Kettő a magyar igazság – Szárszó, 2013
- Részletek
- 2013. június 23. vasárnap, 07:22
- Gerő András
A modern magyar politikai kultúra a történelmet általában két célra szokta használni. Az egyik cél a hatalom igazolásáról szól. Ha a hatalomnak nincs vagy hiányos a legitimációja, akkor ezt a hiányt a történelmi igazolással pótolják. A Horthy-rendszer megalapozásánál a nemzet ezeréves történelmére hivatkoztak, s úgy vélték, hogy ők, és csak ők képesek és jogosultak beteljesíteni a Szent István-i állameszmét. 1948-ban a kommunisták a maguk erősen hiányos legitimációját azzal erősítették, hogy ők, és csak ők 1848 örökösei; éppen ezért ők, és csak ők képesek beteljesíteni a haladás híveinek álmát, álmait.
A másik cél az azonosságról, illetve az önazonosságról szól. Most erről szeretnék szólni.
Az identitás mind a magánéletben, mind a politikában az egyik legfontosabb tényező. Csak az identitás tud válaszolni arra, hogy ki vagyok, mi vagyok, és ki és mi nem vagyok. Az identitás nem más, mint annak tudata, hogy mit kívánok jelenteni önmagam és mások számára.
A politikai identitás szinte azonnal feltételezi az identitáspolitikát. Identitásomat szimbólumokban, nyelvezetben vagyok képes megjeleníteni. Lefordítva mindezt a magyar közegre: beszélj Trianonról, és a nyelvi fordulataid alapján meg fogom tudni állapítani, hogy milyen politikai identitásod lehet. Használd az árpádsávos zászlót, a turult és a pogány szimbolikát, és megmondom, hogy hova tartozol. A példák és az identitások sora szaporítható.
A ma uralkodó politikai kurzus a maga identitáspolitikáját, illetve identitását hosszú évek munkájával építette ki. Ez az identitás három pillérre épül: nemzeti/magyar, keresztény és antikommunista. Az antikommunizmus kezdettől, jószerivel a rendszerváltástól megvolt; a magyar a ’90-es évek közepén lépett be; a keresztény pedig 1998 után. Igaz, a ’90-es évek közepétől még erős volt a polgári identitáselem is, de ez időközben felszívódott, nagyrészt eltűnt, s ma már csak sporadikusan bukkan elő.
A magyar – más szóval nemzeti – szinte mindent áthat; a dohányboltoktól a lóversenyig. Ami nem nemzeti, az nem a mienk – idegen, tehát gyanús. A nemzeti azt is jelenti, hogy minden olyan tradíció fontossá vált, ami a független nemzetállamhoz kötődik, ezért egyre jobban felértékelődik a két háború közti Magyarország kurzusvilága. A Kossuth teret úgy akarják visszaállítani, ahogy az 1944. március 19-e előtt létezett. A Nemzeti Könyvtár kormánybiztosa fennen hirdeti a Horthy-éra hivatalos intellektuális világának rehabilitációját. Szerinte ez az új kánon, azaz az új kánon a régi kánon. Az Alaptörvény Nemzeti Hitvallása 1944. március 19-éig tekinti folytonosnak a magyar históriát, s az új világot ennek folytatásaként képzeli. Nem véletlen, hogy Teleki Pálról utcát neveznek el; Tormay Cécile-nek és Wass Albertnek már van, Hóman Bálintnak még nincs szobra. De ha ez így megy tovább, még lehet.
A magyar nemzeti gondolat ilyetén történelmiesítése a kudarcos magyar nacionalizmus újjáéledését is jelenti. A nacionalista identitásnak ugyanis külső és belső ellenségképre van szüksége. Külső ellenség lehet az a politikai-gazdasági közösség, amelynek részei vagyunk, azaz az Európai Unió – vele viaskodunk, ha szabadságharcot vívunk. Belső ellenség lehet a cigány, a zsidó, a szocialista – mindenki, aki nem mi vagyunk. (Ez persze kicsit az osztályharcos magatartást idézi fel.) A belső ellenség ügyében a nemzetinek tekintett, valójában nacionalista identitásnak két fokozata van: az egyik nyílt ellenségnek tekinti a zsidót, a cigányt és a szocialistát; a másik csak használja ezt az érzületet, de a faji ellenségképet nem deklarálja. De a nacionalistává váló nemzeti identitásban potenciálisan ott van ennek a lehetősége.
A keresztény annyit tesz, hogy a magyar államban jelenleg uralkodó politikai kurzus az egyházat kifejezetten preferálja, az egyházias világképből nem egy ponton törvényt kreál (lásd a család definícióját). Mindazonáltal ezt mértékkel teszi, hiszen tisztában van a realitásokkal, így például az egyház abortuszfelfogását nem érvényesíti, noha elméleti alapját az alaptörvénybe beépítette.
Az antikommunizmus kezdettől fogva jelen van, és szocialistaellenességként bármikor elővehető. Ma már törvény mondja ki, hogy a szocialisták és az egykori állampárt között felelősség-kontinuitás húzódik. Az antikommunizmus persze sokat kopott az idők során, különösen annak fényében, hogy a mostani hatalmi kurzus jó néhány vezető állású tisztségviselője egykoron buzgó párttag volt.
Megjegyzem, hogy az értelmiségi világ – beleértve ebbe a társadalomtudományi szakértelmiséget is – mindig is kiszolgálta a különféle kurzusok identitáspolitikai igényeit is. Volt, aki ezt ízlésesen, mértékkel tette; volt, aki mértéktelenül, ízléstelenül. Mondok példákat. A XIX. század végén volt, aki a Szabadelvű Párt, illetve szabadelvű kurzus identitásigényeinek kívánt megfelelni. Volt, aki élete különféle szakaszaiban hol a bethleni konszolidáció ideologikumát, hol a sztálini Szovjetunió dicséretét képviselte. Volt, aki a német befolyásnak ágyazott meg. Volt, aki a kommunizmus történelmi szükségszerűségét és így gátlástalanságát igazolta. Volt, aki a KGST nagyszerűségéről értekezett. Folytathatnám a sort jelenbeli – első- és másodvonalbeli – példákkal, de nem teszem. Egy biztos, hogy a mai kurzus történészének az a feladata, hogy a Horthy-korszakot minél jobb színben tüntesse fel, jogegyenlőséget sértő jellegét relativizálja. Ezt a kurzuslogikát jó néhányan be is teljesítik. Sőt, ma már az Akadémia írásba is adja, hogy a kanonizált nemzeti emlékezetben a Horthy-kurzus jogegyenlőséget felszámolni akaró, a hungarizmust kitaláló apologétájának helye van.
De azért leszögezném: a Horthy-éra parttalan rehabilitációja nem a Horthy-éra visszaállítását jelenti. Aki így gondolja, téved. Annak az identitásnak a reinkarnációjáról van szó, amely a Horthy-éra hivatalosságát jellemezte. Nem a kor, hanem a történelmi ideológia szivárog vissza – ami azért jelzi a mai kurzus és eszmei kiszolgálói ideológiai lustaságát, fantáziátlanságát vagy éppen tehetségtelenségét.
Itt és most nem az a lényeg, hogy részletesen elemezzem ezt az identitásstruktúrát; a lényeg sokkal inkább az, hogy ez az identitásstruktúra működik. Meghatározható, a radikális jobboldali párt és jobboldali pártszövetség szavazóbázisának érzelmi közösséget jelent, ahol nem az érdekmérlegelés számít, hanem az, hogy ők emocionális biztonsággal ebben az identitáshálóban otthon érzik magukat. Igen, az identitás maga az otthonosság érzete, ami sokkal fontosabb, mint az, hogy az adott identitást felvállaló kormány adott esetben szavazói érdekei ellenére cselekszik-e. A lényeg, hogy valamit a magaménak érezzek. Ma a kétágú jobboldal két identitásközösséget alkot, de vannak átfedő pontok, átszivárgások, mondhatnám buzgárok – miközben kifejezett politikai érdekközösségről nem igazán beszélhetünk.
Mi van a baloldalon?
Nagyjából-egészéből semmi. Pontosabban szólva a baloldali identitás és identitáspolitika megteremtésére voltak, vannak elszórt kísérletek, de semmi nem állt össze, és semmi komoly erőfeszítés nem történt.
Magyarországon a nemzeti tartalom elengedhetetlen bármely sikeres politikai tevékenységhez. Míg a jobboldal különféle irányzatai rendszeresen használják ezt az identitásképző elemet, méghozzá a nacionalizmus különféle változatai alapján, addig a baloldal gyakorlatilag semmit sem kezd vele. Eszükbe sem jut, hogy a magyar nemcsak nacionalista, hanem patrióta értelmezés tárgya is lehet. Amikor azt a szót használom, hogy patrióta, ez annyit tesz, hogy ki kellene dolgozni egy nemzeti, de nem nacionalista elbeszélésmódot Trianonra, a kisebbségi magyarok helyzetére, a magyar sorskérdésekre. Nacionalistának lenni könnyű, mert egyszerű, de akkor bizonyosan sehová sem vezető sztereotípiákban alakul a gondolkodás. Patriótának lenni nehéz, mert nem területben, hanem emberben kell fogalmazni; nem országban, hanem hazában kell gondolkodni; s mint Petőfi óta tudjuk: haza csak ott van, hol jog is van. Könnyűvé lehet tenni a patriotizmusban való gondolkodást, a patrióta identitást, de ehhez először intellektuális befektetés szükséges, s utána jöhet csak a politikai identitásképzés.
A kereszténységgel talán egyszerűbb a helyzet. Helyette azt lehet mondani: humanizmus (1968-ban a cseheknek ez bejött: ők azt mondták, emberarcú szocializmust akarnak). A humanizmus mindent jelent, ami a kereszténységben is megvan, de annál többet nyújt. A humanista semmit nem szeret, ami nem emberhez méltó: nem szereti a kiszolgáltatottságot, nem szereti a létet megnyomorító szegénységet, nem szereti az embertelenség semmilyen változatát.
Az antikommunizmussal szemben álló identitáselem látszólag bonyolultabb, valójában nagyon is egyszerű. Akik szocialisták, azok akarjanak szocializmust. Nem kommunizmust, hanem szocializmust. Mondhatnák, a Kádár-rendszer ezt a kifejezést lejáratta. Ez igaz. De akkor vajon nem azon kellene-e gondolkodni, hogy a Kádár-korszak manapság uralgó parttalan negatív minősítésével szemben azt mondják: a Kádár-korszak politikai világát elutasítjuk, de különbséget teszünk a politikai rendszer és a társadalmi komfortérzetet elősegítő, általunk pozitívnak tekintett, s ezért folytatható hagyományként tisztelt elemek között. Igen, fontos az, hogy a munkavállalók biztonságban legyenek – ahogy ezt a Kádár-korszak kialakította; igen, fontos az, hogy ingyenes legyen a teljes oktatási vertikum – ahogy ezt a Kádár-korszak megteremtette; igen, fontos az, hogy a kismamák otthon maradhassanak a gyerekeikkel; igen, fontos az, hogy mindenkinek legyen munkája, mert ez adhat emberi méltóságot; igen, fontos az, hogy ne legyen strukturális szegénység az országban.
Mindez a magyar történelemben a Kádár-korszakhoz kötődik. Ebből a rendszerből csak azt kell felvállalni, ami szocialista volt, és semmi olyat nem szabad, ami a kommunista politikai rendszer világát idézte. Aki szocialista, az vállalja a szocializmust. Ilyen egyszerű.
Ha a jobboldali identitás vállalja a Horthy-éra egyre parttalanabbá váló rehabilitációját, akkor a baloldali identitás felvállalhatja a Kádár-kor differenciált igazolását. Tartalmilag sosem szabad egy rendszert egy korszakkal összekeverni. Ezt csak úgy a megközelítés végett ajánlom a tisztelt identitástermelők figyelmébe.
Az igazság az, hogy nekem sem a mai nacionalizmussal és etatizmussal töltekezett jobboldali, sem a lehetséges (mert ma még nem létező) baloldali, szocialisztikus identitás nem kedvemre való. Az én határozott polgári identitásomnak azonban jót tenne, ha kis hazámban politikailag versengő identitások jönnének létre. Sokan rájönnének arra, amit én már most tudok: egyik sem az igazi, egyik sem teljesen nekik való. S így talán kialakulhatna egy harmadik, nem pusztán egyéni, hanem közösségileg és politikailag is értelmezhető identitás: a szabad magyar polgár identitása. Azé, akinek sem az etatista jobb, sem az etatista baloldalra nincs szüksége. Aki nem az erős államban, hanem az erős társadalomban hisz; aki a nemzeti trikolór nem zöld vagy éppen rózsaszín átszínezettségét vallja; aki szkeptikus a nemzet és népboldogítás állami politikává emelt eszméjével szemben.
Akárhogy is alakul, az identitásnak nagy előnye az, hogy nem kell kompromisszumot kötni, hiszen az ember a meggyőződésében nem is tud kompromisszumot teremteni. Másfelől viszont az erős identitás segítheti a reálpolitikai kompromisszumok megkötését, ami viszont minden politikai közösség működéséhez elengedhetetlen. Ha erősen hiszek abban, hogy én egy férfi vagyok, akkor nyugodtan lehetek híve a homoszexuálisok jogainak, mert tudom, hogy nincs az a jog, ami engem fenyegetne. Ha tudom, hogy én megingathatatlanul magyar vagyok, akkor nincs okom, hogy ne segítsek a cigányoknak abban, hogy ők is teljes értékű magyarok legyenek. Ha hiszek Magyarországban, akkor nem keresek ellenséget a saját sikertelenségem igazolására.
Befejezésül szeretném idézni a valaha élt legnagyobb magyar politikatudóst, Mikszáth Kálmánt. Nem valamiféle politikatudományi tételét, hanem irodalomtörténeti megfogalmazását.
Azt írja: „Nyarat évente csak egyet ád az Isten. Petőfit egyet ezer évre adott.”
S ha Mikszáthnak igaza van, akkor ezer évre szólóan – míg el nem avul – az eltérő, megteremtett és megteremthető identitások világában talán megvan az a nemzeti egységet kifejező politikai identitás is, amit Petőfi adott.
„Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem!”
A magyar igazság tehát nem három, hanem kettő.
1993 - szarszoitalalkozo.hu
A szerk. megj.: A 2013. június 22–23-án megrendezett szárszói találkozón vasárnap délelőtt elhangzott hozzászólás bővített változata.
A szárszói találkozót Farkasházy Tivadar és családja 1993-ban rendezte meg először a balatonszárszói nyaralójuk kertjében felállított sátorban. 2003-ig minden évben sor került rá, most kilenc év után rendezik meg újra. A találkozó célja, hogy „fórumot teremtsen a hazai közélet különböző területének képviselői közötti párbeszédre, az országot érintő fontos politikai és társadalmi kérdésekről a résztvevők megismerhessék egymás nézeteit, kötött formában, szervezett vita során, de akár kötetlenül is a kertben szűk körben beszélgetve”.
A találkozó honlapja itt látható.
Írásai a Galamusban:
– A Kertész-születésnap
– Egy akadémiai döntéshez
– Politika a kultúra csapdájában
– 162 év
– Akadémikus antiszemitizmus
– Nemzeti jelmondat
– Akadémikus vágyakozás – A helyét kereső Gyáni Gábor
– Kis ország, nagy abszurd
Lásd még: Civilizációs kiáltvány, illetve beszéde a Kockán az életed! elnevezésű demonstráción, valamint A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai. Lánczos Vera interjúja: Ön hogy látja? – Interjúsorozat a regisztrációról – VII. Gerő András történész
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
