Az ókori Kína ellenségei
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. augusztus 28. szombat, 06:24
- Sándor Klára
A rosette-i kő előkerülése után Jean-François Champollionnak (1790–1832) alapvetően két dolog segített az egyiptomi hieroglifák megfejtésében. Az egyik kopt nyelvtudása volt (az egyiptomi és a kopt egymáshoz közelálló nyelvek), a másik pedig egy ötlet, amelyet már a jelekkel korábban sokat bíbelődő Thomas Young (1773–1829) megfogalmazott: hogy az egyiptomi feliratokon látható legömbölyített sarkú keretek, cartouche-ok a személyneveket emelik ki. Ebből kiindulva sikerült végül azonosítania Ptolemaiosz és Kleopátra nevét.
 Hatsepszut kártusa Luxorban Wikipédia |
A cartouche-okkal kapcsolatos javaslat azonban, úgy tűnik, eredetileg nem Youngtól, hanem egy francia sinológustól, Joseph Louis Deguignes-től (1721–1800) származott (az orientalisztikai szakirodalomban hagyományosan így írják a nevét, máshol sokszor de Guignes-ként szerepel). Deguignes a cartouche-dologra ráhibázott, azon viszont hiába igyekezett, hogy bebizonyítsa az egyiptomi és kínai írásjegyek közös eredetét – abból kiindulva támadt ez az ötlete, hogy a kínaiakat egyiptomi származásúnak vélte. Ne gondoljuk mégsem, hogy Deguignes ábrándozó dilettáns lett volna: tudása saját korának tudományos szintjét nemcsak elérte, hanem jócskán meg is haladta, elsősorban a kínai források tanulmányozásával szerzett máig elismert érdemeket. Huszonhét évesen, 1748-ban publikálta értekezését a hunok és törökök eredetéről, s már ezzel olyan elismerést vívott ki, hogy a Brit Királyi Akadémia 1752-ben tagjává választotta. 1756 és 1759 között jelent meg az Histoire generale des Huns, des Turcs, des Mongols, et des autres Tartares occidentaux című, három kötetes nagy munkája. Ebben az európai történetírás számára addig lényegében ismeretlen kínai források alapján állította össze az ázsiai nomádok – hunok, törökök, mongolok – történetét.
Deguignes munkájának legtöbbet ünnepelt, s egyben legtöbbet kritizált fölvetése az, hogy a hunok a kínai forrásokban szereplő hiungnuk* utódai, azaz a kínai forrásokból nyugatra vonulásuk után eltűnő hiungnu, illetve az európai forrásokban nem sokkal később megjelenő hun törzsek azonos népet jelölnek. Javaslata máig tartó vitát váltott ki. Kortársai, főként a római birodalom végnapjainak történetével foglalkozó Edward Gibbon, lelkes hívévé váltak a hiungnu–hun azonosság elméletének, később azonban, főként az utóbbi fél évszázadban, élesen támadták ezt a nézetet. A 20. század vége felé viszont olyan új források kerültek elő, amelyek Deguignes javaslatát támasztják alá – a vita mindenesetre nincs lezárva.
Kik voltak hát a hiungnuk? Két dolgot szokás róluk tudni: az egyik a Deguignes nyomán elterjedt nézet, hogy a hunok elődei, ezért ázsiai hunoknak is nevezik őket. A másik, hogy ellenük építették Kína északi határán a nagy falat. Mai tudásunk szerint ebben a formában egyik kijelentés sem igaz, de mindkettő átformálható úgy, hogy kiállja a kritikát.
A kínai történetíróknak köszönhetően a hiungnukról szép számmal vannak írott források – épp elég bajuk volt az északi szomszédokkal ahhoz, hogy ne lehessen elfeledkezni róluk. A hiungnuk azonban természetesen nem a semmiből bukkantak elő. Az eurázsiai steppe keleti felén az Altaj-hegységtől Mandzsúriáig tartó, a kínai fejedelemségektől északra eső területen már az i.e. harmadik évezredből ismerjük az ott élő földműves-állattenyésztő népek hagyatékát. A területen több központ maradványait is föltárták, ezek azt mutatják, hogy az állattenyésztés szerepe fokozatosan növekedett ezekben az egymással egyébként élénk kapcsolatban élő kultúrákban. A nagyállattartó pásztorkodás első nyomait az i.e. 6. századból találták meg, szintén több központtal – e harcias nomád népek kialakulhattak helyben, létrejöhettek a steppe peremén élő félnomád állattenyésztő közösségekből, és ide is vándorolhattak. A föltárt sírokban a lovasnomád temetkezések valamennyi megszokott eleme föllelhető: állatmotívumok a tárgyakon, fegyverek, lószerszámok. Ebből az időszakból már találtak olyan műveltségeket, amelyeket különböző megfontolások alapján – az egyiket például a fazekasművesség mesterfogásainak hasonlósága miatt – a későbbi hiungnuk elődeinek is lehet tekinteni. A hiungnu elnevezés azonban erre a korszakra vonatkoztatva csak általános gyűjtőnévként értelmezhető, ’északi nomád’ jelentésben, hiszen a sírokban található leletanyag hasonlóságai mellett legalább ilyen fontosak a helyi eltérések, sőt még egyazon lelőhelyen is többféle hagyományt követtek.
Az i.e. 4-3. században a korábbiaknál fontosabbá váltak a Kínával való érintkezések, s látványos változás tapasztalható a temetkezési szokásokban is: az előkelő sírokból elmaradnak a fegyverek, egyre több viszont az arany és az ezüst, mesteri megmunkálásban, továbbra is a korábban kedvelt állat- és állatharc-ábrázolásokkal díszítve. Egy fejedelminek tartott sírban összesen 218 arany és 5 ezüst tárgyat találtak. A kincsek nem minden sír leletanyagára jellemzőek, más sírokban továbbra is megtalálhatók a harcosok fegyverei, a legszegényebbek mellé pedig csak egy-két tárgyat helyeztek. A sírok fölé nem emeltek halmot, s maguk a sírok is sokkal egyszerűbbek, mint amelyeket a szkíták hagytak hátra az Altaj-hegységben.
A barbárok a Kína-centrikus világkép szerint – Wikipédia
A korai kínai források az északi határon élőket nyugtalanító „barbárokat” saját filozófiai, érték- és erkölcsi rendjükbe illesztve írták le, követve azt a kínai elképzelést, hogy a civilizációnak a kínai központból kisugárzó fénye annál sápadtabban vetül rá egy-egy szomszédra, minél távolabb él az adott nép a központtól. A távolságot azonban nem valóságos rőfökben mérték, azaz nem a tényleges földrajzi távolság sorolta egyik vagy másik népet a félvad vagy vad kategóriába, hanem a történetíró nézőpontja. A kínaiak szerint a keleti és déli „idegenek” kevésbé voltak barbárok, mint a nyugatiak s főként a Hu gyűjtőnévvel jelölt északiak, egyszerűen azért, mert kevesebbet kellemetlenkedtek a kínaiaknak. A hagyomány követését az északi népek jellemzésében is előrébb sorolták, mint a valóságot. Noha a velük folytatott élénk kereskedelem nyomán igen jól ismerték az északi nomádokat, a Kínától északra eső területeket mégis mitikus sémákkal rajzolták meg: a sötétnek, hidegnek, zordnak gondolt északi vidéket állatfejű emberekkel, emberi arcot, illetve végtagokat viselő haltestű lényekkel népesítették be.
A hiungnuk nevét először i.e. 318-ban említi egy kínai forrás, de már korábban is rendszeresen betörtek Észak-Kínába, kisebb-nagyobb zsákmányoló hadjáratok alkalmával, sőt a kínai fejedelemségek alkalmanként egymással szemben is igénybe vették a segítségüket. Hadi erejüket elsősorban az adta, hogy míg a kínai katonák harci kocsikon, hadakozásra alkalmatlan hosszú köpenyekben, sokkal lassabb harcmodorral küzdöttek, a hiungnuk, mint később is minden lovas nomád nép, lóháton, gyors rajtaütésekkel, nagy távolságról is nagyon pontos és erős nyílzáporral nyitottak, és gyakran alkalmazták azt a cselt, hogy a menekülésből hirtelen visszatámadtak.
A hiungnuk felbukkanásának ideje a kínai művészet virágzásának kora, politikailag azonban gyenge császári hatalom és súlyos belharcok jellemezték ezt a korszakot. A Hadakozó Fejedelemségek (i.e. 476–221) korában a hiungnuk támadásait elsősorban a három északi fejedelemség szenvedte meg. Az i.e. 3. században az északi határ mentén kezdett olyannyira nyomasztóvá válni az élet, hogy a kínaiaknak valamiféle megoldást kellett találniuk az állandó fenyegetettségre. A nomádok elleni védekezéshez jobban meg kellett ismerniük szokásaikat, pontos földrajzi helyzetüket, s mindenekelőtt lovas harcmodorukat. Kénytelenek voltak maguk is megtanulni lovon harcolni, lovas csapatrészeket fölállítani, és ez a stratégia sikeresnek bizonyult: onnantól kezdve, hogy az egyik északi fejedelemség, Csao, átvette a nomád harcmodort, egy időre valamelyest alábbhagytak a nomád támadások.
Széles körben elfogadott nézet szerint a nagy falat is azért emelték a kínaiak, mert elegük lett a nomádok folytonos zaklatásaiból. E vélemény szerint a nomádokat saját hiánygazdaságuk, egyoldalú termelésük késztette a betörésekre, portyákra – amikor már nem kellettek a lovaik gabonáért cserébe, a kereskedelem rablásba fordult át. A fal pedig nemcsak a valóságban, hanem szimbolikusan is szétválasztotta a kínaiakat az északi népektől, a letelepedetteket a nomádoktól – a kultúrát, a civilizációt a barbárságtól.
Az újabb kutatási eredmények szerint azonban ez a szemlélet a mongol-kori helyzet visszavetítése 1500 évvel korábbra. Egyrészt a hiungnuk nemcsak az észak-kínai fejedelemségektől, hanem máshonnan is be tudták szerezni a gabonát, másrészt a kínaiaknak az új katonai célok érdekében sokkal inkább szükségük volt lóra, mint a hiungnuknak gabonára. Ezt mutatja, hogy betöréseik alkalmával elsősorban állatokat és embereket zsákmányoltak. A kínai fejedelemségek egymás ellen is építettek falakat, ezek lebontása, illetve az északi falrendszer megerősítése és kiegészítése akkor vált lehetségessé, amikor a Csin-dinasztia (i.e. 221–206) alapítója, Si Huang-ti egyesítette a korábban torzsalkodó fejedelemségeket, s megszilárdította a Birodalmat.
Ázsia i.e. 200 körül – Wikipédia
215-ben Meng T’ien tábornok mélyen benyomult a hiungnuk ordoszi területeire, bőven túllépve azokon a déli, a Wei-folyó mellett fekvő részeken, amelyek kínai érdekeltségbe tartoztak, jó 400 km távolságban szorította északra a hiungnukat. Az elfoglalt steppe alkalmatlan volt földművelésre, kiváló lehetőséget nyújtott viszont lótenyésztésre – valószínűleg éppen ezért volt szükség rá. A nagy falat ide, nem a meglévő kínai telepek védelmében, hanem a terjeszkedés biztosítására emelték, de természetesen úgy, hogy egyben alkalmas legyen a kellemetlenkedő hiungnuk távoltartására. A fal építéséhez követ és földet használtak, a földet sokszor a leendő fal mellől nyerték ki, így a fal külső része sok helyen jóval magasabb, mint a belső. A hatalmas védmű egyébként rengeteg építményt foglal magába: őrhelyeket, tornyokat, bástyákat, kilátókat, s katonák elszállásolására szolgáló kaszárnyákat.
Meng T’ien hadjárata a területi veszteségen kívül egy talán még súlyosabb következménnyel is járt a hiungnuk számára: a törzsszövetség addig sikeres vezetőjének, Tou-man (Tumen, Tümen) sanjünek – vagy csanjünek, ez a hiungnu törzsszövetség vezetőjének címe, olyan, mint később a kagán – a gyengülését jelentette. Ráadásul a hiungnu szövetség keleti szomszédságában lévő donguk (tung-huk), s főként a nyugati oldalon élő jüecsik sem voltak veszélytelenek. A válság, amelybe a kínai expanzió nyomán a hiungnu szövetség került, olyan eseménysort indított el, amely a kínaiak legrosszabb álmában sem jött elő. A szakirodalomban sem régi még a nagy nomád birodalmak kialakulásának modellje, szegény Meng T’ien tábornok tehát végképp nem tudhatott róla: ez a birodalomalakulás első fázisának éppen az olyan krízist tartja, amelybe a kínai invázió sodorta a hiungnu szövetséget. Minden ilyen helyzetben növekedett a feszültség az uralkodó és az alávetett törzsek között, s egy éles eszű, erőskezű szervező rövid idő alatt nagy hatalomra tehetett szert.
Különösen akkor, ha az éles eszű, erőskezű szervező egyben a jogos örökös is volt. Tou-man követője a törzsszövetség élén Modun nevű fia lett volna (Mao-tun – egyes vélemények szerint a ’hős, vitéz’ jelentésű, széles körben elterjedt méltóságnévből való, a Bagatir – Bagtir alak átírása a név; ugyanebből a szóból származik a magyar bátor). A sanjü azonban egy másik feleségétől származó fiát szánta utódának, noha Modun kicsi gyermekkora óta kiemelkedett bátorságával és harci tudományával. Ezért Modunt a szomszédos jüecsikhez küldte túsznak – ez egyébként bevett nomád szokás volt –, majd megtámadta a jüecsiket, remélve, hogy megölik fiát. Számítása csak azért nem vált be, mert Modun gyanakodott, ezért éberen figyelt, s amikor kellett, elmenekült, így aztán apja kénytelen-kelletlen egy tüment (innen a magyar tömény szó is), azaz tízezer harcost adott a keze alá. Modun keményen fogta embereit, föltétlen hűséget követelt tőlük, s lojalitásukat próbára is tette. Fegyvereseinek, vezérüknek vakon engedelmeskedve, mindig arra kellett irányítaniuk nyilaikat, ahová ő a cél jelzésére használt zengő nyilát kilőtte – ez olyan nyíl volt, amelyre kis, átlyuggatott gömböcskét tettek, hogy a levegőben sípoló hangot adjon. Aki nem követte a parancsot, azonnal megölték. Így lövette le katonáival Modun először kedvenc lovát, majd kedvenc feleségét, végül, amikor katonái már kellőképpen trenírozva voltak, apját, így i.e. 209-ben ő lett a sanjü.
Minden új uralkodónak létérdeke volt saját, a törzsektől független, csak hozzá lojális katonai kíséret mielőbbi létrehozása, hűségük megerősítésére pedig zsákmányszerző portyákra is sürgősen szükség volt. Saját, jólnevelt testőrsége Modunnak már volt, és a hódítással sem várt sokáig. I.e. 208-ban lerohanta a hiungnuktól keletre élő nomád törzseket, majd alávetette az északra élő nomádokat, egészen Szibériáig, 203-ban pedig behódoltatta nyugaton a jüecsiket. Innentől kezdve a hiungnuktól nyugatra fekvő Tarim-medencei oázisvárosok a hiungnuknak adóztak, s ezzel Modun törzsszövetsége jelentős, a kínaiaktól független bevételi forráshoz jutott. 200-ban végül a déli szomszéd ellen fordult, legyőzte az időközben hatalomra került Han-dinasztia (i.e. 206–i. sz. 220) seregeit, de a teljes kínai birodalmat nem akarta megszállni, mert kiváló taktikusként pontosan tudta, hogy hosszabb időre lehetetlen volna nomádként kézben tartani. A császárságot inkább adófizetésre kényszerítette, s a nyugalom biztosítása érdekében még egy Han-hercegnőt is kapott feleségnek – a kínaiak azt akarták elérni, hogy Modun fia a kínai császár unokája legyen, s ezért ne forduljon majd nagyapja ellen. A hiungnuk ugyan nem voltak különösebben érzékenyek a kínai erkölcsi törvényekre, tehát ez az elképzelés nem föltétlenül működött, ettől függetlenül Modun a „házassági szerződéssel” hosszú gyakorlatot teremtett. Modun kínaikkal kötött szerződésében szerepelt még, hogy kölcsönösen elismerik egymás birodalmát és határként a nagy falat, s Kína rendszeresen „ajándékot” ad a hiungnuknak, valamint fenntartják egymással a „harmonikus rokonságot”.
 Wu császár – wikipédia |
A hiungnu birodalom Modun i.e. 174-ig tartó uralkodása alatt érte el legnagyobb kiterjedését, Mandzsúriától a Balhas-tóig húzódott a fennhatóságuk alá tartozó terület. Huszonhat uralkodót döntöttek meg, nevüket egész Ázsia rettegte, a kínai birodalmat is beleértve.
A hiungnukról szóló legértékesebb forrás már a Modunt követő időkből való: Szema Kien (i.e. 145/135–86, Sima Qian vagy Ssu-ma Ch’ien) mester monumentális Si-csi (Shi Ji) című munkája a 2-1. század fordulójáról. Szema Kient, Hérodotoszhoz hasonlóan, szintén a „történetírás atyjának” tekintik. Apja Wu császár (i.e. 141–87) udvari főtörténetírója volt. Ez a pozíció akkoriban a politikai események dokumentálásán kívül a főasztrológusi szerepet is magában foglalta, a Nagy Történetíró rang viselője tehát naptárt készített, meghatározta a fontos állami ünnepek idejét, s ő felügyelte az írnokmesterek munkáját. Szema Kien apja emellett elkezdte Kína történetének megírását is – fia örökölte tőle ezt a szenvedélyt, a Nagy Történetíró ranggal együtt.
Szema Kien – ebben is hasonlítanak egymáshoz Hérodotosszal – szakítani akart az elődeit és saját korát is jellemző mitikus történelemírással, munkáját a tapasztalatra, valódi adatokra akarta alapozni. Maga is sokat utazott, a hiungnukról pedig kifaggatta a Kínába került hiungnukat és a hiungnuk birodalmát megjárt kínaiakat, de fölhasználta a korábbi történetírók valósnak ítélt információit is. Noha Wu idején, éppen a császár harcos politikájának köszönhetően, a hiungnuk valamivel kevésbé voltak félelmesek, mint néhány évtizeddel korábban, fontosságukat, erejüket jelzi, hogy a Si-csi igen terjedelmesen foglalkozik velük.
 Sima Qian – Wikipédia |
A Nagy Történetíró följegyzései és más írott kínai források mellett elsősorban a hiungnuk régészeti hagyatéka alapján kaphatunk képet az egykori keleti nomádok életéről és szokásairól. A keleti steppén persze sokfelé találunk hiungnu sírokat, van azonban négy kiemelt jelentőségű leletegyüttes Közép-Mongóliában, illetve a Balhas-tótól délre, amelyek különösen fontosak. Ezekben a nekropoliszokban 200-300 sírt találtak egy lelőhelyen. A föltételezések szerint a négy nagy sírcsoport négy előkelő nemzetség temetkezési helye lehetett: a legnagyobbat, a Khunui-folyó völgyében a Modun nemzetségéhez kötik, a talán legjobban föltártat, az Ulanbatortól mintegy 120 km-re lévő Noin Ula-i temetőt pedig az i.sz. kezdete körül élt Hu-han-ye sanjü nemzetségéhez. A Noin Ula-i síregyüttes a pazyryki leletek gazdagságával vetekszik: többek között mintákkal díszített selyemkárpit, hímzett nemez szőnyeg, állat- és állatküzdelem-ábrázolásokat tartalmazó arany és ezüst tárgyak, kőberakással díszített, valamint borostyán ékszerek, különböző színű üveggyöngyök, edények, fegyverek, lószerszámok, berendezési tárgyak – alacsony asztalkák, olajlámpa – kerültek elő a sírokból.
Vörös gyapjúszőnyeg – Noin Ula
A hiungnu társadalom piramisszerűen, nagyon szabályozottan és nagyon szimmetrikusan épült föl. A magát az Ég Fiának tartó sanjüt rangban követő arisztokrácia részben a sanjü nemzetségéből került ki – fivérei, fiai magas rangot, nagy területek vezetését kaphatták –, részben a törzsek vezetői voltak a tagjai, részben viszont szerzett érdemek alapján lehetett a részévé válni. A legfőbb katonai tanácsot 24 vezető alkotta. A birodalom adminisztratív szempontból bal (keleti) és jobb (nyugati) oldalra volt osztva, ennek megfelelően volt legfőbb vezetője a keleti és nyugati résznek, s az alájuk rendelt szinteket is bal és jobb oldalra osztották. A hiunguk tehát délre tájoltak, a tiszteleti oldal pedig az volt, ahol a nap kelt, tehát a bal. Az oldalakon belül a tízes számrendszernek megfelelően volt külön vezetője tízezer, ezer, száz és tíz embernek.
A férfiak több feleséget és ágyasokat is tarthattak, és a levirátus intézménye biztosította, hogy feleségeik, gyerekeik és szolgáik a családfő halála után se maradjanak védelem és gondoskodás nélkül: az elhunyt férfi feleségeit a fivér örökölte, ez a sanjü családjára is érvényes volt. A nők gyerekkorukban ugyanúgy megtanultak lovagolni és az íjjal bánni, mint a férfiak, s ha kellett, használták is e tudásukat.
A sanjü területe a keleti és nyugati birodalomfél között, a centrumban, az Orhon felső folyásánál, a mai Ulanbatortól délnyugatra volt, a dzsingiszida mongol fővároshoz, Karakorumhoz közeli részen. Nem messze tőle, az ősök szent földjén gyűltek össze az év első, ötödik és kilencedik hónapjában, hogy áldozatot mutassanak be. A napot, a holdat, az eget, a földet és az ősök szellemét tisztelték, a tíz napra osztott hét két legfontosabb napja az ötödik és a hatodik, azaz a föld napjai voltak. Elsősorban telihold vagy növekvő hold idején támadtak, a fogyó hold periódusait ilyesmire nem tartották szerencsésnek. A kínai források alapján föltételezhető, hogy a hiungnuk fejedelmüknek transzcendens hatalmat is tulajdonítottak, erre utal többek között, hogy a sanjü hajnalban elhagyta a tábort, hogy szertartásosan köszöntse a napot.
A fejedelmet, előkelőket a szkítákhoz hasonlóan nagy pompával temették: nemcsak ékszereit és fegyvereit helyezték a halott mellé, hanem a Si-csi szerint lovát, szolgálóit, belső embereit is megölték, és vele együtt eltemették – erre azonban nincs a sírokban bizonyíték. Ugyanakkor az is lehet, hogy nem közvetlenül a sírba temették a főúri halál áldozatait: a mongolok a temetés után öltek meg mindenkit, akinek tudomása volt a sír hollétéről.
A hiungnuk kezdték el azokat a haditechnikai fejlesztéseket, amelyeket a hunok, később pedig a steppe török, majd mongol népei folytattak tovább – s amelyek mindannyiuk rettegett hírnevét és seregeik erejét biztosították. A nomád csoportok egymás közötti hadakozásai az i.e. 4-2. században egyre hatékonyabb védőfegyverzetet alakítottak ki, s ez megkövetelte a korábbi könnyű fegyverek ütőképesebbre cserélését is. Megváltozott az íj és a nyilak. Reflex (visszacsapó) íjat már korábban is használtak – a nomád harcosok által kifejlesztett íjak félelmes erejének egyik titka az volt, hogy az íjat a fa természetes görbületével ellentétesen hajlítva készítették, így a kilőtt nyílvessző a visszahajlított fa rugalmas erejét is fölvette. A korábban kialakított, kéregborítással erősített reflex íj azonban hosszabb lett, és végei csontborítást kaptak: ezzel a lövések ereje és távolsága jelentősen megnövekedett. A bronz és csont nyílhegyek helyett egyre gyakrabban alkalmaztak a korábbiaknál nagyobb méretű és súlyú vas nyílhegyeket, így képesek voltak akár a páncélt is áttörni. A páncél átfúrására keskeny csontnyilakat is használtak. A nyilak és az íj tartására szolgáló kettős henger a korábbi steppei hagyománytól eltérően átkerült a harcos jobb oldalára – ez szaporább nyilazást tett lehetővé. A fejlettebb íjakat már fölajzatlanul szállították, és csak közvetlenül a csata előtt ajzották föl. Közelharcban hosszú, egyenes kétélű kardot és rövidebb egyélű kardot is használtak. A lándzsát ismerték, ám nem játszott nagy szerepet, sok hiungnu sírban találtak viszont 30-40 cm hosszú, 3 cm átmérőjű, vasmag köré öntött bronzpálcát – ezekkel a közelharcban súlyos csontsérüléseket lehetett okozni. A lovak befogására szolgáló vetőpányvát közelharcban az ellenség elfogására is használták. A lovas harcmodor félelmes erejét a láb megtámasztását szolgáló kengyel alkalmazása tette lehetővé, hiszen csak kengyel segítségével lehet oldalra vagy hátrafelé is nyilazni. Az i.e. 2. században még szíjkengyeleket alkalmaztak, ezeket később fa-, majd vassal erősített fakengyelek váltották föl. A lovas stabilitását növelte a korábbi párnanyereg kápák közé illesztése is. Védőfegyverzetük csont- vagy fémlapokból készült páncél volt. A kínaiakra is jellemző módot átvéve a központtól különböző égtájakra eső seregrészek különböző színű lovakon harcoltak.
A reflex íj működése – mek.niif.hu
A hiungnuk szívesen alkalmaztak hadicseleket, s a harcban nem a lovagias szabályok, hanem a siker érdekelte őket. Szema Kien kissé megbotránkozva jegyezte meg, hogy nem szégyen náluk a menekülés sem: ha úgy ítélték meg, hogy nem tudnak mit kezdeni a túlerővel, akkor „felhőként oszlanak szét”. Halott társuk testét igyekeztek kimenteni és hazavinni, nem föltétlenül puszta bajtársiasságból, a csatában elesett vagyonát ugyanis az kapta, aki holttestét hazavitte. Mire a hiungnu ifjak harcos sorba kerültek, a lovaglás és hadakozás már vérükké vált. A Si-csi szerint már gyermekkorukban juhokra ültették őket, s ekkor kezdtek kis íjakkal madárra és patkányokra, egerekre lődözni, a nagyobbacskák rókára és nyúlra vadásztak, így aztán már fiatalon ügyesen kezelték az íjat és a nyilat, s kiválóan lovagoltak.
A közemberek bőr- és prémruhákat viseltek, és alapvető fontosságú volt az öv, hiszen erre fűzték fegyvereiket, szerszámaikat is. Az előkelők nyitott, prémmel bélelt, gazdagon hímzett selyemköntöst, prémmel vagy nemezzel bélelt, lapos tetejű kerek, fülvédős fejfedőt, drágaköves veretekkel díszített övet viseltek. A nők hasonló öltözéket hordtak, az előkelők ruháit aranyflitterek, lila és vörös gránátkövek díszítették. Ékes fejdiadémot, állatfejekben végződő karperecet és borostyánból vagy más féldrágakőből készített nyakláncot hordtak. A veretes, drágaköves díszítések a lószerszámokon is megfigyelhetők.
A Si-csiből tudjuk, hogy lovat, szarvasmarhát, juhot, tevét, öszvért és vadlovat is tartottak, s ugyanezen híradás szerint nem voltak fallal körülvett városaik vagy állandó lakhelyük, földműveléssel sem foglalkoztak. A hiungnuk szállásterületeiről előkerült régészeti anyagnak köszönhetően azonban bebizonyosodott, hogy bár gazdálkodásukban az elsődleges szerepet valóban az állattenyésztés játszotta, de földművelést is folytattak, legalábbis alávetett szolganépeik. Erődített településeik is voltak, ezek voltak az állattartás, a földművelés és a szintén jelentős kézművesség központjai, itt tárolták nagy befogadóképességű tárlókban a gabonát. Ekés földművelést folytattak, kölest, búzát és árpát termesztettek. Kézművességükben nagy szerepet kapott a lószerszámok és fegyverek készítése, díszítőművészetük nemcsak fémeken, hanem csontfaragásokon is fennmaradt. Kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek, nemcsak Kínával, hanem a közép-ázsiai népekkel is.
A hiungnuk nyelvéről alig valamit tudunk: kevés értékelhető adat maradt fenn a kínai forrásokban, ráadásul a fogalmakat és nem hangokat jelölő kínai írás lényegében alkalmatlan az idegen hangsorok lejegyzésére. A Si-csi is elsősorban csak méltóságneveket és kultúrszavakat tartalmaz, ezekkel nem sokra megyünk, mert az ilyesmit gyakran kölcsönözték egymástól a steppei népek. A hiungnuk nyelvét próbálták török, mongol, finnugor, jenyiszeji osztják, szaka nyelvként is azonosítani, jelenleg azonban egyszerűen nincs elég adatunk ahhoz, hogy komolyan szóba jöhessen bármilyen nyelvi besorolás. Természetesen a hiungnuk esetében is szét kell választanunk a vezértörzs nyelvének és a törzsszövetségben beszélt többi nyelvnek a kérdését: a hiungnu birodalom, mint a többi nagy nomád törzsszövetség, sem nyelvileg, sem etnikailag nem volt egységes. Az eddig elvégzett genetikai vizsgálatok is mindössze annyit mutatnak, hogy a hiungnuk 89 százaléka az ázsiai, 11 százaléka az európai haplocsoportba tartozott, és elsősorban a szibériai–észak eurázsiai népekkel állhattak korai kapcsolatban.
Szema Kien szerint a hiungnuknak nem volt írásbeliségük – azt is ő meséli viszont, hogy egy kínai szökevény megtanította a sanjünek, hogyan kell fatáblácskán hivatalos levelet írni a kínai udvarnak. Vannak azonban, akik szerint a kínai források említik a „Hu írást”, valamint azt, hogy amikor a hiungnuk üzenni akarnak egymásnak, akkor egy fadarabra rónak vonalakat, s ezzel hozzák összefüggésbe a Noin Ula mellett föltárt sírok tárgyain látható mintegy húsz jelet, amely e nézet szerint a keleti türk rovásírás betűihez nagyon közel áll. A Noin Ula-i jelek némelyike valóban emlékeztet a keleti türk ábécé jeleire, más jelei viszont inkább kínai jelek egyszerűsített változatainak tűnnek – jelenleg a föltételezett hiungnu-írásról semmi biztosat nem tudunk.
A Si-csi tehát már a hanyatlóban lévő hiungnu hatalom idején íródott – de még így is félelmetes ellenfelet, szervezett államot, erős nomád birodalmat ismerünk meg belőle, pedig Szema Kien munkaadója, Wu császár jelentősen megtépázta a Modunt követő sanjük hatalmát. Modun sanjü Kínával kötött szerződését i.e. 135-ig kilencszer újították meg. Hiába rögzítették azonban rendre a két hatalom egyenlőségét, a hiungnuk tagadhatatlanul katonai erőfölényben voltak, és ezzel éltek is: számtalanszor megszegték a szerződést, a határvidéket örökös torzsalkodás jellemezte.
A Mennyei Birodalom császárai természetesen próbáltak katonai, diplomáciai és stratégia eszközökkel segíteni magukon, nem nagy sikerrel. A helyzet csak i.e. 141-től változott meg, ekkor került trónra Szema Kien császára, Wu, és szakítva elődei tehetetlenségével, harcos külpolitikát folytatott. Jelentősen fejlesztette a kínai lovascsapatokat, fegyvereiket, és kisebb harcok után i.e. 127-ben hosszú hadjáratba kezdett, hatalmas területeket elfoglalva a hiungnuk által felügyelt steppéből. A több évig tartó háború mindkét oldalon nagyon súlyos áldozatokkal járt. A hiungnuk 80-90 ezer harcost is veszíthettek, a kínaiak magukkal vitt 140 ezer lovából csak mintegy 30 ezret sikerült hazavinniük, a katonák pedig nem bírták sem a steppei hideget, sem az élelemhiányt.
Kína szempontjából mégis sikeres volt a háború, egyrészt mert a hiungnukat elvágták fontos adófizetőiktől, a közép-ázsiai oázisvárosoktól, másrészt mert a korábban ismeretlen katonai sikertelenséget látva az alávetett népek megérezték a hiungnu vezértörzs gyengülését, lázadni kezdtek, így a törzsszövetség belső válságokkal is kénytelen volt szembenézni. Az i.e. 1. század közepe táján a bajokat még éhínség is tetézte, i.e. 58-tól pedig végképp bomlásnak indult a korábban félelmes hiungnu birodalom: a törzsszövetség vezetői posztjára öt jelölt is akadt, mert a különböző behódoltatott népek és törzsek mást-mást támogattak. Az újonnan megválasztott sanjü, Hu-han-ye uralmát nem ismerték el riválisai, ő pedig végül behódolt a kínaiaknak. Fivére, Csi-Csi azonban kissé észak-nyugatabbra vonulva i.e. 54-ben új hiungnu birodalmat alapított, ennek központja a Jenyiszej felső folyásánál volt. Csi-Csi birodalmának hatalma rövid időre a hiungnuk régi nagyságát és erejét idézte, i.e. 36-ban azonban a kínai seregek megtámadták és leverték, a harcokban az uralkodó is életét vesztette.
A helyben maradt hiungnuk szövetsége már árnyéka sem volt egykori önmagának, i.e. 48-ban pedig megpecsételődött a sorsa, amikor déli és északi részre szakadt. A déliek behódoltak a kínaiaknak, s a Mennyei Birodalom vazallusaként még évszázadokig tudósítanak róluk a kínai források. A déli hiungnuk különböző, a határ mentén széttelepített törzsei olykor lázadtak, és próbáltak önállósodni, idővel azonban elkínaiasodtak. Végjátékként a 4. század végén egy részüknek tíz évre sikerült megszereznie az ellenőrzést Belső-Mongólia fölött, sőt 407-ben egy Bo-Bo nevű lázadó hiungnu herceg az Ordosz déli részén saját birodalmat alapított Hia néven – ez volt Kína első ismert dinasztiájának a neve. A hiungnukat a névhasonlóság alapján ezzel a dinasztiával kapcsolták össze, Bo-Bo pedig Modunra vezette vissza családfáját. A birodalom csak 431-ig bírta tartani magát a kínai nyomással szemben. Ennél nyilván nagyobbra törő tervei voltak Bo-Bónak, hiszen a 410-es évek végén jelentősen megerősített fővárost építtetett, s Tongwanchengnek, azaz ’minden nép egyesülésének’ nevezte el. Az egy négyzetkilométer alapterületű, palotából, belső és külső városból álló várost széles, bástyákkal erősített, fehéren ragyogó fal vette körül – tulajdonképpen „mesterséges homokkőből” készült, homok, fehér porral behintett föld és rizsből kivont keményítő kőkeménységű keveréke. A város 427-ben elesett, de a kínaiak kezén még további fél évezredig virágzott, egészen a mellette lévő Wuding-folyó kiszáradásáig, aztán lassan eltemette a homok. A mai Kína Senhszi tartományában fekvő romokat az utóbbi években kezdték föltárni.
Tongwancheng – blueskymongolia.info
Az északi hiungnukra a kínai seregek 85-ben, illetve 89-ben a mai Mongólia területén lévő Ilk Bayannál mértek óriási vereséget, s ezzel az északi hiungnu szövetség megszűnt létezni. Hiungnu töredékek maradtak eredeti szálláshelyükön, a nagy faltól északra fekvő steppén, ők a déli hiungnukhoz hasonlóan asszimilálódtak. A vereség után, legalábbis úgy sejthető, az északi hiungnuk jelentős része a forrásokban névvel nem szereplő „északi sanjü” vezetésével nyugatra vonult, s egyes csoportjaik talán egészen Európa keleti határáig eljutottak.
Vajon igaza volt-e Deguignes-nek? Valóban a nyugat felé vonuló, megtört, legyengült hiungnu-töredékek szedték-e össze magukat annyira, hogy a 4. század utolsó harmadától csaknem egy évszázadon át nem volt európai haderő, amelynek esélye lett volna sikerrel szembeszállni velük? Nem biztos, hogy valaha is el tudjuk ezt dönteni. A kérdés maga ugyanis, hogy egy nagy nomád birodalom folytatása-e egy másik nagy nomád birodalomnak, szinte értelmezhetetlen annak fényében, amit a nomád birodalmak szerveződéséről tudunk. A nomád társadalom szerkezete, változékonysága, alapvető jellegzetességei szervesen összefüggenek a nomád gazdálkodás sajátosságaival, így érdemes ezeket valamelyest közelebbről is megismernünk.
* A hiung-nu a jelenlegi mandarin kiejtéshez közelít, s bár pontosabb lenne a korabeli kiejtést jobban visszaadó hon-nho-féle átírás, hagyományosan ezt, vagy a Wade-Giles-rendszer szerinti hsziung-nu írásmódot használják. A kínai neveknek többféle nemzetközileg használt átírásuk lehetséges, de ha van a névnek megszokott magyar változata, azt használom.
Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják.