Maszatolva fenyegetés
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2010. szeptember 27. hétfő, 03:45
Megjelent egy cikk egy olyan újságban, amelyet nemigen olvasok, most azonban kénytelen voltam belenézni.*
Miért van az, hogy azok nyelvészkednek a leggyakrabban, akiknek az elmélkedéseit olvasva azonnali késztetést érzünk rá, hogy rendet rakjunk a szavak, fogalmak káoszában, amelyet összehoztak?
Az ominózus cikk szerzője például az írása elején a közszolga szó kifejező erején mélázik, hogy a végére eljusson az „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek” szólásig, de se a szavakkal, se a szólással nincs szerencséje.
Hosszan ecseteli, hogy a közszolga olyan ember, aki a közösséget szolgálja, „a közösség ad neki kenyeret”, és szerinte ebből az következik, hogy „óvatosan kell bánnia a kenyéradót illető kritikával”.
Egy idézet: „Némelyek szolgálatukról megfeledkezve – isten őrizz, hogy tudatos szolgálatszegéssel vádoljuk őket! – minduntalan bírálják kenyéradójukat, miközben a kétharmad által fölhatalmazott kormány kenyerét eszi [Fleck Zoltánról van szó]. A tanszékvezető vélekedésének szívesen helyt adó médiumokban élesen bírálja Orbán Viktort és kormányát, valamint a jobboldali pártokat. Legutóbb egy balliberális orgánumban arról szólt, hogy a jobboldali pártok közbiztonság-fokozó intézkedései, a büntető törvénykönyv szigorítását célzó elképzelései, szerinte a társadalmi gondokat és a politikai különbözőségeket is kriminalizálják.”
Nem nehéz észrevenni, hogy a közszolgálat a szervilizmussal, a kenyéradó gazda pedig a kormánnyal van itt azonosítva.
De induljunk ki mi is a szavakból: ki is a kenyéradó gazda egy köztársaságban, egy demokratikus jogállamban? Semmiképpen sem olyan hatalom, amely vazallusi hűséget várhat el. Rögzítsük az elején: a „köz” szolgálata a kétharmaddal megválasztott párt vezetőitől és pártjaitól sem kíván kevesebb alázatot, mint például az egyetemi oktatóktól. A köz ugyanis az országot jelenti, az állampolgárokat külön-külön és együtt. Nekik van államuk, amely a közszolgák számára a kenyéradó.
Ha már a szavakon lovagolunk: kik is a közszolgák? Valóban, a legfontosabb közös vonásuk, hogy az állam fizeti őket. De ez az iromány nyilván nem véletlenül vesz egy kalap alá minden „közszolgát” közalkalmazottaktól a kormánytisztviselőkig: a kormányhoz való viszonyukat szeretné egybemosni, kötelezően előírt gondolkodást elvárva mindenkitől. A kormánytisztviselői státust éppen most alkotta meg az új kormány, hogy az eddiginél nagyobb lojalitást biztosítson önmaga számára. Egy kormánytisztviselőtől valóban azt várja el a „köz”, hogy a mindenkori kormányhoz legyen lojális, a közalkalmazottól azonban nem.
A lojalitás egy újabb fogalom, vezessük itt be, mert valószínűleg szintén nem véletlenül maradt ki a morális borongásból, és tegyük hozzá, hogy természetesen ez sem azonosítható a szervilizmussal, a feltétel nélküli kiszolgálással.
A kormánytisztviselő esetében a kormányzati program, a kormányzati döntések végrehajtásának kötelezettségét jelenti. Ennek a kötelezettségnek is vannak azonban határai egy demokráciában: a törvényesség és az emberi tisztesség. Ha ennek nem felel meg az elvárás a kormánytisztviselővel szemben, akkor számára valóban nem a kritika, hanem a státuszról való lemondás az első lépés. Ám a közalkalmazott is a” köz” szolgája, és ezúttal a „köz” szónál időzzünk el egy pillanatra.
Már a fentiekből is kitűnhetett, hogy a „köz” nem azonosítható se az állammal, se egy kormánnyal, és legkevésbé pártpolitikákkal. Pártokban lehet talán értékrendet diktálni és feltétlen igazodást követelni (igaz, demokratikus pártban nem), de a közszolgától, ha közalkalmazott, biztosan mást vár a „köz”: magas szintű szakmai tudást, a szakmai ethosz megőrzését, a jelen esetben a tudomány képviseletét, éppenséggel a mindenkori politikától függetlenül és befolyásolási kísérletei ellenében is.
Misconceptions – flickr/Jeremy Brooks
Megállhatunk a kritika szónál is, mert úgy tűnik, ez is gellert kapott az okfejtésben. A kritika olyan bírálat, amely tényeken és az ezekből levonható következtetéseken nyugszik, vagyis érveken. A kritika nemhogy elfojtandó, hanem egyenesen elvárt a köz érdekében, ha a politika a szakmai tudással vagy a tudományos tapasztalattal kerül szembe. Sőt, még egy kétharmados többséggel megválasztott párt kormányával szemben is elvárás egy demokráciában, hogy a köz – amely nem vele azonos! – szolgálata jegyében a kritikát elviselje és hasznosítsa, ha már sajnálatosan nem igényli.
Ezek után nézzük a konkrétumokat, mit is jelent a fenti idézet, ha a közszolga fals értelmezéséből indulunk ki!
Az egyetemi oktatók Orbán Viktor (és kormánya) kenyerét eszik, ezért jogszociológusként kötelességük egyetérteni például a büntető törvénykönyv dilettáns módosításával, szakmai tudásuk, kutatásaik, tapasztalataik és ennek alapján kialakult meggyőződésük dacára? Hivatalból kell támogatni dilettáns és minden mértékadó szakember szerint káros, inkoherens beavatkozásokat a magyar jogrendszerbe?
És egyáltalán, hol van a hangsúly ebben az érvelésben? A kormány kritizálhatatlanságán, amely mindig eldöntheti, hogy éppen mivel kapcsolatban hivatkozik a kétharmados népakaratra megfellebbezhetetlen igazságként, vagy a kétharmad tényén, amely ezek szerint a piros hó megszavazására is elég, a jó közszolga dolga pedig innentől kezdve csupán az, hogy készséggel terjessze: a hó a jövőben piros?
Igazán nem szeretném a cikk szerzőjét megzavarni új és újabb fogalmakkal, de itt van még az egyetem autonómiájának kérdése is, amellyel szükséges megismerkednie. Az egyetem autonómiája azt jelenti, hogy a politika, a mindenkori kormányzat tartózkodik attól, hogy az egyetemet mint tudományos műhelyt, mint a legfelső szintű oktatás színterét befolyása alá akarja vonni. Márpedig ez történik, ha elvitatja egy tudós jogát, hogy a politikáról nem politikai, hanem szakmai véleményt mondjon. Egy kormány nem várhatja el az egyetemektől, hogy az ő politikai nézeteit kövessék és emeljék a szakmaiság szintjére. (Természetesen a negatív szakmai vélemény rosszul eshet a politikának, rosszul is jöhet adott esetben. De a szakmai vélemény attól nem válik politikaivá, hogy politikusokat érint.)
A Biszku Béla kapcsán felhozott konkrét vádpont – mint politikai állásfoglalás is – vagy tudatos félremaszatolás, vagy a lényeg totális nem értése: ez derül ki abból, amit a szerző saját szavaival Fleck Zoltán szájába ad.
„A jogszociológus korábban egyebek mellett a Biszku-ügyben is hallatta hangját: mint mondta, reméli, hogy ha az ügyészség vádat is emel Biszku Béla ellen a kommunizmus bűneinek tagadása miatt, a bíróság felmenti majd. Nem tartja helyesnek ugyanis, hogy miközben másutt kizárólag a holokausztot tagadó kijelentéseket szankcionálják, addig Magyarországon a kommunista diktatúra bűneinek tagadásával egészítették ki a rendelkezést.”
Ezzel szemben Fleck Zoltán pontos véleménye a kérdésben itt olvasható. Kiderül belőle, hogy ismét szakmai leírást adott a Btk. hivatkozott módosításának történeti hátteréről és diszfunkcionális végkifejletéről.
De hogy az egyetemi autonómia és a szabad véleménynyilvánítás fogalmi értelmezésében is komoly zavarral állunk szemben, azt pregnánsan mutatja, hogy a szerző természetesen egyik felvetése ügyében sem bocsátkozik érdemi vitába Fleckkel, hanem váratlan fordulattal meghagyja neki a jogot ahhoz, hogy önálló véleménye legyen, de akkor, teszi hozzá, lehessen önálló véleménye ugyanazon az egyetemen Morvai Krisztinának is, aki szintén csak közszerepet vállalt. Neki bezzeg majdnem a fejét vették és „közéleti megnyilvánulását minduntalan szembeállították oktatói, közszolgálati funkciójával”.
A nyilvánvaló prekoncepciók miatt felesleges elmagyarázni a cikkírónak – aki az „ez is egy vélemény, az is egy vélemény” problémájává egyszerűsíti vagy inkább hangolja át a kérdést –, hogy Morvai Krisztinának természetesen nem azt rótták fel, hogy közéleti szerepet vállalt, de még csak nem is azt a jogot vitatták el sem tőle, sem mástól, hogy az aktuális kormányzattal szemben markáns vélemény fogalmazzon meg. Nem a véleményhez való jogát, sőt nem a politikai véleményhez való jogát vonták kétségbe, hanem a tartalma alapján minősítették szélsőségesnek azt a nézetrendszert, amelyet képvisel, és amit ma már egy szélsőséges jobboldali párt európai parlamenti képviselőjeként is képvisel.
Nem áll meg tehát „az amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek” értékelés, mert a Morvai-féle szélsőséges nézetek képviseletét mindenkinek fel kell róni, míg, ha Morvai pusztán véleményt mond a mindenkori kormány munkájáról, azt neki is szabad, és másnak is egy demokráciában.
Cserni János esete úgy került a cikkbe, mint csizma az asztalra. Egyrészt, mert a státusa speciális: egy bíró számára, az igazságszolgáltatás függetlenségének megőrzése érdekében, tiltott a politikai megnyilvánulás. Másrészt mert vitatott megszólalása miatt fegyelmi eljárás alá akarják vonni. Sajátos paradoxon, hogy éppen a bírák függetlenségének megsértése miatt emelt szót. Éppen a köz valós érdekét helyezte előtérbe, amikor inkább vállalta, hogy lesznek, akik politikai állásfoglalásnak minősítik a véleményét, mint hogy ne szólaljon meg, ha ilyen súlyú sérelmet tapasztal – lévén, hogy senki más nem szólalt meg.
Cserni János esetében szó sincs szélsőséges véleményről, ellenkezőleg, egy alkotmányos alapelv védelmében fogott tollat. Nincs tehát baj Iustitia mérlegével, és főleg a kormánynak nincs köze az ő megszólalásához.
De az én írásomnak nem az a célja, hogy Morvai munkásságát elemezze, sem az, hogy Cserni igazát védje, hanem az, hogy rávilágítson, mi célt szolgálnak az ilyen fogalmi maszatolások. Idézem a szerző szavait:
„Ha valamiért bírálni lehetne az új kormányt, akkor szerintem csak a türelmük lehetne az ok. S míg az lassacskán elfogy, s ráébrednek arra, mi is a jó gazda dolga, drukkoljunk, hogy a többi közszolga ne vegyen példát az említettekről.”
A cél nyilvánvaló. Mindenkinek igazodnia kell, ha az állását meg akarja tartani. Ha ehhez nincs jogi alap, lesz majd hangulat.
*A szerző a Galamus-csoport két tagját, Fleck Zoltánt és Cserni Jánost tűzte a tolla hegyére
