Tévesen számba vett tényezők
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. június 18. kedd, 06:29
Klinghammer István felsőoktatási államtitkár jó sok bírálatot kapott a Népszabadságban megjelent interjúja miatt. Én most megpróbálom megmutatni azokat a tévesen számba vett tételeket az interjúban, amelyek miatt a bírálatokat kapta. A leginkább bírált rész a következő volt: „Azokat a szakokat támogatni és preferálni kell, amelyek valamilyen módon értéktermelők. A mai világban a természettudományok és a műszaki tudományok értéktermelők. A humántudományok, a kultúra nagyon fontos, de nem értéket teremtenek, hanem az embereket gyönyörködtetik, boldogságot adnak.” Első olvasásra is föltűnik a kettősség: előbb kétszer is értéktermelésról van szó, utána viszont értékteremtésről. Föltehetőleg, mivel a nyilatkozó is úgy érezte: a kultúrával kapcsolatban még tagadó formában sem helyénvaló a „termelés” szó használata.
Az államtitkár úr azt mondja magáról, hogy ő egy 72 éves emeritus professzor. Mivel én meg egy 76 éves emeritus professzor vagyok, így 4 év van csak köztünk, s elképzelhető, hogy legalább kis ideig ugyanazon időben koptattuk (remélhetőleg egyikünk sem haszontalanul) az ELTE padjait, az azonban biztos, hogy nagyjából ugyanabban az időszakban. Mindketten tanultunk tehát politikai gazdaságtant, természetesen marxistát, és természetesen az akkortájt szokásos interpretációban. E szerint az interpretáció szerint produktív (termelő) munkának csak az számít, amely konkrét anyagi javakat, használati értékeket hoz létre. Egy gép legyártása tehát produktív munka, s megengedhető legföljebb, hogy az ezt előkészítő technikusi és mérnöki munkát is valamilyen értelemben ideszámítsuk, az a munka azonban, amelyet a mérnökhallgatót képző tanár folytat, hát még a tankönyvet író elméleti fizikusé, már nemtermelő, improduktív munka. Hasonlóképpen a folyamat másik végén: a kereskedő munkája még elfogadható produktívnak, mert eljuttatja a terméket a fogyasztóhoz, a pénzügyi föltételeket megteremtő bankár vagy a fogyasztást elősegítő reklámszakember munkája azonban már nem. Egy szóval sem állítom, hogy ez a fölosztás értelmetlen. Anyagi javak termelése nélkül nyilván nem élhet meg az emberiség, hiszen mint Klinghammer helyesen mondja: „A szolgáltatás azt osztja el, amit az értéktermelők megtermelnek.” Csak ebből nem következik sem az akkoriban szokásos értékrend, amelyben az egyébként valóban alaptevékenységet végző fizikai munkást fizették a legjobban, s a folyamatot irányító főmérnököt a legrosszabbul, sem pedig az, hogy minden társadalomban ezeket az alaptevékenységeket tartsuk a legtöbbre és erőltessük, hiszen minél fejlettebb egy mai társadalom, annál kevésbé ezek a „produktív” tevékenységek jellemzők rá, s annál inkább az „improduktívak”. Hogy magától Marxtól egyébként mennyire távol állt a közvetlen fizikai munka dicsőítése és a szellemi munka leértékelése, mutatja, hogy egy helyt, ahol valami igazán nehéz munkára akar példát hozni, a zeneszerzést nevezi meg ilyenként.
A produktív és improduktív fogalmaknak továbbá létezik egy másfajta értelme is. Eszerint produktív az a munka, amely értéket (csereértéket) termel, improduktív pedig az, amely nem. Egy használati értéket előállító kemény fizikai munka is lehet tehát improduktív, ha a létrehozott termékre nincs szükség, így a termelő egy fityinget nem kap érte, s egy szellemi munka is lehet produktív, ha eredményére a piac igényt tart. Biztosra vehetjük, hogy még egy olyan viszonylag kevéssé fejlett kelet-európai társadalomban is, mint a magyar, ma már egyértelműen az előző értelemben improduktív, de ebben az értelemben prodiktív munka dominál a GDP-ben: mérnökök és programozók, tanárok és térképészek munkája.
És akkor eddig még csak a gazdasági értékekről beszéltünk. Vannak azonban másfajta értékek is. Az értékfilozófia (legnagyobb klasszikus képviselői Wilhelm Windelband és Heinrich Rickert az ún. badeni neokantiánus iskolában) a következő legfőbb értékeket írja le a különböző területeken: a logikában az Igaz, az esztétikában a Szép, az etikában a Jó, a vallásban a Szent. Ezek vizsgálata pedig nem arra szolgál, hogy az embereket gyönyörködtesse, szórakoztassa vagy boldoggá tegye, hanem konkrét társadalmi hasznosságra tör.
Ez az első tévesen számba vett tényező.
Az interjú egy másik fontos tézise: „Nem szabad olyan képzést nyújtani, amelyről eleve tudjuk, hogy kizárólag az intézmény fennmaradását szolgálja.” Ehhez csatlakozik az a gondolat, hogy habár – amint azt egy minisztériumi munkaanyag megállapítja – a magyar egyetemeken nincs túlképzés, továbbá – amint az interjú is leszögezi – a diplomások kapnak maguknak munkát, mégis, úgy kellene a képzést megszervezni, hogy a végzett diplomások mindig a saját végzettségüknek és végzettségi szintjüknek megfelelő munkát kapjanak, különben frusztráltak lesznek. Nos, nekem már arra nézve is kételyeim vannak, hogy a minisztériumnak rendelkezésre állnak azok az adatok, amelyek megmutatják, hány végzett hallgató dolgozik a diplomájával szakképzettsége irányának és szintjének mindenben megfelelő helyen, és hány nem. De hogy még azt is tudnák, hogy hány frusztrált diplomás van?! Először is, az ember időnként végrehajt pályamódosításokat. Egy kitűnő közvetlen filozófuskollégám eredetileg vegyész volt, a XX. század talán legnagyobb filozófusa (Ludwig Wittgenstein) meg építészmérnök. Másodszor az ember ideiglenesen megelégedhet valamilyen alacsonyabb beosztással is, amíg nem jut följebb. Bármi legyen is róla a véleményünk, elképzelhető, hogy valaki egy darabig inkább akarjon laboráns lenni Budapesten, mint háziorvos Hajdúborzasztón. Mit kellene és mit lehetne az ilyen emberekkel csinálni? Röghözkötni őket? Én hajlandó vagyok értékelni az államtitkár úr érdemeit a tekintetben, hogy a hírhedt „röghözkötés” időtartamát a felére vitette le, hiszen nagyon nem mindegy, hogy valakinek 10 vagy 5 évet kell-e robotolnia. De ez a megoldás egyrészt elvileg még több oldalról (például az uniós jog oldaláról) vitatható, másrészt épp ezért nem kellene újabb hasonló megoldásokon gondolkodni – másmilyen pedig nincs.
Ez a második tévesen számba vett tényező.
Végül az államtitkár fölvázolja, hogyan képzelné el az egyetemek és főiskolák rendszerét. (Ez az elképzelés részletesebben is olvasható az említett minisztériumi munkaanyagban.) Az a kijelentése, hogy az egyetemi oktatás nagyon jó volt a XIX. század végén, s a bajok döntően abból adódtak, hogy egy tömegoktatást engedtek rá a régi infrastruktúrára, nekem alapvetően rokonszenves. Mint egyszer már írtam itt róla (és elnézést, de most röviden ismételni fogom), a tradíciók és így a tradicionális oktatási formák híve vagyok. Nem lelkesedem például sem a főiskolai/akadémiai és egyetemi képzés közti különbségek – amúgy is inkább csak elnevezésekben megnyilvánuló – elmosásáért, sem az egykarú egyetemekért (az egyháziakért sem). Egy csöppet sem lelkesedtem továbbá az ún. bolognai rendszerért, de ha már szükségesnek mutatkozott a bevezetése, meg kellett volna próbálni értelmes funkciót adni a 3 éves, ún. BA képzésnek (mondjuk ez lehetne egy főiskolai szint), és erre építeni rá a további 2 éves, ún. MA szintet (a valódi egyetemi szintet). Ehelyett az egészet előbb összezavartuk, most pedig föladjuk, de persze most is csak részlegesen. Az oktatás eltömegesedéséért meg végképp nem lelkesedem, de ha ez a kortendencia, akkor szerintem szélmalomharc küzdeni ellene. Mármost a fölvázolt elképzeléssel az az első bajom, hogy egyáltalán nem látom benne ezeknek a problémáknak a megoldását, sőt helyenként nem is tartom érthetőnek.
A tervezet először is – természetes módon – megkülönböztet főiskolákat és egyetemeket, másodszor pedig – közel sem olyan természetesen – kétféle főiskolákat és kétféle egyetemeket. A főiskolák között lennének ún. „közösségi” vagy „helyi”, vagy „kistérségi” (ez a megjelölés különösen zavaró, hiszen a kistérségnek nevezett egységek megszűntek) főiskolák, úgymond a környék munkaerejének képzésére és vidékfejlesztési funkciókra. Ez az elképzelés már kapásból ellentmond annak a föntebb hangoztatott elvnek, miszerint nem szabad olyan képzést nyújtani, amelyről eleve tudjuk, hogy kizárólag az intézmény fönnmaradását szolgálja, hiszen a megfogalmazott célból nyilvánvaló, hogy ezekre a főiskolákra valójában nincs szükség, a fönntartásuk merő öncél, csak hogy a térségben legyen egy akármilyen főiskola. Mert az a főiskola, amelyikre tényleg szükség van, az nem lehet más, mint ún. „szakfőiskola”, meghatározott értelmes profillal – és ha egy bizonyos térséget valóban támogatni akarunk, akkor egy ilyen főiskolát kell oda telepíteni. Hogy aztán egy ilyen „szakfőiskola” „néhány képzési területen”, regionálisan vagy több régióban, esetenként pedig országosan is szerepet játszhat, hogy tehát ez voltaképpen mit is jelent, az sajnos nem világos. Nem azért nem világos, mert nem lehetne így, hanem ellenkezőleg, mert nyilvánvalóan csakis így lehet. Mit kell szabályozni azon, ami spontán módon, magától kialakul? Vagy netán meg akarják szabni, melyik főiskolára melyik régióból lehet jelentkezni? Az egri főiskolára mondjuk lehetne jelentkezni az észak-magyarországi és az észak-dunántúli régióból, de a dél-alföldiből nem? Ugyan mi értelme lenne az ilyesminek?!
Az egyetemeket illetően a tervezet először is kiemeli a „nemzeti tudományegyetemeket”. Hogy a „nemzeti” tudományegyetemnek körülbelül ugyanannyi értelme van, mint a „nemzeti” dohányboltnak, gondolom mindenki számára nyilvánvaló. Azonban ugyanígy nincs értelme a „tudományegyetem” kifejezésnek sem: az egyetem fogalmában ugyanis eleve bennefoglaltatik, hogy a tudománnyal foglalkozik, ezért aztán a „Wissenschaftsuniversität”, „université des sciences”, „university of sciences” kifejezések természetesen nem léteznek. Na mindegy. Szóval az ilyen egyetemek a tervezet szerint országos hatáskörrel rendelkeznek, kellően (???) nagyszámú tudományterületet művelnek, jelentős kutatási eredményekkel, tudományos potenciállal és minőséggel bírnak. Idetartozna a budapesti ELTE, továbbá Debrecen, Pécs, Szeged. Viszont az ún. „szakegyetemek” csak néhány tudományterületen működnek, megintcsak regionálisan vagy több régióban, bár esetenként országosan is, és miközben a saját szakterületeiken kiemelkedő teljesítményt érnek el, képzési és tudományos profiljuk viszonylag szűk. Ide Miskolc, Veszprém, Győr tartoznának.
Az első, amin az ember itt megakad, a „szakegyetem” regionális szerepe. Szakegyetem mondjuk egy orvosi vagy egy műszaki egyetem. Funkcióját tekintve jóformán mindegy, hol van, hacsak nem áll fönn erre nézve valamely különleges indok. Aminek regionális szerepe lehet, sőt kell hogy legyen, az éppenséggel a „tudományegyetem”, amely egy régió kulturális fölemelkedésének elengedhetetlen záloga. Mármost látható (és Klinghammer professzor mint térképész ezt egyetlen pillanat alatt át fogja látni), hogy az ország térképén itt két nagy fehér folt jelenik meg: Észak-Magyarországon és Észak-Dunántúlon (a földrajzi, nem a közigazgatási régióról beszélek). Veszprémről és Győrről nyilatkozzanak inkább az ottani kollégák, ami azonban Miskolcot illeti, jelenleg megfelel a „tudományegyetemi” követelményeknek, bár talán nem olyan fokon, mint a 30-40 évvel azelőtt alapítottak. Ha pedig az illetékesek úgy látják, hogy Veszprém és Győr, Miskolc és Eger túl közel vannak egymáshoz, javasolhatnak fúziókat (volt már példa rá), aztán az érintettek majd nyilatkoznak, mit szólnak hozzá, s hogy amit mondanak, az mennyire elfogadható.
Ez a harmadik tévesen számba vett tényező.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
