Hajléktalanok
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2010. szeptember 13. hétfő, 06:19
Niedermüller Péter
Szeptember 2-i dátummal jelent meg a Belügyminisztérium honlapján „Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény, és a területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény módosításáról” szóló jogszabálytervezet. E tervezet − amely jelen állapotában „nem tekinthető a kormány álláspontjának” − 4. és 5 §-nak értelmében az önkormányzatok szabálysértésnek minősíthetik és megbüntethetik azt, aki a közterületet nem rendeltetésének megfelelően használja. Ez a látszólag ártatlan megfogalmazás azt jelenti, hogy az önkormányzatok mostantól fogva kitilthatják a közterületekről a hajléktalanokat.
A jogszabálytervezet ellen azonnal tiltakozott egy sor civil és szakmai szervezet. Amit mondanak, az valójában közhely, vagy legalábbis annak kellene lennie: azt hangsúlyozzák ugyanis, hogy a „nyomort nem lehet betiltani”, nem lehet rendészeti ügyként kezelni egy súlyos társadalmi problémát. A hajléktalanokat, a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportot büntetni, sehova sem vezet, értelmetlen és embertelen. A BM az első kritikákra és ellenvetésekre a ma már egyre gyakoribb és egyre megszokottabb cinizmussal válaszolt, mondván „a szociálisan nehéz helyzetbe került embereken nem azzal lehet segíteni, hogy megengedik nekik ezeknek a helyeknek az elfoglalását”.
Ugyanakkor a minisztérium azt is hangsúlyozza, hogy az egyeztetések még tartanak. A kialakuló vita, az abban felvetődött szempontok nem zavarták meg a jövendő budapesti főpolgármestert, aki a rá jellemző „érzékenységgel” foglalkozott a hajléktalanok problémájával. Tarlós szerint a hajléktalanoknak munka és biztonság kell, aki pedig ennek ellenére sem hajlandó „integrálódni”, azzal szemben „hatósági eszközökkel” kell fellépni. Egyébként pedig a „konszolidált tömeg számára biztosítani kell a város funkcionális pontjainak használhatóságát”. Ehhez már nincs mit hozzátenni – de nem is kell.
Érdemesebb a történések mögé nézni, s röviden jellemezni azt a társadalomfelfogást, illetve azt a politikai kultúrát, amely a legutóbbi országgyűlési választásokat követően ebben az országban uralkodó pozícióba került. Induljunk ki magából a problémából. A hajléktalan emberek a világon mindenütt gondot jelentenek a várospolitika számára. Elsősorban azért, mert alapvető társadalompolitikai feladat lakáshoz, szociális ellátáshoz, minimális létbiztonsághoz juttatni azokat az embereket, akik a legkülönbözőbb okok miatt elvesztették az otthonukat, és többé már nem képesek otthonteremtésre. Azt is látni kell – s ez a felismerés ma már számos európai nagyváros szociális politikájában visszatükröződik −, hogy a hajléktalanok rétegzett, s egyáltalán nem homogén társadalmi csoportot alkotnak, s ennek megfelelően differenciált gondoskodást, segítséget igényelnek. A hajléktalanokkal kapcsolatos várospolitikát Európa-szerte két alapvető törekvés mozgatja: egyrészt változatos szociális és lakáspolitikai intézkedésekkel igyekeznek megakadályozni a hajléktalanok számának növekedést; másrészt pedig különböző célú és funkciójú intézményeket hoznak létre: éjszakai szállásokat, nappali melegedőket, a mindennapi higiéniás szükségletek lebonyolítására alkalmas fürdőket stb. S mindezt elsősorban nem a közterületek, a „konszolidált tömegek” védelme, hanem sokkal inkább a hajléktalanok emberi méltóságának megőrzése érdekében. Az ugyanis, hogy valakinek ne az utcán, ne egy parkban, ne valamelyik lépcsőház félreeső zugában kelljen elvégeznie a szükségét, nem kizárólag higiéniai probléma, hanem – hadd mondjam még egyszer – az emberi méltóság kérdése.
Homeless – flickr/hall.chris25
A törvényjavaslat azonban – a Fidesz-KDNP kormány egész eddigi tevékenységének szellemében – a legegyszerűbb megoldást, a tiltást, a kiszorítást, a kizárást választotta. A tervezet semmiféle problémát sem old meg – nem is tudni arról, hogy a kormánynak van-e a hajléktalanok ellátásával kapcsolatban bármilyen terve −, hanem egyszerűen „láthatatlanná” akarja tenni a hajléktalanokat a közterületeken. Ahogyan a Hajléktalanokért Közalapítvány elnöke (!) fogalmazott: „a történelmi városok, de a ’normál’ települések belvárosaiban, főterein sincs keresnivalójuk a hajléktalanoknak”. Hogy miért, arra nincs magyarázat, de nem is lehet találni, hiszen a közterület mindenkié.
A törvényjavaslat ennek ellenére valószínűleg széles körű támogatottságnak fog örvendeni, hiszen azt a mindennapi tapasztalatokban gyökerező felismerést ülteti át a törvény nyelvére, amely szerint a hajléktalan emberek látványa zavar, az emberek nem szeretik látni az utcán élő és alvó társaikat, piszkos ruhájukat, meggyötört arcukat, mert ilyenkor saját tehetetlenségükkel kell(ene) szembenézniük. A hajléktalanoknak a közterületekről való kitiltása ettől a szembesüléstől akar bennünket „megkímélni”. A tervezet azt sugallja, hogy az otthonukat elvesztett, kisiklott életű emberek nem részei a társadalomnak, s ennek megfelelően el kell távolítani őket azokról a helyekről, amelyeket a „normális” emberek használnak mindennapi életük során. Ezt a gyakorlatot nevezi Zygmunt Bauman, a világhírű lengyel származású szociológus a „tisztogatás politikájának” (social cleansing). Ennek a politikának az a lényege, hogy a társadalom mindazt, amit „a fejlődés nem kívánatos mellékhatásainak” tart, kizárja a nyilvános terekről. S a magyar társadalom jelentős része pontosan így tekint a hajléktalanokra: olyan embereknek tartja őket, akik zavarják a társadalmi rendet, és fenyegetik a biztonságot. Ez ellen pedig csak úgy lehet védekezni, ha ezeket az embereket megbélyegezzük, ha mint – a szó tényleges és átvitt értelmében egyaránt – „tisztátalan elemeket” kizárjuk őket a közterekről, ha nem kell velük mindennap találkoznunk az utcán, az aluljárókban, a pályaudvarokon. Így majd helyre áll a rend…
A „sikeres és erős Magyarország” Fidesz-politikusok által naponta hangoztatott víziójának központi eleme a rendnek a „nemzeti középosztályhoz”, a „keresztény-polgári kultúrához” kapcsolódó felfogása. A rendnek ez a filozófiája nem tűri a modern társadalmak életét szükségszerűen jellemző konfliktusokat, s ezért kizárja mindazt, ami zavarja ezt a harmonikus és giccses társadalomképet. Ahelyett hogy megtanulnánk együtt élni a kudarccal, a sikertelenséggel, a kisiklott emberi sorsokkal, a szegénységgel és kiszolgáltatottsággal, a jogszabálytervezet, és általában a rendnek ez a mítosza úgy tekint a hajléktalanokra, de általában a szegényekre, és „természetesen” a cigányokra is, mint társadalmi értelemben vett „tisztátalanságra”, „piszokra”. Még akkor is, ha a kormányfői retorika ennek épp az ellenkezőjéről szól. Ez a törvénytervezet azonban teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy a hajléktalanok – de általában mindazok, akik mélyszegénységben élnek – a jelenlegi kormány számára politikailag érdektelenek, társadalmilag feleslegesek, senki nem tart rájuk igényt, úgy tekintenek rájuk, mint akik csak pénzbe kerülnek.
A rendnek ez a felfogása azonban – és ez a törvénytervezet ezt is különösen világossá teszi – mélyen sérti az állampolgári egyenlőség alkotmányos elvét. Tarlós (ebben is) téved, mert amikor szót emelünk a hajléktalanok közterületről való kitiltása ellen, akkor az (nem csupán) a szociális érzékenység megnyilvánulása, hanem a demokrácia szempontjából alapvető egyéni szabadságjogok védelmére irányul. Azokra a jogokra, amelyeket a Magyar Köztársaság alkotmánya 8 §. 1. bekezdése, az 54 § 1. bekezdése, valamint az 58 § 1. bekezdése hangsúlyozottan minden magyar állampolgár számára biztosít.
