A Kertész-születésnap
- Részletek
- 2009. december 04. péntek, 09:07
- Gerő András
2009. november 9-én volt Kertész Imre, az egyetlen magyar Nobel-díjas író nyolcvanadik születésnapja. Ebből az alkalomból a Die Welt című német lap interjút közölt a jeles értelmiségivel, ahol is az író erős kritikai éllel viszonyult a mai Magyarországon létező politikai, kulturális miliőhöz. Ezt követően néhány jobboldali orgánum nemzetgyalázásról értekezett, majd természetesen megszólalt a „haladó értelmiség” publicisztikai hangja is, s a két fél a megszokott szimbolikus politikai harcba bonyolódva töltötte a november 9. utáni napokat. Mindeközben a politológusok arról vitáztak, hogy pontos volt-e a német nyelvű interjú magyar fordítása.
Persze azért voltak olyanok is, akik nyilvánosan boldog születésnapot kívántak a Nobel-díjas írónak. Ilyen volt többek között az Élet Menete Mozgalom, az Élet és Irodalom című hetilap, de ezek közé tartoztam én magam is, aki az ATV november 11-i „Tét” című adásában ugyanezt tettem.
Úgy tűnik, hogy – a kivételes, ünnepi alkalom ellenére – Magyarország ezúttal is a tőle már lassan megszokott szellemi arculatát mutatta.
Pedig lehetett volna ez másként is.
Egy magát normálisnak láttatni akaró országban az oktatási és kulturális miniszter adhatott volna koncertet az író tiszteletére. A Köztársaság elnöke ünnepi fogadáson köszönthette volna a magyar kultúrának nagy nemzetközi elismerést szerző Kertész Imrét. A Magyar Tudományos Akadémia a magyar irodalom nemzetközi helyzetét és elfogadottságát elemző konferenciája keretében nyilváníthatta volna ki tiszteletét. A legnagyobb ellenzéki párt elnöke nyilvános levélben fogalmazhatta volna meg azt a köszönetet, ami írói munkásságáért kijár a Nobel-díjasnak.
A magyar térből azonban hiányzott mind az állam tisztelgése, mind a tudomány hódolata, mind a nyilvános politikusi köszönet (az egyetlen kivétel Bajnai Gordon távirata). (Ebből a nézőpontból talán más értelmet kap Kertész megfogalmazása a balkanizálódásról.)
S a hiány ragadósnak bizonyult. Ahelyett, hogy a jobboldal publicistái politikai vezetőjüktől számon kérték volna a gesztus elmaradását, a „haladó értelmiség” harcos újságírói számon kérték volna a kulturális miniszter érzéketlenségét, s közösen megfeddték volna mind a Tudományos Akadémiát, mind a köztársasági elnököt, a megszokott kultúrharc logikája szerint egymás sztereotípiáival voltak elfoglalva.
Ez nagy baj. Nagy baj, mert arról szól, hogy már nem is hiányoznak nekünk egy normális ország reakciói, s ha a normalitás hiánya már fel sem tűnik, akkor az abnormális lesz a normális.
Ha egy társadalom és az államot képviselő hivatalosság nem tudja megadni a megkérdőjelezhetetlen teljesítménynek kijáró tiszteletet, akkor értelemszerűen önmagát sem tiszteli. A teljesítménynek kijáró tisztelet pedig minden polgári társadalom egyik alappillére.
Ilyenkor furcsa és izolált helyzetben van az, aki a tisztelet logikája szerint próbál nyilvánosan fellépni. Magányosnak érezheti magát. Kívülre kerül a megszokotton, amolyan deviáns figura lesz.
Ez persze csak a személyes érzet része. De az nem személyes érzet, hanem közérzület, hogy az országban, a társadalomban az így kialakult normarendszer minden teljesítményt megkérdőjelez, s egy olyan közkultúra kialakulásához járul hozzá, ahol senkinek sem kell a személyének és teljesítményének kijáró tiszteletet megadni, ahol minden mindenkor minden alap nélkül lefikázható, ahol a tisztességes munka gyanús, ahol nem kell megköszönni semmit, ahol az érték és az önérték nem számít. Csak az, hogy harcolni és undorodni lehessen; mert ez adja a közpolitikai legitimációt, mert teljesítmény nem kell hozzá. Nagyon könnyen lehet, hogy bizonyos értelemben ez tényleg balkanizálódásnak lehet nevezni.
Mindazonáltal nem hiszem, hogy ez kizárólagos lenne. Azok, akik ma nem így gondolkodnak, egyfelől magányosnak érezhetik magukat, másfelől viszont soha nem voltak olyan erősek, mint mostanság. A második háború utáni Európa ugyanis, a maga történelmi dinamikájában, nem a balkanizálódásról, hanem annak ellentétéről szól. S bármennyire igyekszik is például a magyar hivatalosság kivonni magát ebből a fő áramlatból, ezzel csak kulturálisan egyre jobban elszigetelődik, s egyre atavisztikusabbá válik. Ha a magyar hivatalosság így folytatja, akkor könnyen múzeummá válhat, s az érdeklődő látogatók, ha végignézik a „Tahóság Kora” fantázianevű kiállítást, akkor azzal a boldog tudattal távozhatnak, hogy ezt már magunk mögött hagytuk.