Orbán után
- Részletek
- 2013. június 14. péntek, 04:42
- Debreczeni József
Mihancsik Zsófia: Mi lesz, mi legyen Orbán után? |
„Ma Magyarországon csakis a Tisza István politikai hulláján át vezet előre a demokrácia útja!” Ez a mondat – mutatis mutandis – tökéletesen ragadja meg a mai politikai konstelláció lényegét, noha bő egy évszázada, 1910 márciusában írta le Jászi Oszkár*. (Nyilván minden olvasó be tudja helyettesíteni „a” Tiszát – a Dunánál pozőrködő Orbánra.) Ám a polgári radikális vezér egykori cikke más aktualitásokkal is szolgál: „Sajnos a modern Magyarország még nem szülte meg a maga vezérét, akinek tekintélye és szava tömöríteni volna képes a haladás összes híveit pártkülönbség nélkül a… reakció ellen... A mai választói rend alapján csak hibrid, korcs képződmények jöhetnek létre: csupa paklizás, taktikázás… Most nem új pártokra van szükség, hanem a produktív, munkás, őszintén demokrata elemek szövetségére, ligájára. Ma mindenkinek egy táborban kell küzdeni… nem pedig úgy, hogy… Tisza István keblére borulunk.” Ez után következik a felütésként idézett mondat, ebben a kontextusban: „Mert csak rövidlátó kávéházi politikus vagy rossz demagóg az, aki nem látja vagy nem akarja látni a történelmi fejlődés intő szavát: ma Magyarországon csakis a Tisza István politikai hulláján át vezet előre a demokrácia útja!”
A demokratikus Magyarország vezére napjainkban sem tudott még megszületni (aki alkalmas volna rá, még nem született újjá), de hogy normális esetben ki tudná – kinek kellene – kormányozni az országot Orbán után, az megmondható. Noha „a produktív, munkás, őszintén demokrata elemek” egyikének alelnökeként nem volna illendő, politikai közíróként mégis leírom: Mihancsik Zsófia idevágó cikkének minden szavával egyetértek. Ismereteim szerint Bajnai – s a vele dolgozó szellemi kör – komolyan, alaposan, felelősségteljesen készül az Orbán utáni kormányzásra; mellettük szól a 2009 tavaszától eltelt egy esztendő is.
A legnagyobb ellenzéki párt elnökéről – s a mögötte állókról – nincs ilyen tudásom (legföljebb benyomásaim vannak); az ő esetükben kormányzati referencia sem létezik. Mindezek alapján (s az MSZP-re voksolni vonakodók megnyerése végett) az ellenzéki szövetség kormányfő-jelöltjének Bajnai lenne alkalmasabb. Paradox módon emellett szól az is, hogy nincs mögötte (s már aligha lesz) valódi párt. Az ő szinte kizárólagos tőkéje a fölkészült, kormányképes csapattal rendelkező, egyszer már bizonyított miniszterelnök brand-je, amely elvész az ellenzéki összefogás, a demokratikus Magyarország számára, ha Bajnai, ne adj’ isten, Németh Miklós 2001-es sorsára jut. (Ma még csak egy új Medgyessy érkezése se várható – hál’ istennek.) A B-terv (ne legyen közös ellenzéki kormányfő-jelölt, a külön listákra leadott voksok nyomán utólag dőljön el a személye) részleges kármentesítésre jó, arra se nagyon. Márpedig a jelek szerint ma ennek a verziónak van realitása, ha egyáltalán.
Orbán menesztésének esélyei tehát rosszak, s még ez a kisebbik baj. A nagyobb, hogy az ő menesztése után a demokratikus kormányzás lehetősége sem lesz adott. Hisz az új kormánynak a kétharmados jogszabályok között (az adótól a nyugdíjon át a földtörvényig és tovább) gúzsba kötve kell táncolnia; miközben a 9–12 évre bebetonozott fideszes árnyékállam prominensei (az ügyészektől az alkotmánybírákig, a médiahatóságtól a költségvetési tanácsig az államfőtől a jegybankelnökig) mind a lába közé dugják majd a maguk furkósbotját.
Úgy látom, ezzel a helyzettel Bajnaiék se, Mesterházyék se néznek igazán szembe. Hogy tudniillik nálunk nem a jobb- és a baloldal között zajlik a küzdelem, hanem a demokrácia hívei és ellenségei között. Kábé 2002–2003 óta. 2010-től már a demokrácia megsemmisítői és a demokráciát a sírból visszahozni akarók között. 2014-ben pedig nem egy rossz kormánytól, hanem az országot módszeresen fosztogató szervezett felvilágtól kellene megszabadulnunk.
Ha pedig így van – és így van! –, akkor miféle „demokratikus jobboldalnak” készül engedményeket adni a reménybeli új kormányzat? Kivel akar a túloldalon megegyezni és miről? Lehet komolyan hinni abban, akár egy percig is, hogy aki a maga önkényuralmát a rendszerváltozással létrejött demokratikus jogállam megbénításával, majd szisztematikus lerombolásával teremtette meg, s a romokon építette föl a saját autokratikus rendszerét; aki a vakhit, a nyers anyagi érdek, a hierarchikus rend és a megfélemlítés erejével tartja össze a maga politikai hadseregét; aki tettestársaival létrehozta ennek irdatlan médiabirodalmát és fölmérhetetlen gazdasági hátországát; aki egy esetleges (ám szinte lehetetlenné tett) választási vereség utánra „közjogilag” negyven évre megkötötte a leendő kormányok kezét; továbbá a költségvetési vétó s az elnök parlamentföloszlatási joga által annak rapid megbuktatásáról is gondoskodott; aki világosan megmondta jó előre: „csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyon” – nos, lehet-e hinni, hogy az illető beéri majd kevesebbel is? Hogy konstruktivitásra hajlik majd egy baloldali (bármilyen oldali) kormányzattal, amely nem az övé? Hogy partner lesz a saját autokratikus alaptörvénye demokratikussá történő visszaigazításában vagy egy új demokratikus alkotmány létrehozásában? Ugyan már!
Mindezért a helyes és lehetséges álláspont: az 1989-ben született közjogi keretekhez való visszatérés. A 2010 tavaszáig fönnálló alkotmányos állapot helyreállítása. Mert ami utána történt, az alkotmányellenes volt, illegitim, sőt illegális. Ha az ellenzék nem ezzel indul neki a 2014-es választásoknak, csak tovább nehezíti a helyzetét. Hisz alaptörvényt módosítani vagy új alkotmányt elfogadni vitán fölül csak kétharmaddal lehet. Az önkénnyel megszakított demokratikus jogfolytonosság újraindítása azonban nincs formális feltételhez kötve. Ha deklaráltan így indul harcba az ellenzék, s így nyer a választásokon, akkor legitim lesz a helyreállítás aktusa. Ám ehhez papírrongynak kell tekinteni az autokrácia joganyagát.
Egy demokrácia stabil működéséhez két alapfeltétel szükséges: 1. demokratikus intézményrendszer; 2. demokratikus politikai közösség, mely elkötelezett az előbbi iránt. Az elsőt sikerült létrehoznia az 1989–90-es rendszerváltozásnak – a másodikat nem. (Az első kiválóságát igazolja, hogy a másik híján is elvergődtünk húsz esztendeig.) Ám a mai ellenzék politikai farkasvakságban szenvedő vezetői lemondanának az előbbiről is! Holmi képzelt választói igényekhez való idomulás jegyében, egy elérhetetlen alkotmányozó többség és egy nem létező politikai ellenfél nem létező megegyezési hajlandóságának délibábját kergetve.
Tudom, 1989-ben konszenzussal született az új demokratikus közjogi rendszer. A meglévő pártállami alkotmány módosításával, a régi parlament voksaival. (Ott voltam.) De miért is? Mert akkor adva volt egy olyan tényező, ami nélkül minderre semmi esély sem lett volna: a még regnáló, de már megtört, s a demokratikus rend megalkotásában partnerként közreműködő hatalom hajlandósága. Kényszerből, frissen születő demokratikus akaratból – mindegy ma már. Hol van ma ennek bármilyen jele? Akár a leghalványabb is? A fideszes pártértekezlet megbuktatta már a nagyfőnököt? Szerveződnek a „reformfideszes” politikai körök? Hajlandó tárgyalni a kormánypárt egy korrekt választási törvényről? (Nota bene: a mai ellenzék föl se fogja, hogy ez volna a kályha, aminek híján meg se kezdődhetne a tánc.) Mert annak idején, egy évvel az 1990-es választások előtt mindez adott volt!
Hogy ezúttal nem Orbánnal, a választás előtt, hanem a választás után, a reménybeli demokratikus jobboldallal kell majd dűlőre jutni? Mert egy vereség után Orbán nem maradhat a helyén? 1994-ben (az egy éve még komolynak tűnő fideszes kormányzati esélyek totális összeomlása után) a helyén maradt. 2002-ben szintúgy. 2006-ban is. Mitől reméli bárki, hogy 2014 után – a korábbiakhoz képest hatványozott közhatalmi, politikai, szervezeti, médiabeli és anyagi erőforrások birtokában – távozni fog?
Orbánt nem elég megverni a választásokon. Megsemmisítő vereséget kell szenvednie. Politikai hullává kell válnia. Míg ez be nem következik, senki se lesz képes demokratikusan kormányozni az országot. A 2014-es voksolás nyomán ez a helyzet aligha áll elő. A diktatúra végnapjaira utaltam a ’89-es átalakulás kapcsán, ehhez képest most ’46-ot írunk. Egy évre vagyunk a kékcédulás választásoktól. Ezt persze nem kell komolyan venni: a nagyhatalmi konstelláció ma merőben más. Nincsenek benn az oroszok, mi viszont benn vagyunk az EU-ban. Ha Orbán bukik, nem lesz külső erő, amely hatalmon tartsa. (Ne feledjük: a diktatúra kilenc évvel a kékcédulás választások után bukott először – s ma gyorsabban forog az idő kereke.)
Orbán is bukni fog, ehhez kétség sem fér. De nem tudható, mikor és hogyan. (A bölcs Balogh pátert faggatták a rémült kisgazdák a negyvenes évek végén: Atya, mi lesz ennek a vége? – Hogy mi lesz a vége, azt tudom. De hogy addig mi lesz… arról fogalmam sincsen.) Nekünk se lehet fogalmunk a jövő fejleményeiről. (2009-ben könnyű volt. Csak azt kellett kitalálni, mi lesz, ha a nyolc éve koplaló kecskebak végre megkapja az egész káposztát.)
Sajnos igaza lehet Bajnainak, aki azt mondja: 2014 az utolsó esély. Mert ha Orbánnak sikerül kicsikarnia a győzelmet, az utólag legitimálja mindazt, amire 2010 előtt nem kért fölhatalmazást, továbbá a második ciklusban végképp bebiztosítható és intézményesíthető lesz az a roppant hatalmi és anyagi erőforrás-fölhalmozás, ami most még csak három éve zajlik. S akkor az Orbán-rezsim végül szükségszerű bukása után már több mint kétséges, hogy visszazökkenhet a demokratikus kerékvágásba az ország szekere. A bukott autokrata helyébe hasonszőrűek lépnek; jön a végleges leszakadás, az anarchia, a harmadik világ.
Reálisnak tűnő forgatókönyv. Hisz annak idején is hiába vált valóra Jászi előfeltétele: Tisza Istvánból politikai (sőt valódi) hulla lett, de mi jött utána? A Károlyi-féle demokratikus próbálkozás sikertelen hónapjai egy szintén kérész életű baloldali totalitárius kísérletbe torkollottak, amelynek bukása nyomán a stabilizáció egy parlamentáris, ámde autoriter, a parlamenti váltógazdaság lehetőségét kizáró jobboldali kurzus keretében következett be, ami két évtized múltán a legszörnyűbb kudarccal végződött. Hogy aztán átadja a helyét az újabb, immár sokkal tartósabb és brutálisabb baloldali totális diktatúrának.
Hja, kérem, Kelet-Európában vagyunk…
Kompország – a világpolitika szerencsés áramlatainak sodrában – bő két évtizede tartósan kikötni látszott a nyugati parton. Most újra sodródik, ismeretlen partok, rossz esetben örvények felé. Bizonyos kötelékek még Európához fűzik, az áramlatok se rosszak – de a kompkalózok, mindenre elszánt politikai haramiák kezére jutott.
Békesi László mondta tavaly: „Nem látom, hogy ezt a hatalmát minden eszközzel konzerválni kész rezsimet hogyan lehetne leváltani. Ám hozzátette: „Ne zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy az előttünk álló szűk két év alatt kibontakozik egy új politikai erő.” Egy év elszelelt, és hol az új erő? Azt is mondta a volt pénzügyminiszter, hogy a hosszabb távon bekövetkező gazdasági összeomlás végső soron megszabadítja majd az országot az Orbán-rezsimtől. Igaz: Orbánból akkor lesz politikai hulla, ha az ő nyakába szakad a mennyezet. Békesi ezt is mondta: „az államcsőd és következményei társadalmi méretű katarzissal, megtisztulással járnak együtt. Csak annak rettenetes ára van.”
A magam részéről megfordítanám. Az államcsődnek rettenetes ára van. Ám a következményei társadalmi méretű katarzissal és megtisztulással járnak együtt. Ezeket spóroltuk meg 1989–90-ben. Pedig nélkülük – s a demokratikus közösség általuk való megszületése nélkül: lásd a weimari, illetve a második világháború utáni Németországot – nincs stabil demokrácia. 1918-ban a németek (minthogy ellenséges katona a lábát se tette a földjükre) el sem hitték, hogy elvesztették a háborút. 1945-ben (miután földig rombolták az országot) kénytelenek voltak ráébredni, hogy nagyon rossz lóra tettek 1933-ban. És a német társadalom ma legalább olyan erős bázisa a demokráciának, mint az angol vagy a francia.
Mi, magyarok olcsóbban megúszhatjuk valahány év múlva – valahogy.
De sima ügy aligha lesz.
* A magyarországi reakció szervezkedése. Huszadik Század, XI. évf. 3. sz.
Debreczeni József
közíró, a Demokratikus Koalíció alelnöke
Írásai a Galamusban:
– Bocsánat
– Tamás Gáspár Miklós – egykor és most
– Komjáth Péter és Róna Péter megjegyzéseihez
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
