rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2010. szeptember 7.

Révész Máriusz kijelentése az ügyészség szempontjából


Bolgár György
: – Van, nyilvánvalóan Ön is látta, hallotta, egy parlamenti vizsgáló albizottság, amely a 2006 őszén történt zavargásokkal kapcsolatos rendőri-hatósági jogsértéseket vizsgálja. És ennek az albizottságnak az egyik ülésén Révész Máriusz fideszes képviselő, korábban a 2006. október 23-ai események egyik áldozata, akit megvertek rendőrök, azt mondta, hogy olyan jogsértések történtek az eljárásban, rendőrök, ügyészek és bírók részvételével, hogy akik ennek részesei voltak, azok nem lehetnek ezeknek a testületeknek a tagjai. Vagyis parlamenti képviselőként és egyben az események sértettjeként azt a kívánságát-követelését fogalmazta meg, hogy aki akkor hibát követett el, az távozzék, vagy távolítsák el ezekből a testületekből. Ön szerint demokráciában, jogállamban, a szólásszabadság körülményei között ez normális vélemény nyilvánítás, vagy azért vigyázni kell, hogy ki, hol, mit mond?

Bócz Endre: – Hát egy országgyűlési képviselőnek nyilván vigyázni kell arra, hogy miket mond. De hát egyébként mindenkinek lehet az a véleménye, hogy aki egy hivatást gyakorol,  és a hivatására vonatkozó szabályokat megszegi, akkor azért felelősséggel tartozik, és ennek a felelősségeknek az érvényesítése adott esetben történhet úgy is, hogy a pályájáról eltávolítják. Tehát én abban nem látnék semmi kivetnivalót, ha annak idején, amikor ez aktuális volt, akkor megvizsgálták volna, hogy az ügyben eljáró valamelyik ügyész vagy bíró követett-e el olyan hivatali kötelességszegést, amit a törvény tilt.

– Ki az, aki ilyen esetekben fordulhatott volna valamilyen hatósághoz? Egyáltalán hova fordulhatott volna? Tehát például Révész Máriusz, akit akkor megvertek, láttuk is a televízióban, hogy milyen súlyos sérüléseket szenvedett, kórházba került, aztán nagy kötéssel megjelent a parlament ülésén. Révész Máriusz elsétál a rendőrségre? Ügyészségre? És bejelentést tesz, nemcsak az őt ért testi sértés miatt, amit ő feltételezhetően törvénysértőnek tart, hanem esetleg később azok miatt az eljárások miatt is, amelyeket ő jogszabálysértőnek vél?

– Természetesen.

– Hova kellett volna mennie?

– Panaszt emelhetett volna az ügyészségen. Ugye itt a következőt kell látni. Az ügyész, ha eljár egy ügyben, akkor a hivatását gyakorolja, hivatali kötelességét teljesíti. Ezért felelősséggel tartozik. Fegyelmi felelősséggel és büntetőjogi felelősséggel. Fel lehet jelenteni, tehát be lehet jelenteni az ügyészségen, és akkor az ott megy a maga útján: vagy a fegyelmi jogkör gyakorlójához kerül, vagy egyenesen a legfőbb ügyészhez, mert ügyész ellen büntetőeljárást indítani csak a legfőbb ügyész rendelkezése alapján lehet. Tehát a legfőbb ügyésznek személyesen kell arra utasítást adni, hogy egy ügyész ellen indítsanak büntetőeljárást.

– De panaszt tenni lehet egy ügyész eljárása ellen.

– Természetesen, panaszt tenni mindenhol lehet. Hát a jus murmurandi nagyon régi jog.

– Az albizottságban valami olyasmi hangzott el, ha jól emlékszem, bizonyítékaként a jogsértéseknek, hogy első fokon az illetékes bíróság vagy bírók több száz esetben rendelték el az őrizetbe vettek előzetes letartóztatását, aztán másodfokon kiderült, hogy az esetek kilencvenhét százalékában ezt a másodfokon eljáró bíró feleslegesnek minősítette. Ergó itt még arra is céloztak, hogy valamiféle központi eligazítás volt a bíróknak elsőfokon, tehát valami olyan befolyásolás történt – a bírók hagyták magukat befolyásolni –, aminek az volt a lényege, hogy ártatlan embereket is előzetesbe helyeztek. Ez például önmagában, hogy másodfokon módosítják az elsőfokú döntést, utal jogsértésre?

– Hát az nem feltétlen utal jogsértésre, az őrizetbevétel esetében különösen nem, mert az őrizetbevétel egy hetvenkét órás kényszerintézkedés. Na most ha ilyen zavaros viszonyok között ugye a rendőr megfogja, beviszi, feljelenti, akkor ennek a normális kezelése mindenhol az, hogy a rendőr részéről tett feljelentés, mint általában a feljelentések, az bizonyíték. Van egy ember, aki aláírásával vállalta, hogy látta azt, amint az illető olyasmit csinált, ami törvénybe ütközik.

– Ezt tehát nem kell alaposabban megvizsgálni, gyakorlatilag a rendőr vállal felelősséget azért, hogy ez ebben a veszélyes helyzetben…

– Azt kell megnézni, hogy ha az, amit ír, igaz, akkor az tényleg bűn-e. Mert ha leírja, hogy grimaszokat vágott és vagy egy rendőregyenruhás bábut tartott a kezében, és azt tűvel szurkálta…

– És az öklét rázta, ez önmagában nem indok.

– Az nem hivatalos személy ellen irányul, az nem bűncselekmény. De ha az, ami le van írva a jelentésben vagy a feljelentésben, az a valósága esetén bűncselekmény, akkor ezt nevezik úgy, hogy a bűncselekmény megalapozott gyanúja – ugye ez a szakzsargon, ez a frazeológia –, és akkor a büntetőeljárást meg kell indítani. És el kell dönteni, hogy amikor az illető barátai, akikkel együtt randalírozott, még mindig az utcán rohangásznak és gyújtogatnak, akkor őt most kiengedjük-e, hogy eggyel többen legyenek, vagy legalábbis addig ne engedjük ki, amíg a rend többé-kevésbé helyre nem áll.

– Másodfokon ezen felül vizsgálnak-e még valamit? Vagy akkorra a helyzet már megnyugszik, és azt mondják, hogy már nem jelent akkora veszélyt a szabadon bocsátása.

– A másodfokú bíróság az azt vizsgálja, hogy egyrészt az elsőfokú bíróság helyesen döntött-e abból a szempontból, hogy tényleg az a cselekmény bűncselekmény és szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény-e, és előzetes letartóztatásnak helye lehetett volna-e akkor, amikor az elsőfok a döntést meghozta. Másrészt azt nézi, hogy és most mi a helyzet.

– És ezért a körülményeket is figyelembe veszi esetleg. Mert hogy ez is beletartozik a bíró mérlegelési lehetőségébe.

– Igen. Igen. Tehát hogy aktuális-e még most is ugyanaz a körülmény.

– Ezért aztán a másodfokú bíróság ellentétes döntése nem bizonyítja az elsőfokú bíróság jogellenes eljárását.

– Természetesen nem.

– Négy évvel később van egy parlamenti vizsgáló bizottság. Jogosan és a tisztázás szándékával normális módon végigveszik, hogy mi történt akkor, megkérdezik az akkori esetleges felelősöket, intézkedőket, tanúkat és így tovább. Ez egy normális és minden szempontból indokolható procedúra. De vajon akár négy évvel később is mennyire tekinthető befolyásolásnak, vagy az ügyészség és a bíróság függetlenségét befolyásoló kísérletnek, ha egy parlamenti képviselő ügyészek vagy bírák eltávolítását sürgeti?

– Hát ugye ez azt a kérdést veti fel, hogy tudja-e az illető, hogy mit beszél.

– Feltételezem hogy tudja.

– A magyar szavaknak a közvetlen jelentését bizonyára érti, de nem biztos, hogy tisztában van azzal, hogy valójában az lehetséges-e, amiről ő beszél, vagy amire vonatkozóan az igényét bejelenti. Ügyész ellen fegyelmi eljárást korlátozott időben lehet indítani. Tehát egy fegyelmi vétség elkövetése után négy évvel nem lehet fegyelmi vétség miatt fegyelmi eljárást indítani.

– Ha mondjuk a magyar kormány is úgy ítélné meg, vagy ez a parlamenti vizsgáló albizottság úgy ítélné meg, hogy ügyészek vagy bírák mulasztást vagy fegyelemsértést, vagy akár jogsértést követtek el, nem szólíthatja fel ez az albizottság sem egyik testület vezetését sem arra, hogy a felelősöket távolítsák el?

– Fegyelmi felelősségrevonásra ilyen időtávlatban már nincsen mód. Mert arra törvény van, hogy a fegyelmi vétség elkövetése után mennyi időn belül kell ezt meglépni, mi a fegyelmi vétség elévülési ideje.

– Akkor egy ilyen kijelentésnek csakis politikai célja és értelme lehet?

– Hát ennek igen.

– Tegyük fel, ez az albizottság eljut majd konkrétan bizonyos következtetésre, hogy kik vagy milyen hatáskörben milyen hibákat követhettek el. Ezek után, ha már a fegyelmi felelősségrevonás lehetetlen is, az ügyészség vezetője vagy a bíróságok vezetője saját hatáskörben lefolytathat-e bármiféle vizsgálatot, elemzést, vagy levonhat-e bizonyos testületekkel vagy vezetőkkel együtt valamilyen tanulságot, hogy kérem szépen, ennek az albizottságnak a vizsgálatából is arra jutottunk, meg a saját belső tájékozódásunk nyomán is, hogy ilyen és ilyen hibákat követtünk el, felhívom ezért a testület tagjainak figyelmét, hogy erre meg erre különösen vigyázzanak a jövőben. Ilyenfajta procedúra elképzelhető volna?

– Hát tanulságokat levonni a múltból, az természetesen mindig lehetséges. Ahhoz még csak intézményesnek se kell lennie.

– Ahhoz még csak meg se kell várni egy albizottság működését.

– Ahhoz nem kell egy albizottságot sem megvárni, sőt, ugye felvethető az, hogy vajon a képviselő úr akkor, amikor a sérelmet elszenvedte, meg amikor észlelte, hogy törvénysértések történnek, miért nem tett panaszt? Mint képviselő különösen jogosult, sőt köteles lett volna jelezni, hogy itt törvénytelenségek történnek. Hát a legfőbb ügyész ugyanaz volt.

– Nem tudom, hogy megtette-e Révész Máriusz, de…

– Ha igen, akkor az a kérdés, hogy a legfőbb ügyész indított-e vizsgálatot.

– Nyilván indított.

– És ha indított vizsgálatot, akkor milyen konklúziókra jutott.

– De ha akkor indított vizsgálatot, és jutott valamilyen konklúzióra, azt négy évvel később egy albizottság állásfoglalása nyomán már nyilván nemigen fogja megváltoztatni.

– Én a magam részéről nem tartom valószínűnek, hogy a legfőbb ügyész akkor meggondolatlanul döntött volna.

– De ha véletlenül ez történt a konkrét ügyekben?

– Akkor az van, hogy itt eltérő vélemények vannak, és akkor a képviselő úrnak más a véleménye, mint a legfőbb ügyész úrnak.

– Az ügyészség egy-egy ilyen politikusi megnyilatkozást mennyire érez vagy tart befolyásolási vagy nyomásgyakorlási szándéknak? Vagy tulajdonképpen nem is vesznek tudomást róla.

– Hát az igazság az, hogy én ebben a kérdésben tényleg nem tudok mit mondani, mert amikor én ügyész voltam, akkor ez fel sem vetődött. Tehát én negyvenéves ügyészi pályafutásom során soha nem találkoztam olyan helyzettel, hogy azt meg kellett volna fejteni, hogy valaki mire gondol, amikor ezt és ezt mondja arról, hogy az ügyészségnek mit kellene csinálnia.

– De lehet, hogy akkor szorosabb állami felügyelet alatt volt az ügyészség.

– Hát az ügyészség egy hierarchikus szervezet, és a rendje most is gyakorlatilag ugyanaz, ami akkor volt. Azzal az eltéréssel, hogy akkor ha egy ügyész a hivatali elöljárójának az utasításával nem értett egyet, a legközelebbi közös felettesükhöz fordulhatott. Aztán ha az eldöntötte, hogy melyiküknek van igaza, a másik fél köteles volt végrehajtani az utasítást. Ez annyiban változott meg, hogy az ügyész most, ha a lelkiismeretével összeegyeztethetetlennek vagy a jogi meggyőződésével összeegyeztethetetlennek tartja az utasítás végrehajtását, akkor kérheti, hogy az utasítás végrehajtása alól mentsék fel. És ezt a kérést nem lehet megtagadni. Tehát egyszerűen kitérhet az elől, hogy olyat csináljon a felettese utasítására, amivel nem ért egyet.

– Ennyiben tehát a beosztott ügyésznek több lehetősége van.

– Ennyiben változott. Egyébként a függelmi viszonyok ugyanazok, tehát a hivatali elöljáró utasítást adhat, felülvizsgálhat, megváltoztathat. Tehát sok mindenhez joga van.

– De hogy aztán a politikai nyomásgyakorlásra hogyan reagálnak, ez egy másik ügy.

– Hát az nem tudom. Mert mondom, én nem találkoztam olyan helyzettel, amikor ez egyáltalán felvetődött volna. Most persze lehet, hogy ez annak tulajdonítható, hogy én fővárosi főügyész voltam legmagasabb beosztásban, és a politikusok nem a fővárosi főügyésszel, hanem a Legfőbb Ügyészséggel szoktak üzletelni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Izsák Jenő karikatúrái