rss      tw      fb
Keres

Önteltségem rövid története

Ma reggel kinyitottam a tévét, hogy megnézzem: van-e bőr a képén a közszolgálatnak, és lehetséges-e, hogy vasárnap reggel a botrányba keveredett Pálffy István vezesse a műsort. Volt bőr a képén, mi több, ahhoz is, hogy ne jelezze: felvételt látunk, és nem élőt. Így ezt csak onnan tudtuk meg, hogy egy alkalommal az interjúalany arca hosszasan rádermedt a képernyőre. Ám lépjünk tovább, és fejezzük ki örvendezésünket afölött, hogy Pálffy ezúttal már nem felelt meg teljes egészében annak a képnek, melyet két héttel ezelőtti szerepléséről a Közszolgálat és a mákostészta című cikkemben festettem róla. Csodálatos volt: fölvezette az interjúkat, nemcsak saját magáról beszélt, hanem a témáról is, és olykor még fel is készült. Borzasztó öntelten arra kellett gondolnom: nem éltem hiába, lám, érdemes volt megkritizálni, tanult belőle, ez által jobbá lett a műsor – hát kell ennél több?!

Sajnos azonban mégsem lehetek száz százalékban elégedett magammal. Volt ugyanis egy interjú, melyet Pálffy Kaszap Viktóriával, az angolkisasszonyok egyik – igen harmonikus megjelenésű – szerzetesnővérével készített, és ezt sajnos visszaesésnek kell tekintenünk. Az alábbi okból:

1. Az interjúnak láthatóan egyetlen célja volt, éspedig az, hogy Pálffy jól kikommunistázhassa magát. Nem mintha kételkednék abban, hogy amit például egy forradalmár pap megöléséről mondott, az igaz, csak éppen zavaró volt, hogy végül ez vált a legmeghatározóbb információvá, a maga feltűnő öncélúságával és egyoldalúságával. Hiszen arról semmi információt nem kaptunk, hogy a megnyerő nővér milyen apropóból került a műsorba, s emellett is feltűnően keveset beszéltek konkrétumokról. Holott volna mit kérdezni a rend társadalmi hasznosságáról vagy iskoláinak szellemiségéről, esetleg szociális jellegű tevékenységeikről. Ráadásul – ahogyan ez a Marie Clair internetes oldalán is olvasható – az interjúalany kommunista családból származik, úgyhogy ha valaki, ő bizonyára tudja, hogy a kommunistának nem szinonimája a „gyilkos”. Belátom, az igényesség nem számonkérhető, de az elfogulatlanság igen, és ennek jegyében, ha már a kommunisták kétszer is megjelentek, színtisztán ördögökként, legalább egyszer megjelenhettek volna emberekként is, mert hiszen azok is voltak.

2. Amikor Kaszap bejött, Pálffy azt mondta neki: „Jó reggelt, dícsértessék”.

Ha erre visszagondolok, megmondom őszintén: nemhogy az önteltségem, de még az egyszerű önbizalmam is eltűnik. Mit lehet mondani annak, aki komolyan gondolja: belefér a közszolgálatiságba annak demonstrálása, hogy ő is ugyanahhoz a felekezethez tartozik, mint amihez az interjúalany? Semmit. Abba is hagyom a vele való foglalkozást.

Csak egyet teszek még hozzá: azt, hogy az ember persze legyen tűzön-vízen át jóhiszemű. És gondolja azt: pusztán udvarias gesztusról van szó, ez egyszerű jelzése volt annak, hogy a műsorvezető tiszteli a másik köreinek szokásait. Igaz, ilyesmit olyankor teszünk, amikor mi megyünk vendégségbe, de tekintsünk el ettől az apróságtól.

Úgyhogy kíváncsian várom Pálffynak ugyanezt az udvarias gesztusát, amikor majd egy rabbival vagy egy dervissel fog a vasárnap reggeli adásban beszélgetni.

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!