„Szavaimat jól halljátok...”

I. Iusztinianosz (527–565), az utolsó latin anyanyelvű császár, a késő antikvitás korának egyik legkiemelkedőbb alakja nyilván maga sem gondolta volna, öröksége milyen szélsőséges érzelmeket fog kiváltani annak a népnek az utódaiból, amely végül megtelepedett Attila egykori ordujának vidékén – a hun fejedelem táborának leírása, Priszkosz beszámolója, a császár egyik nagy hívétől, a gót Jordanestől maradt ránk. Pedig egyes magyarok, mindenekelőtt a joghallgatók, életük bizonyos szakaszában heves ellenszenvet is érezhetnek szegény Iusztinanosz iránt, hiszen az ő parancsára állították össze azt a több könyvből álló joggyűjteményt, a Corpus Iuris Civilist, amely a római jog első kodifikált korpusza, épp ezért a római jogi szigorlat alapja. Másrészt, akár ugyanezen joghallgatók megilletődve szemlélhetik, akár két nappal a vizsga után, Iusztinianosz szintén igen maradandó alkotását, az isztambuli Hagia Sophiát: a tömzsi épület belül mégis kinyíló tereit, a kifosztottságában is méltóságos bazilikát, a falakon aranyló mozaikokat, köztük a mi Piroskánknak, I. László király elsőszülött lányának képét: az ortodox egyházban Eiréné, azaz Irén néven szentként tisztelik II. Ioannisz Komnénosz (1118–1143) császár feleségét.


II. János és felesége, Piroska–Eiréné a kis Jézust tartó Szűz Mária oldalán. Mozaik a Hagia Sophiában – Wikipedia

Iusztinianosz egy másik híve, a szintén történetíró, caesareai születésű római Prokopiosz (500 k.–565 k.) számos történeti munkát írt, ezek egyikében ő viszont a birodalom keleti végein, Baktria környékén berendezkedő fehér hunokat emlegeti, akikről megjegyzi, hogy egyébként heftalita a nevük. A kínaiak ugyanezt a népet janda, talán a korabeli formát jobban őrző kiejtéssel jeoptal néven emlegetik, s a nomád államszervezet ismeretében már attól sem jövünk zavarba, hogy vezértörzsük neve viszont a kínaiak szerint uar, a görögök szerint uar, var, war volt. Származásukat tekintve nincs teljes konszenzus, de a legtöbben elfogadják, hogy bizonyosan voltak köztük törökül beszélő törzsek is, viszont a népesség zöme valószínűleg iráni nyelveket beszélt. A kínai forrásokban először 125-ben bukkannak föl mint a hiungnuk elől fejvesztve elmenekült jüecsik utódai, s megtudjuk még róluk, hogy ebben az időben a zsuanzsuanoknak tartoztak engedelmességgel.

A heftaliták ekkortájt még Dzsungáriában éltek, később azonban nyugatabbra húzódtak, s ők voltak azok, akik Harmatta János szerint valamikor a 4. század közepe táján beékelődtek a nyugatra kóborolt hiungnuk két ága, a Volga irányába költöző, később Európát elárasztó hun törzsek elődei, illetve a 350 körül Szogdiát és Toharisztánt elfoglaló déli ág közé. Két évtizeddel később azonban a heftaliták innen is kiszorították a hiungnukat, s virágzó birodalmat építettek ki Transzoxániában. Az 5. század elején, erejük biztos tudatában megtámadták Perzsiát, nem sokkal később Indiát, ekkor még sikertelenül. A század vége felé azonban néhány évig sikerült adót sarcolniuk a perzsáktól, csak az 5-6. század fordulóján, sok háborús év után szorították őket végleg vissza a perzsa seregek.

A hiungnuk 2. századi szétmorzsolódása után Kína csak remélte, hogy föllélegezhet – a birodalom északi és nyugati határvidékén élő nomádok azonban nem sok pihenőidőt hagytak neki. Északról valószínűleg mandzsúriai, tehát a steppe keleti csücskéből nyugatabbra húzódott, nagyrészt mongol nyelvű szienpi törzsszövetség népei közül tört be hol egyik, hol másik. A hiungnuktól eltérően azonban nem rövid portyákra érkeztek, hanem szerették átvenni az uralmat egy-egy terület fölött, és nagy kedvvel alapítottak uralkodói dinasztiákat is. Ez legeredményesebben a topa vagy tabgacs nevű törzsnek is sikerült, ők egész Észak-Kínát megszerezték, s Vei néven 386-tól 538-ig fennálló dinasztiát alapítottak. A környező nomádok ebben az időben róluk nevezték el először a Mennyei Birodalom északi részét, majd egészét, s ez a név még sokáig élt Kína neveként – a 8. századi türk feliratokban is a Tabgacs jelöli Kínát.


blog.rodo.com

A szienpik összes dinasztia-alapításukkal sem voltak olyan kellemetlenek, mint korábban a hiungnuk, hiszen a betelepedés után igen gyorsan asszimilálódtak. Az 5. század elejére azonban újabb, erősebb nomád szövetség formálódott a nomád bölcsőnek számító stepperészen, a mai Mongólia területén. A törzsszövetséget jelölő kínai jeleket magyarra hagyományosan zsuanzsuannak írják át, az idegen nyelvű irodalomban gyakran a mandarin átírást követő rouran alakot találjuk. A zsuanzsuanok igen rövid idő alatt meglehetősen nagy birodalmat építettek ki. Valószínűleg korábban is ugyanezen a területen éltek a szienpi törzsszövetség részeként, majd a 4. század első harmadában, a Kínába áttelepedők távozása után átvették az uralmat a steppén maradt szienpi törzsek fölött. Birodalmuk magába foglalta Mandzsúriát, nyugaton Turfánt, s egészen a Balhas-tó partjaiig ők ellenőrizték a területeket. A heftaliták az 5. század elejéig adót fizettek nekik.

Nyelvükről nem sokat tudunk, valószínűleg ugyanúgy soknyelvű és sok etnikumból álló konglomerátum lehetett a zsuanzsuanok állama is, mint korábban a hiungnuké vagy Európában a hunoké. Azt viszont megemlítik a kínai források, hogy államuk adminisztratív szervezéséhez már kancelláriát tartottak fenn, és írásbeliségük is volt – hogy ez valamilyen saját írás volt-e vagy a kínai, arról nincs adatunk.

540-ben arról értesülünk egy kínai forrásból, hogy a zsuanzsuanok szövetségének egyik törzse, a türk, selymet vásárolt a kínai szomszédoktól. A finom kelmék iránti vonzalom nem ritka nomád tulajdonság, de nem is ezért érdekes nekünk a kínai följegyzés, hanem mert az önálló kereskedés a türkök törzsszövetségen belüli helyzetének megváltozását, erejük növekedését jelzi. Néhány évvel később, 546-ban már kevésbé békés körülmények miatt írnak róluk. Ekkor történt, hogy a zsuanzsuanok másik behódolt törzse, a nyughatatlan tielök föllázadtak a vezértörzs ellen. Korábban is voltak már próbálkozásaik a hatalomátvételre, 508-ban és 516-ban, mindkét alkalommal sikertelenül. Leverésükben ez alkalommal, 546-ban a türkök segédkeztek, közreműködésükért cserébe vezérük zsuanzsuan hercegnőt kért feleségül – ez természetesen a türkök presztízsének további növekedésével járt volna a szövetségen belül. A zsuanzsuanok kagánja, Anakuj, fölháborodva utasította el a kérést: mit képzelnek „szolgái”, a birodalom kovácsai? Anakuj megjegyzése nem metafora volt: általánosan elfogadott vélemény szerint valóban valószínű, hogy a zsuanzsuan törzsszövetségen belül a türkök kiemelkedő szerepet vittek a fémmegmunkálásban, talán a fémbányászatban is. A steppe peremén élő fémművesek, láttuk, már a szkíta időkben is igen jelentős szerepet játszottak a nomád életmódhoz szükséges harci kellékek, egyéb eszközök biztosításában.

A kikosarazást követően a türkök Kínához fordultak hasonló kéréssel. Úgy látszik, a császárság megelégelte a zsuanzsuanokal való folytonos hadakozást, és leverésükre termett szövetségest látott a türkökben, mert teljesítette kérésüket. A türkök ekkor látták elérkezettnek az időt arra, hogy átvegyék a hatalmat a zsuanzsuanoktól. A főszerepet az Asina nembeli Bumin vállalta magára. 552-ben övéivel föllázadt, és leverte a zsuanzsuan vezértörzset, magát pedig kagánná nyilvánította. A türkök hagyománya többféleképpen is megőrizte a birodalomalapító kagán emlékét. Neve és tetteinek dicsérete még kétszáz évvel később is szerepel a türk feliratokon, másrészt a türk zászlókon díszelgő farkasfejek is az Asina nemzetségre utalnak:  eredetlegendájuk két változatban is fennmaradt a kínai forrásokban, s bár eléggé eltérnek egymástól, közös pontjuk, hogy a türkök első kagánja, a mitikus ős Asina egy szürke nőstényfarkas tíz fiának egyike. Bumin a zsuanzsuan államszervezetet szinte érintetlenül hagyta, de a legfontosabb pozíciókba saját embereit helyezte. A birodalom legfőbb tisztségeit a kagán után a kagatun vagy katun, a kagán felesége, a jabgu vagy sád, azaz a seregek főparancsnoka, illetve a kagán fivérei és fiai, a teginek, azaz hercegek viselték, de a források sok más tisztségnevet is megőriztek.


Bumin kagán idealizált szobra, Söğüt, Törökország – Wikipedia

Szegény Bumin azonban nem sokáig örülhetett frissen szerzett hatalmának: 553-ban meghalt, rövid idővel később meghalt első utóda, nagyobbik fia is. Őt a kisebbik fiú, Bukan követte – ő szilárdította meg az Első Türk Kaganátus uralmát. Leverte az akkor még nem török nyelvet beszélő kirgizeket, a mongol kitajokat, és véget vetett a heftaliták transzoxániai uralmának is. Birodalma az 570-es években nyugaton már egészen a Krím-félszigetig nyújtózott, keleten magába foglalta Mandzsúriát, délen a türkök ellenőrizték a Selyemút kereskedelmét, az 580-as évek elejétől pedig a kínaiak igen súlyos adókat kényszerültek fizetni a nekik.  A gyors terjeszkedés jelentősen megszilárdította az Asina nemzetség hatalmát, a birodalom azonban mégsem volt egységes: a nyugati türkök kezdettől nagy önállóságra törekedtek, noha a keleti türk hagyomány a nagy orhoni rovásírásos feliratok tanúsága szerint is azonos népnek tartotta a birodalom keleti és nyugati felét.

A valóság azonban ennél kevésbé volt harmonikus. A türk birodalmat megalapító Bumin kagán a birodalom nyugati területeit öccsére, Istemire bízta. Istemi a jabgu címet viselte, nem kagán volt, hiszen a nyugati birodalomrészt nem önálló államként, hanem a keletivel szoros egységben képzelték el az alapítók. A birodalom azonban óriási volt, keleten és nyugaton is hatalmas hadi erővel, keménykezű vezetőkkel, eltérő feladatokkal, környezettel, problémákkal. Csaknem törvényszerű volt tehát, hogy a nyugati birodalomrész egyre inkább az önállóságra törekedett.

A nyugati türk birodalomfélnek Kínán kívül két nagy, jelentős kultúrával és erővel rendelkező birodalommal kellett számolnia: Perzsiával és Bizánccal. E két ország volt egyébként a kínai selyem legnagyobb fölvásárlója, s a kereskedést változó nomád fennhatóság alatt, de a türkök megjelenésekor már hosszú ideje az iráni nyelvet beszélő szogdok végezték. Amikor a szogdok a türkök ellenőrzése alá kerültek, a türkök biztosítani akarták alattvalóiknak a zavartalan kereskedést, nem egészen önzetlen jótéteményből, hanem mert a kereskedőkkel embereiknek, kémeiknek is bejárásuk lett volna a szomszédokhoz. Ezért aztán követséget küldtek a perzsákhoz, hogy megegyezzenek a szogdok kereskedelmének biztosításáról. A perzsák azonban durván elutasították a türkök kérését, követeiket megalázták, az ajándékba küldött selymet elégették, úgyhogy ettől kezdve finoman szólva megromlott a viszony a két birodalom között.

A türkök, jól ismert nomád stratégia szerint a perzsákkal ellenségeskedő Bizáncba küldtek követséget 567-ben, s mivel a görög császár gyorsan fölismerte a barátkozás katonai jelentőségét, a legkényesebb protokollnak is megfelelve, tisztelettel fogadták a türk küldöttséget. Egy év múlva a császár szintén követek küldésével válaszolt a türköknek, Zemarkhosz vezetésével indult útra a küldöttség – az utazás leírásából hasonlóan értékes adalékokat tudunk meg a nyugati türk szokásokról, mint Priszkosz hunokról szóló leírásából. A követek útjuk során találkoztak vasat áruló türkökkel, majd a szó legszorosabb értelmében tisztítótűzön kellett átmenniük, mielőtt a kagánhoz érkeztek, de előtte még végigbámulhatták a számukra őrjöngésnek látszó, dobokkal, csengőkkel, imákkal végzett szertartást. Megtudjuk, hogy a türk kagán háromszor is fogadta őket, egyre pompázatosabb körülmények között. Először egy kerekekkel fölszerelt arany trónuson ült, ez elé, ha kellett, akár lovakat lehetett fogni, s estig tartó lakomán mulattak valami borféle ital mellett, ez azonban nem szőlőből készült. Másnap selymekkel, szobrokkal, arannyal díszített sátorban folyt az eszem-iszom, arany edényekből vendégelték meg őket, s hasonlóan Attila lakomájához, itt is sorra köszöntőket mondtak a főemberek. Harmadszorra pedig ezüsttel, drágaságokkal megrakott szekerek mellett vezették be őket a palotasátor belsejébe, a sátor fa oszlopait itt arany borította, a kagán arany kereveten ülve várta őket. A kincsekkel megrakott szekerek bemutatásával a cél minden bizonnyal a kagán gazdagságának megcsillantása, a követek elkápráztatása volt – a leírásokból ítélve hatékonyan.

A főtáborba vezető útról földrajzi értelemben kevés derül ki, inkább csak a követek kalandjait ismerjük meg, a furcsa folyó- és hegynevekkel nehéz mit kezdeni. Említenek ugyan egy „Aranyhegyet”, ezt sokáig az Altaj-hegységgel próbálták azonosítani, mert ennek neve, csakúgy, mint a Tibeti-fennsíkot a Tarim-medencétől elválasztó Altin-Tag neve ’Aranyhegy’ jelentésű. A kínai források alapján azonban tudjuk, hogy a nyugati türk kagán székhelyét a mai Karasár városától (a Tarim-medence északi peremén fekszik) északnyugatra, hét napi járással lehetett elérni, valahol Kucsa vonalában, attól persze északra, Dzsungária délnyugati vagy a szomszédos Kazak-steppe délkeleti csücskében.

Az első, mindkét oldalon kedvezően fogadott követségváltás után rendszeressé vált a követjárás a két állam között, egészen 576-ig. Az akkor indított görög követség ugyanis a legrosszabbkor érkezett első állomáshelyére, egy Turxanthosznak nevezett nyugati türk fejedelem táborába. Tulajdonképpen örülhettek, hogy a nevéből ítélve magas tisztet betöltő vezér, akinek a görögök valójában nem a nevét, hanem rangját – türk sad – jegyezték le, életben hagyta őket. Először amiatt fejezte ki elégedetlenségét, a követek szerint tomboló dühroham formájában, hogy Bizánc befogadta szökött szolgáit, az avarokat – tudjuk, a nomádok érzékenyek voltak az ilyesmire, s az avarok valóban a türkök elől menekültek nyugatra. Másrészt újabb kitörés formájában jelezte, hogy épp gyászában zavarják, s ahelyett, hogy osztoznának fájdalmában, még feleselni merészelnek vele. Így hát a görögök nem nagy lelkesedéssel, de csatlakoztak a gyászolókhoz, kénytelen-kelletlen megvagdosták arcukat tőrükkel, kényszeredetten végignézték a többnapos szertartást, melynek során föláldozták az elhunyt fejedelem kedves lovait és vélhetően négy, összekötözve elővezetett szolgát is – a beszámoló azonban itt csonka. A türkök tehát, sok steppei nomád néphez hasonlóan, szintén fölhasították arcukat a gyász jeleként, eltér viszont a korábbi nomád temetkezési szokásoktól, hogy az előkelőket elhamvasztották, s a hamvakat csak az adott évszak megváltozása után temették el, a sírra pedig annyi követ helyeztek, ahány ellenséget életében megölt.


A türk kaganátusok területe, kb. 6. század (lila: nyugati, kék: keleti – sötétebb színnel a befolyási övezeteik) – Wikipedia

A görög követek csak a hosszú kényszerpihenő és további fenyegetések után folytathatták útjukat keletre, a nyugati türkök vezetőjéhez, Tarduhoz. De még mielőtt elengedte volna őket, a nyugati sád álnoksággal, csalárdsággal, szerződésszegéssel vádolta Bizáncot, s hogy tudatosan vezetik fővárosukba a türk követeket veszélyes kaukázusi utakon. A türk sád kilátásba helyezte, hogy az utigurok és alánok sorsára juttatja őket, akik ugyan szembeszegültek vele, de most neki hódolnak. Szavai megerősítéseképpen a nyugati türk seregek hamarosan betörtek a Krímbe, s ezzel vége szakadt a türkök és Bizánc közötti békés időszaknak.

Tardu, a nyugati türkök fejedelme nemcsak Bizánc, hanem Perzsia ellen is vezetett hadjáratokat, a keleti birodalomrészhez fűződő, addig is ellentmondásos viszony pedig 581-ben válságosra fordult. Istemi jabgu – azaz a nyugati birodalomrészt irányító „herceg” – utóda fia, Tardu volt ebben a tisztségben, s mikor a birodalomalapító Bumin kagán harmadik fia, Tatpar kagán meghalt, az utódlás körül súlyos harcok alakultak ki. Mást jelölt ki utódául Tatpar, mint akit végül a kagánválasztó nagygyűlés megválasztott, Tardu pedig mindkettejüknél alkalmasabb jelöltnek tartotta saját magát az egyesített türk birodalom vezetésére, így seregével kelet felé vette az irányt, hogy elfoglalja a kagáni tábort, az Ötükent. 599-ben kagánná nyilvánította magát, a türk nagygyűlés által választott Isbara kagán viszont a kínaiaktól kért segítséget, akik diplomáciai ügyeskedéssel végül Tardu behódoltatott népei között szítottak lázadást az ujgurok vezényletével. Ennek a végeredménye Tardu bukása volt 603-ban. A birodalom azonban nemhogy egységessé vált volna az erős nyugati jabgu leverésével, hanem végképp két részre, keleti és nyugati félre szakadt.


Türköket ábrázoló sziklarajz,  6–8. század (Mongólia) – Wikipedia

Azonban sem a nyugati, sem a keleti birodalomrész nem volt továbbra sem lebecsülendő ellenfél: a nyugatiak, immár újra bizánci szövetségben, a perzsák ellen fordultak, a Kaukázus vidékét próbálták megszerezni, nem is ügyetlenül, de a 630-as években a kagán halála visszavonulásra kényszerítette őket. Az új kagán megújította a birodalom adminisztrációját, öt törzs az Iszik Költől északkeletre, a másik öt attól nyugatra, délnyugatra élt. A törzsek katonai ereje továbbra is jelentős maradt: 635-ben a tíz törzs, összetartozásukat jelképezendő, kapott egy-egy nyilat, s on ok bodun-nak, azaz ’tíz nyíl népé’-nek nevezték el magukat. Vezetőjük a sád tisztséget viselte, s egy kínai forrás szerint minden törzsfő több százezer katona ura volt. Kína végül mégis legyűrte a nyugati türköket: 659-től végleg kínai fennhatóság alá kerültek. A 7. század derekától a nyugati törökség története már nem a türköké, hanem az avaroké, bolgároké és kazároké.

A megroppant birodalom keleti felével szintén számolni kellett: 609 és 626 között a kínaiak 67 kisebb-nagyobb türk betörést jegyeztek föl, s akkor sem ellenséges had, hanem a komor steppei időjárás törte meg erejüket. 627 októberében akkora hó esett, hogy az állatállomány nagy része, nem jutván élelemhez, elpusztult. A legyengült türköket ezután ismét a simulékony kínai diplomácia győzte le: újra lázadásra ösztönözték az ujgurokat. A birodalom népei szétzilálódtak, 630-ban a kaganátus fél évszázadra elvesztette függetlenségét, Kína alávetettjévé vált. A kínaiak nem akarták porig alázni az egyébként is harcias türköket. Nem változtatták meg törzsi szervezetüket, viszont sok türk vezetőt próbáltak magukhoz édesgetni különböző rangok adományozásával, és több ezer türköt telepítettek le a fővárosban is. Előkelő családokból való fiatalokat vittek a Mennyei Birodalomba, hogy ott megismerjék az állam intézményrendszerét, irodalmat, zenét, művészeteket tanuljanak, és természetesen azért is, hogy jól megtanuljanak kínaiul. Azt remélték, hogy ezek a kínai nevet (is) viselő türkök garantálják majd a nyugalmat Kína számára.

A türkök azonban nem fogadták el könnyen a kínai függést. 650-ben lázadás tört ki közöttük, s leverése után Kína is szigorúbbá vált: a türköknek kijelölt sanjüi helytartóságot körzetekre osztották, a türkök nem hagyhatták el körzeteiket, sokukat letelepedésre kényszerítették, ráadásul kötelesek voltak fegyveres segítséget nyújtani a császárságnak. A türkök 679-680-ban újabb lázadásokkal tiltakoztak. A zavargások élére az Asina nemzetségből származó Kutlug állt, s egyre többen csatlakoztak hozzá: a városok kényszerből letelepített népe, de más törzsek is. A döntő fordulat akkor következett be, amikor Jüancsen, Sanjü helytartóság türk származású, Kínában nevelkedett kormányzója átállt saját népéhez. Ismertebb nevén ő volt Tonjukuk, a Második Türk Kaganátus legbefolyásosabb és legéleslátóbb államférfija.

Kutlug 687-ben Elteris néven kagánná nyilvánította magát, s ezzel kimondta a Kínától való elszakadást, az önálló birodalom megalapítását. Uralkodói neve ’népgyűjtő’-t jelent, hiszen újraegyesítette a szétszórt, szervezetlen türk törzsi töredékeket. Ebben a munkában és a birodalom hadi sikereinek elérésében főszerepet játszott az éleseszű és művelt Tonjukuk, aki nemcsak Elteris, hanem az őt követő kagánok legfőbb tanácsadója is lett, s a bojla baga tarkan címet viselte. 726 körül keletkezett sírfelirata így meséli el a Második Türk Kaganátus megalakulását:


Tonjukuk sírfelirata (Mongólia) – doncroner.com

„Én, a Bölcs Tonjukuk, a kínai birodalom alattvalójaként jöttem a világra. A türk nép akkor a kínaiak uralma alatt élt, a türk népnek akkor nem volt kagánja. Utóbb elszakadt a kínaiaktól, és saját kagánt választott. Majd kagánját letéve, újra a kínaiak alattvalójává vált. Akkor az Ég szólt: ’Kagánt adtam neked, de kagánodat elhagyva alattvalóvá süllyedtél!’ S mert behódoltak, az Ég elpusztította őket. A türk nép meghalt, elenyészett, semmivé lett. Helyén semmi szervezet nyoma nem maradt.

De azok, akik az erdős-köves vidéken maradtak, összegyűlvén, hétszázra szaporodtak. Kétharmaduk lovas volt, egyharmaduk gyalogos volt. A hétszáz ember vezére, legnagyobbika a sád volt. ’Álljatok mellém!’ mondta, s én, a Bölcs Tonjukuk, elsőként csatlakoztam hozzá. ’Biztassam-e őt a kagánságra?’ tanakodtam, gondolkoztam magamban. Ha az ember a sovány bika és a kövér bika között messziről akar különbséget tenni, bizony nem tudhatja, hogy az sovány bika-e vagy kövér bika. Így viaskodtam magamban. Aztán az Ég megvilágosította elmémet – biztattam, hogy kagán legyen.”

Ahhoz, hogy a türkök visszaszerezzék szakrális jelentőségű ősi területüket, a Hangáj-hegység keleti részére lokalizált Ötüken erdő vidékét, le kellett verniük az ősi ellenséget, a tokuz oguzokat (azaz a ’kilenc oguz’ szövetséget). Ez többé-kevésbé sikerült, de a továbbiakban is csak folyamatos hadjáratokkal lehetett féken tartani őket. Elteris a szomszédos népek ellen szintén sikeres hadjáratokat folytatott, a birodalmat tovább erősítette egészen 691-ben bekövetkezett haláláig. Fivére, Kapkan kagán követte a trónon, ő szintén folytonosan háborúban állt a környező népekkel, olykor a birodalmon belül elégedetlenkedő törzsekkel is. Erőskezű és egyben ügyes uralkodó volt: 699-ben behódoltatta az egykori nyugati birodalomrész már régóta önállóan élő népeit, bár a türk birodalom kezdeti egységét soha nem sikerült visszaállítania. Befolyást szerzett Kína belügyeinek intézésében, ennek ára – nomád szokás szerint – selyem, fegyver és egyéb nemes áruk tömege volt, s ha nem kapta meg, amit jogos jussának tekintett a császárságnak nyújtott segítségért, akkor maga vette el a „fizetséget”. A kemény kormányzás ellen 714-től egyre több behódoltatott törzs kezdett lázadni. Elképzelhető, hogy a Második Türk Kaganátus túlélését a két évvel később bekövetkezett uralkodóváltás biztosította.

Kapkan 716-ban halt meg, s bár a kagáni cím jogos örökösei Elteris fiai lettek volna, Kapkan saját fiának, Bögünek készítette elő a hatalmat. Azonban nem sokkal az után, hogy Bögü fölvette a kagáni méltóságot, Elteris kisebbik fia, Köl tegin megölette – minden családtagjával és bizalmi emberével együtt. Csak Tonjukuk, Elteris legfőbb tanácsadója maradhatott életben: nyilván mert élvezte Elteris fiainak bizalmát, mert tudására, tapasztalatára, tanácsaira továbbra is szükség volt, és mert lánya az idősebb Elteris-fiú, Bilge felesége volt. Köl tegin nem magának akarta a kagáni címet, de az ő kezében is jelentős hatalom összpontosult. A kagán a bátyja, Bilge lett, csaknem két évtizedre.


Türk harcos, 8. század
(Mongólia) – doncroner.net

Ez alatt az idő alatt továbbra is a tokuz oguzok jelentették a türkökre a legnagyobb veszélyt: Bilgének öt hadjáratban kellett megzaboláznia őket. A Kínával való viszonyt továbbra is a megszokott békés kereskedelem és a hadakozás váltakozása jellemezte. Bilgének óriási veszteséget jelentett, hogy néhány évvel hű és kiemelkedően nagytudású tanácsosa, Tonjukuk halála után a harcokban vezető szerepet játszó öccse is meghalt 731-ben, a kagáni tábor, az ordu védelmében. Három évvel később pedig őt magát is megmérgezték. E veszteségek azonban egyben a türk történelem legfontosabb forrásait állították elő: az Orhon folyó völgyében talált három nagy rovásírásos krónikát, Tonjukuk, Köl tegin és Bilge kagán sírfeliratát.

A türkök a megszokott nomád életformát folytatták: a nyári és téli legelők közötti vándorlással fenntartott állattenyésztést földművelés és kézművesség is kiegészítette. Tengrit tisztelték, és megvolt náluk a szakrális királyság egyik korai változata – mindkettő sok más török nomádszövetség jellemzője is volt. Államszervezetük azonban a korábbi nomád alakulatokénál nagyobb fokú szervezettséget mutatott, és róluk már biztosan tudjuk, hogy saját írásbeliséget alakítottak ki, a keleti türk rovásírást. Az Orhon völgyében föllelt nagy feliratokon kívül számos kisebb emlék (zömében szintén sírfelirat) készült ezzel az írással, s máig találnak újabb és újabb feliratokat, bár a legfontosabbak értelemszerűen mégis a három főemberről megemlékező írások.

726 körülre datálják a bölcs Tonjukuk emlékére állított követ. Ezt Ulanbatortól délkeletre, a Tola folyó mellett fedezték föl, és mint a fönti idézetből láttuk, a Türk Birodalom megszervezésének történetét ismerhetjük meg belőle – az ebben nyújtott nélkülözhetetlen segítség volt a bölcs idős tanácsadó legfőbb érdeme. Egyes föltételezések szerint elképzelhető, hogy a szöveget maga Tonjukuk készíttette halála előtt. Az uralkodó testvérpár, Bilge kagán és öccse, Köl (vagy Kül) tegin feliratának szövege nemcsak egymáshoz nagyon közeli időben keletkezett – 732-ben, illetve 735-ben –, de szövegük is csaknem azonos. Egymáshoz nagyon közel, egy kilométernyi távolságra állították őket. A kagán felirata töredezett, a teginé viszonylagos épségben maradt fenn. A mészkőből faragott, fölfelé keskenyedő, három és fél méter magas sírkő teknőst utánzó talapzaton áll, a rovásjelek három oldalán, illetve tompa élein helyezkednek el, a negyedik oldalon kínai jelekkel leírva foglalták össze a török szöveget. A feliratok közelében épület- és oszlopmaradványokat találtak, ez arra utal, hogy egykor csarnokkal vehették körül a sírfeliratokat. A felirat tartalmának talán legismertebb részei az egyes oldalak kezdősorai:


Kül tegin (az Orhon-völgyben talált
márványfej) – Wikipedia

„Én, az Ég-istenhez (Tengrihez) hasonló, Ég-isten által teremtett Bilge kagán, ekkoron uralkodtam. Szavaimat jól hallgassátok, mindenekelőtt ti, öcséim és fiaim, s veletek minden nemzetségem és népem!”

„Mikor fenn a kék ég, lenn a fekete föld megteremtetett, a kettő közé az ember teremtetett. Az emberek fölött ősapáim, Bumin kagán és Istemi kagán uralkodtak. Trónra kerülve megszervezték a türk nép birodalmát, megszabták a törvényét. A négy világtáj mind ellenségük volt, de hadaikkal a négy égtáj népeit mind meghódították, engedelmessé tették.”

A birodalmat határozottan irányító uralkodó testvérpár halála után nagy harc indult meg az utódlásért, ez természetesen nem tett jót a türköknek: 745-ben végül beteljesedett a tokuz oguz szövetség régi álma, legyőzték ősellenségeiket, s ezzel a keleti türk birodalom lényegében megszűnt.

A tokuz oguz (’kilenc oguz’) törzsszövetség, melynek megregulázása folytonos feladatot adott a keleti türk kagánoknak, valószínűleg a tielö népből szerveződött, abból a nomád alakulatból, amely a türkökhöz etnikailag és nyelvileg igen közel állt ugyan, mégis egymás ádáz ellenségei voltak – egyértelmű bizonyítékot adva rá, hogy a nomád szerveződésben a vérrokonság hite csak fiktív volt, s arra is, hogy a nyelvi-etnikai hovatartozásnak mennyire nem volt szerepe benne. A türkök a tielök ellen harcoltak a zsuanzsuanok oldalán a 6. század közepén, aztán az ő lázadásuk vezetett a nyugati türk jabgu, Tardu kagáni törekvéseinek meghiúsításához, s végül nekik sikerült leverniük a korábban hatalmas türk szövetséget. Legjelentősebb törzsük, az ujgur már a 7. században is harcolt a türkök ellen Kína szövetségében. 745-ben aztán az ujgurok a karlukokkal és a baszmilokkal fogtak össze, hogy legyőzzék legfőbb ellenségeiket, s amikor ez sikerült, a karlukokkal szövetkezve lényegében fölszámolták a baszmilokat is: akit nem öltek meg közülük, azt eladták rabszolgának, csak a baszmilok töredéke tudott elmenekülni.

745-től az új nagyhatalmú nomád szövetségé, az ujguroké volt a Mandzsúriától az Altaj-hegységig húzódó terület. Az egykori türk kagáni központ közelében fővárost építettek, Ordu balikot, azaz a ’kagáni tábor városát’ – romjait Karabalgaszunnak hívják, ma is megtalálható az Orhon völgyében, mindössze 17 kilométerre Karakorumtól, Dzsingisz főtáborától. A  törzsszövetséget továbbra is nevezték régi nevén tokuz oguznak, de a vezértörzs nevéről on ujgurnak (’tíz ujgur’) is. Az ujgur birodalom közel egy évszázados steppei uralma alatt tizenhárom kagánjuk volt, a türkökhöz hasonlóan ők is uralkodói neveket vettek föl kagánná válásuk után – egyre hosszabbakat és díszesebbeket.


Karabalgaszun falromjai – Wikipedia

Az első ujgur kagán, Kutlug Bilge Köl, az első türk kagánhoz hasonlóan szintén nem sokáig vezethette a birodalmat: a hatalomátvétel után két évvel, 747-ben meghalt. Fia, Bajan-csor szilárdította meg az ujgur államot. Átvették a türkök szervezeteit és a rovásírást, Kínával a korábbi türk-ellenes szövetségek hagyományait követve jó kapcsolatot tartottak fenn. Ebben közrejátszhatott Kína erejének gyengülése is: 751-ben az arab és tibeti csapatok a Talasz folyónál legyőzték a Mennyei Birodalom katonáit, s ez a csata azt is eldöntötte, hogy Turkesztán lett az iszlám terjedésének keleti határa. Ezt a területet Kína már soha nem tudta tartósan fennhatósága alá vonni. Északon vesztettek a kitajok ellen is, és mindez 755-től belső lázadásokhoz vezetett. A kínai hadvezér előbb a második legjelentősebb várost, Lojangot foglalta el saját császárától, majd a fővárost, Csangant is, és hiába ölték meg, fia folytatta apja hatalomátvételi törekvéseit. Az időközben meghalt császár legitim utóda már ellene hívta be segítségül az ujgurokat. A segítség hathatós volt, de sokba került: az ujgurok bőséges ajándékokkal tértek haza, s két évvel később Bajan-csor a kínai uralkodó lányát kapta feleségül. Ebben az időben történt, hogy az ujgurok a szomszédos kirgizekre támadtak, megölték kagánjukat, és nagy pusztítást végeztek a törzsek között is.

759-től Bajan-csor fia, Bögü uralkodott két évtizeden át – ez volt az Ujgur Birodalom fénykora. A szomszédokkal és belső bajokkal küzdő kínai császárságot arra kényszerítették, hogy szükségletein felül vásároljon lovat – cserébe selymet kértek, s ez az „üzlet” lett gazdagságuk egyik alapja. Bögü verte le végleg a kínai belső lázadásokat is. Ennek a beavatkozásnak az ára még magasabb volt, mint a korábbié: az ujgurok földúlták Lojangot, és végigsarcolták a vidéket. Ez volt viszont az a portya, amelyből Bögü a selymen és egyéb vagyontárgyakon túl szellemi javakat is vitt haza nomád birodalmába: a manicheizmust.

Az európaiak leginkább Szent Ágostonhoz kapcsolódóan hallhatnak erről a vallásról, hiszen maga is követője volt a manicheus tanoknak, egészen a híres kerti élmény megéléséig, melynek hatására másodszor is megtért, s nem sokkal később már a manicheusok tanai ellen fejtette ki tanításait. Ezt a gnosztikus vallást az iráni Máni (216–276) alapította a 3. században. A tan szerint a spirituális igazság megismerése jelenti az üdvözülést, mert leleplezi, hogy az anyagi világ a Gonosz birodalma, s hogy az ember isteni eredetű (szellemi) része ennek a világnak a (testbe zárt) foglya. A korábbi világkorszakokban élesen szétváló Jó és Gonosz, Lélek és Anyag, Fény és Sötétség összekeveredett, de a megfelelő tanulással és aszkézissel megszerzett tudás föltárhatja, hogy az emberben a Fény (Lélek, Jó) princípiuma is megvan, s e fölismerés rögvest ki is szabadítja ezt az isteni részt a Gonosz hatalma alól. A manicheizmus kifejezetten térítő vallás volt, így jutott el a Kínába 7-8. század fordulója táján, szogd papok révén.


Máni próféta – Wikipedia

Bögü tehát szogd térítőket vitt haza magával, méghozzá valószínűleg a nagyon meggyőző fajtából, mert hatásukra birodalmában államvallássá emelte a manicheizmust, a szogdoknak pedig kiemelt szerepet biztosított, nemcsak a kereskedelemben, de a diplomáciai feladatok ellátásában és tanácsadóként is. A vallás felvétele nem jelentette Tengri megtagadását, s valószínűleg politikai célt is szolgált – a steppe nyugati részén, fogjuk majd látni, a nomádok szintén szívesen vetették be ezt az ideológiai cselt –, az Ujgur Birodalom Kínától való függetlenségét jelezte. Bögü ráadásul azt követelte a császárságtól, ahol korábban nem valami barátságosan fogadták a szogd térítőket, hogy biztosítsák a szabad vallásgyakorlást a manicheus hívek számára, sőt építsenek nekik templomot. Bögü pedig már addig is elég cirkalmas uralkodói nevébe fölvette az államvallásra utaló elemet, így teljes titulusa „a nagy király, aki az égtől szerezte fenségét, aki érdemével tartja kezében az országot, a hős, boldog, dicső és bölcs ujgur kagán, Máni kisugárzása” lett. Az új vallás új kultúra és új írások megjelenésével is járt: a rovásírás mellett használni kezdték az arameus eredetű szogd írást, és a manicheus vallási szövegek lejegyzésére természetesen használták a manicheus írást is. A 9. századra az ujgurok már kiterjedt írásbeliséggel rendelkeztek.

Bögüt hasonló végzet érte el, mint a nomád kagánok közül sokat: unokaöccse, Ton Baga ölte meg. A konfliktus azért robbant ki közöttük, mert Ton Baga Kína-barát politikát tartott volna üdvösnek, Bögü viszont, szogd tanácsadóira hallgatva, 779-ben meg akarta támadni a Birodalmat. Ton Baga, az új kagán Alp Kutlug Bilge néven uralkodott tíz évig. Az őt követő időszakban gyakran váltották egymást az uralkodók, és az ujgur állam fokozatosan veszített erejéből. Mindehhez 839-ben még egy rendkívül kegyetlen tél is következett, az állatállomány jelentős része elpusztult, s a törzsek belső elégedetlensége mellett még éhínség is sújtotta a törzsszövetséget. Ekkor ítélte alkalmasnak a helyzetet egy lázadó törzsfő arra, hogy a vezértörzs leverésére a szomszédos kirgizeket hívja – ők pedig 840-ben lényegében megsemmisítették az Ujgur Birodalmat. Mintha a türkök vesztéről szóló fejezetet olvasnánk újra: a forgatókönyv a steppén nem sokat változott az idők folyamán. A nagy szellemi és katonai erővel rendelkező kagán meghal, utódlási harcok gyengítik a birodalmat, jön egy kemény tél, éhínség, amelyet katonai gyengeség követ: ekkor riasztják a vezértörzs egyik régi, sokszor megalázott ellenségét, s az egykor nagy birodalom egyszeriben darabjaira esik szét.

És a kirgizek bizony legalább annyira utálták az ujgurokat, mint az ujgurok a türköket, és erre, saját szemszögükből nézve, igazán minden okuk megvolt, hiszen miután az ujgurok átvették a hatalmat a steppén, többször is megtámadták, s alávetették a kirgizeket. Könnyű volt hát őket a vezértörzs ellen fordítani. A manapság kirgiz névvel jelölt nép török nyelvet beszél, de ez nem mindig volt így. Történetüket ma az i.e. 3. század végéig tudjuk visszakövetni: már ekkor a Jenyiszej felső folyásának völgyében, Szibéria középső részén, a mai Tuva környékén éltek. Később a tielö szövetség részévé váltak, csakúgy, mint az ujgurok, aztán a türkök fennhatósága alá tartoztak. A Keleti Türk Kaganátus perifériáján élő, eredetileg nem török, hanem valamilyen paleoszibériai, esetleg szamojéd nyelvet beszélő kirgizek a 6-8. század folyamán lassan eltörökösödtek. Átvették a rovásírást – viszonylag sok rövid, egyszerű sírfeliratot hagytak hátra, ezeket éppen egyszerűségük miatt vélték a kutatók sokáig az orhoni feliratoknál korábbinak, de mint kiderült, nem a régiségük miatt kezdetlegesebbek a keleti türk sírfeliratoknál, mind a szövegek nyelvi, mind a betűk formai kidolgozottságában, hanem mert a kirgizek kulturálisan és államszervezetüket tekintve is messze elmaradtak a türkök és az ujgurok mögött.

Ennek ellenére csaknem egy teljes évszázadon át meg tudták tartani a mai Mongólia területén lévő steppét. Ebben az időben költöztek délebbre korábbi területükről, egyes törzseik egészen a Tiensan-hegység északi pereméig és Kelet-Turkesztánig, s itt keveredtek azokkal a török törzsekkel, amelyek utódai ma ezt a nevet viselik. Végül 924-ben a mongol nyelvű kitajok söpörték el őket az első nomád őshazából, a mai Mongólia területéről, s ezzel az ősi nomád terület a törököktől végleg a mongolok kezébe került.

Sokszor voltunk már tanúi annak, hogy az egykori alattvalóik által legyőzött egykori előkelő törzsek nem váltak korábbi szolgáik szolgáivá, ahogy ők nevezték az ilyesmit, hanem mielőbb továbbálltak egykori területeikről. Ez történt az ujgurok nagy tömegeivel is.

Kisebb csoportjuk a kínai határvidéket választotta menedékül, a korábbi szoros kapcsolatok jótékony hatására számítva, de a fogadtatásban csalódniuk kellett. A kínaiak ugyanis nem kedves, baráti segítségre emlékeztek, hanem mindarra a félelemre, fosztogatásra, öldöklésre, amivel az ujgurok segítségnyújtása járt. Ezt még csak föl sem róhatjuk nekik. A császárság igen gyorsan egyértelmű tette ellenszenvét: 843-ban, alig három évvel az Ujgur Birodalom megszűnte után, kiűzte a császárságból az ujgurok által rájuk erőltetett manicheusokat: a papi birtokokat elvették, és elégették a vallás könyveit, képeit. A Kína északi peremére vándorolt kis létszámú ujgur menekült hamar behódolt, 848-ra lényegében el is tűntek önálló etnikumként.

A többiek két csoportban vonultak nyugatra. Egyik részük Észak-Kelet-Kína nyugati részén, Kanszu tartományban telepedett le, meglehetősen vegyes lakosságú területen: mongolok, tibetiek, kínaiak, más néptöredékek is éltek itt. Ezen a tartományon át haladtak a kelet-turkesztáni karavánutak, és itt volt Kína nyugati kapuja, Tunhuang. Nagyjából attól az időtől kezdve, hogy az ujgurok megérkeztek ide, harcok dúltak a terület fennhatóságáért Kína és Tibet között, s a kínaiak oldalán álló ujgurok egyre nagyobb befolyásra tettek szert az itt lévő városállamok felügyeletében, később lényegében át is vették az uralmat. Két korábban, a kínaiak által alapított nagy városuk, Kancsou és Sacsou vetélkedett egymással a hegemónia megteremtéséért, ez azonban tartósan egyiknek sem sikerült. Elvetéltek azok a kísérletek is, amelyeket a városok egy nagyobb ujgur birodalom kialakítására tettek. Ugyanakkor szoros kapcsolatban álltak Kínával, ők voltak a császárság legfontosabb kereskedelmi partnerei.

A 10. században a kitaj eredetű Liao-dinasztia megpróbálta egyesíteni Észak-Kínát. Közben a császárság leverte az ujgurokat legyőző kirgizeket, és Kína fölajánlotta az ujguroknak, hogy térjenek vissza régi birodalmuk területére. Az ujguroknak azonban már eszük ágában sem volt föladni megszokott környezetüket, életmódjukat, s visszavándorolni a számukra már idegen világba. Jól berendezkedtek a sivatagi városokban: a kancsoui kagán például kancellárja és kilenc minisztere segítségével irányította népét, de kiemelkedő szerepet kapott a kagán anyja és rokonsága is.

A 11. században azonban megváltozott Kína nyugati külpolitikája, egyre kevesebb mozgásteret hagyott az ujguroknak, földrajzi és gazdasági értelemben egyaránt. A kínaiak elfoglalták Sacsout, és az ujgurok hamarosan elvesztették Kancsout is, a tibetihez közel álló nyelvet beszélő tangutok támadása nyomán. A tangutok hosszú ideje rémisztgették rablóbandáikkal a Selyemút kereskedőit. A 10. században aztán államot alapítottak, s gyorsan növelték hatalmukat: ennek a következményei őrölték föl végleg a kanszui ujgurokat. A 11. században a kínai források már a tangutok alattvalóiként emlegetik őket sárga ujgur néven – saját nevük, a szarig jugur volt az a délibáb, amely a már Tibetben élő Kőrösi Csomát ismét az őshaza keresésére csábította. Célját már nem érhette el, de nem is talált volna arrafelé sem magyarokat, sem magyar őshazát, mert a 18. században népszerű nézet, hogy a magyarok egy Jugria nevű helyről származnának, hamisnak bizonyult. A sárga ujgurok néhány ezer fős maroknyi csoportja ma is Kanszuban él, ők valóban a történeti ujgurok leszármazottai, szemben a Kína Szincsiang tartományában élő, jelentős számú, török nyelvű muszlim népességgel, amely csak 1922-ben kapta az ujgur nevet: ők magukat korábban nem nevezték így.


Kína Kanszu tartománya – Wikipédia

Az ujgurok legnagyobb csoportja nem állt meg Kanszuban, hanem még tovább ment nyugatra, s végül Kelet-Turkesztánba, a Tarim-medence északi részére érkezett. Ez a terület Belső-Ázsia központja: itt vezetett a Selyemút és más kereskedelmi utak. Ez azt is jelentette, hogy az itt lévő városállamokban sok nép és kultúra keveredett: irániak, tohárok, tibetiek, kínaiak, törökök. Éltek itt türk töredékek, de azoknak a baszmiloknak az utódai is, akiket az ujgurok űztek el, miután segítségükkel megdöntötték a türkök uralmát. A terület fölött Kína szerette volna megszerezni az ellenőrzést, ez azonban igazán soha nem sikerült tartósan. Amikor az ujgurok ideérkeztek a 9. század derekán, a terület városai nem különösebben erős tibeti fennhatóság alatt álltak.

A négy legjelentősebb város népessége azonban nem kedvelte tibeti urait, inkább az ujgurok mellé állt – és így tett Kína is. 856-ban a kínaiak már az ujgur kagánt ismerték el a terület legitim uralkodójaként, és az ujguroké volt Kucsa és Karasár. A másik két nagyvárost, Besbalikot és Turfánt más ujgur csoportok vették birtokba a 860-as években, így két ujgur fejedelemség jött létre a területen. Vannak, akik szerint nem véletlen, hogy a második ujgur fejedelemség, a turfáni uralkodó nem a kagán címet viselte: arra vezetik ezt vissza, hogy az ujgurok első hullámát, akik a kucsai fejedelemséget alapították, az egykori ujgur vezértörzs és közvetlen szövetségeseik alkották, a második hullámban viszont a vezértörzs szövetségen belüli ellenfelei voltak, akik az ujgurok bukása után ugyan egykori lakóhelyükön maradtak, később azonban ők is menekülni kényszerültek a kirgizek elől. A két ujgur fejedelemség közül egyre inkább a második vált dominánssá. Politikai és adminisztratív központjuk Besbalik lett, Turfán viszont óriási kulturális befolyással rendelkezett: templomok, könyvek, iratok, kolostorok sokasága tanúskodott erről.

Az ujgurok kulturális dominanciája indokolt volt: valóban virágzó kultúrát hoztak létre új hazájukban. Áttértek a letelepedett, öntözéses földművelő gazdálkodásra, fejlett volt kereskedelmük és gazdag írásbeliséget alakítottak ki. A magukkal vitt manicheizmust egy ideig tovább gyakorolták, később egyre többen követték közülük Buddha tanait. A 10. századra már az ujgurok nagy része buddhista volt. A manicheus írást vallási szövegek lejegyzésére használták, és a szogd írás módosításával kialakították saját írásrendszerüket, az ujgur írást. Sok buddhista szöveg nem is maradt fenn, csak ujgur írással, török fordításban. Kisebb mértékben terjedt közöttük a nesztoriánus kereszténység is, így szír írással készült szövegeket is hagytak hátra. Egy ideig azonban még új helyükön letelepedve is használták a rovásírást, de már nem kőbe vésték, hanem papírra írták a jeleket. Az egyik legérdekesebb tollal írt ujgur rovásírásos emlék egy 62 oldalas jóskönyv, az Irk bitig, ebből való a következő, bizakodásra ösztönző jóslat:

„Használhatatlan a víztartály,
befagyott a vizes vödör.
Víztartály nem megy tönkre,
vizes vödör nem fagy be,
ha a nap feléje fordul.
Meghiggyétek: kín a kezdet,
nyomában jár a jó jel.”


Az Irk bitig – Wikipedia

Az ujgur uralom Kelet-Turkesztánban egészen Dzsingisz megjelenéséig tartott. Az ujgurok 1209-ben behódoltak a nagykánnak, ezzel megmentették saját kultúrájukat, sőt befolyásos szerepre tettek szert a mongol udvarban – ujgurok voltak a mongol kánok tanácsadói és írnokai, és az ujgur írásból alakították ki a mongol írást is. Az egykori nagy török birodalmak vezértörzsei közül ők tartották magukat legtovább.

Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!