszánszán oly sokan munkálkodnak (politikusok, akadémikusok, művészek, értelmiségiek). A kulcsszó a tekintélytisztelet. Erre kell majd nevelni a fiatal generációkat, lehetőleg már az óvodától; hiszen ez a személyi kultusz alapja!
Orbán Viktor és Kövér László a KÉSZ parlamenti konferenciáján, 2011-ben – MTI/Soós Lajos
Az Orbán-rezsimnek az egyházaktól elvárt társadalmi szerepvállalását nagyszerűen megvilágítja C. Paravicini Jenő (1882–1964) nyugalmazott magyar királyi tábornok, a budapesti Katolikus Akció mozgalom erkölcsvédelmi szakosztályának elnöke, aki 1940-ben, a zsidótörvények közepette, a magyarság lényegéről értekezve a „józan vallásosságban” vélte megtalálni ezt a lényeget. Álláspontja szerint ugyanis Magyarországon a nyugati áramlatok mindig letisztultak és megtisztultak a túlzásoktól, mintegy józanul módosultak. Szerinte „ezt a józan életszemléletet a magyar az őt 900 éven át nevelő katolicizmustól nyerte. Attól a katolicizmustól, mely örök dualizmusával a végleteket áthidalóvá teszi az embert. A kilencszáz éves ráhatás a magyart vallásosságában is józanná tette. A magyar nem is merül el az egyébként nagy hatásokat kiváltó miszticizmusban, nem is forradalmár, nyugtalan újító, bomlasztó, eretnekségre hajlamos, de megkövesedni akaró sem, nem akarja kiélni magát liturgikus hajlongásokban, szertartásokban, mint teszik ezt a szláv népek. A magyar egészen más vallásosságában! (…) Átérezve a tekintélytisztelet nagy kultúrfokát (amire őt a katolicizmus nevelte), a házasságban és nevelésben nem tűri a profanizálást, szabadfolyást biztosít ezekben a vallásnak. (…) Vallásossága őszinte! Elvárja a vallásos embertől, hogy igaz ember legyen, nem ellágyultan jó, hanem keménykötésű, de szeretetteljességtől áthatott minden cselekedetében. Ha nem is koptatja fel nagyon térdét a templom pádimentomán, de az élet és a templomi viselkedés között következetességet kíván. Mert a magyar vallásossága meggyőződésre támaszkodik, s nem a külsőségben, hanem a tartalomban keresi a mélységeket!” (C. Paravicini Jenő, „A magyar vallásossága”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1940, 1. sz., 2-3. old.)
A múlt ismeretének fényében szemlélve a jelenlegi helyzetet és folyamatokat megállapítható, hogy Magyarország biztosan halad visszafele a múltba. A valamikori liberális, antiklerikális, nem „nemzetieskedő” (és már akkor ismerethiányos) ifjak időnap előtt megvénült, megkeresztényedett, megnemzetiesedett („Turulba született”) és bigott konzervatívok lettek. Kezdeti sekélyes tudásuk időközben még jobban erodálódott, és rendíthetetlen igazsággá, megszállottságot sugalló meggyőződéssé merevedett.
A szétforgácsolt, egymás ekézésével és a jövőbeni (egyre illuzórikusabb) pozíciójukkal elfoglalt ellenzéki erőknek azon kell tehát elgondolkodniuk, hogy mit kezdenek majd egy intellektuálisan és humánumában leamortizálódott, az irányítást kedvelő, dinamikus fiatal erőinek jelentős részét elveszített és egyre jobban elöregedő, frusztrált, identitászavaros (ebben gyökerezik az antiszemitizmus és a rasszizmus) és infantilis társadalommal. Véleményem szerint ez az Orbán-rezsim utániság legfontosabb kérdése, amiről alig akar bárki is tudomást venni.
Írásai a Galamusban:
– Erdő Péter és a kötelező hitoktatás
– Gyöngyösi–Bayer–Orbán
– Rogán őszinteségi rohama
– Átlépett Rubicon
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
