rss      tw      fb
Keres

A spanyol foci és a rasszizmus

Phil Minshull, a BBC spanyolfoci-kommentátora keddi írásában úgy vélte, történelmet csinál Jonas Ramalho, ha beállítják szerdán az Athletico csapatába, a Werder Brehmen elleni Európai Liga meccsen (végül a kispadon maradt, és a baszk csapat 3:0-s vereséget szenvedett a németektől.)

Mint Minshull írja, minden szezonban körülbelül száz új játékos kezdi meg pályafutását a spanyol La Ligában, de Ramalho szerepeltetése nemcsak azért érdekes, mert a csapat valaha volt legfiatalabb játékosa lenne, hanem azért is, mert fekete (angolai papa, baszk mama). És a pillanat azért lenne „vízválasztó”, mert a spanyol első osztályban az Athletico az utolsó olyan csapat, amely soraiba fogad egy fekete játékost. Minden más csapatnál szót sem érdemelne a dolog, de az Athletico egyike annak a három csapatnak – plusz Barcelona és Real Madrid –, amely a spanyol liga megalakulása, 1928 óta jelen van az első osztályban (nyolcszor nyert bajnokságot, utoljára 1984-ben, és a La Liga negyedik legsikeresebb csapata), és a klub alapelve, hogy csak Baszkföldön, baszk szülőktől származó játékost játszat a csapatában. Ami egészen eddig azt jelentette, hogy az Athletico volt az egyetlen színfehér csapat Spanyolföldön, ahol a rasszizmus egyáltalán nem ismeretlen a futballpályákon.

„A La Ligában 1950 óta szerepelnek fekete játékosok – írja Minshull. – Többnyire Dél-Amerikából érkeztek, de újabban, egyre növekvő számban, afrikai országokból vagy máshonnan Európából. Ellentétben azonban a többi nyugat-európai országgal, ma is igen ritka a fekete spanyol játékos, még a nagy klubok ifjúsági csapataiban is.”

Az elmúlt hétvége is újabb bizonyíték volt arra, hogy a rasszista magatartásokat ügyében a spanyol foci messze-messze le van maradva a nyugat-európai országoktól. „A nemzeti televízióban többször is megmutatták azokat a Barca-szurkolókat, akik folyamatosan szidalmazták az Espanyol kameruni kapusát, Carlos Kamenit, és azt is láttuk, hogy a spanyol bajnokcsapat saját biztonsági emberei ez ellen semmit sem tesznek.”

Sok fekete játékos panaszkodott már arra – köztük a Real Madrid védője, Roberto Carlos, és a korábbi Barcelona-csatár, Samuel Eto’o –, hogy ha nem otthon játszanak, jószerével hetente ki vannak téve rasszista szidalmazásoknak.

2005-ben, a Real Zaragoza La Romareda stadionjában Eto’o a gólja után „majomtáncot” lejtett, amit később így magyarázott: „A Zaragoza-szurkolók végig a meccs alatt engem majmoztak, úgyhogy amikor gólt rúgtam, úgy táncoltam nekik, mint a majmok.” 2006. február 26-án, ugyanebben a stadionban, már nem vette ennyire könnyedén a dolgot: úgy döntött, hogy a folyamatos szidalmazások miatt elhagyja a pályát. Történt pedig a következőképpen: Eto’o a 76. percben elindult a szögletzászló felé, hogy elvégezze a Barcelona szögletét, amikor ismételten szidalmazták és megdobálták. A bíró leállította a játékot, de addigra már Eto’o elindult a játékoskijáró felé. Csak saját csapattársai és szakvezetője, Frank Rijkaard kérlelésére változtatott az elhatározásán. Mint akkor az angol Independent írta, „a fekete játékosok kétségbeesett reakciója ez ott, ahol a futballszövetségek sorozatos tehetetlenségét tapasztalják azzal a problémával szemben, amely egykor a brit stadionokat is jellemezte.” (Az eset után a Zaragoza szakvezetői ugyanúgy érveltek, ahogy a magyar klubok szakvezetői szoktak: ez a szurkolóknak csak egy kisebbsége, nem kell odafigyelni rájuk, más stadionokban is előfordul az ilyesmi. És a spanyol szövetség is úgy járt el, ahogy a magyar szokott: mindössze 9000 euróra büntette a Zaragozát, holott pontosan tudta, hogy a klub évek óta folyamatosan eltűri lelátóin a rasszisták balhézását.)

Történt mindez az után, hogy a 2004. november 17-én, a Bernabeu stadionban lejátszott Spanyolország-Anglia válogatott meccs után már-már diplomáciai botrány tört ki, két okból. Egyrészt amiatt, hogy a spanyol szurkolók a meccs alatt ott is végig majmozták az angolok fekete bőrű játékosait, másrészt meg azért, mert a spanyol szövetségi kapitány, Luis Aragones a meccs előtt nemes egyszerűséggel „black shit”-nek, fekete szarnak minősítette az akkor még Arsenal-csatár Thierry Henryt. Szavaiért Luis Aragones nem volt hajlandó bocsánatot kérni, ahogy a spanyol futballszövetség és a spanyol média nagy része sem volt hajlandó elismerni, hogy bármilyen rasszista megnyilvánulás történt volna a meccsen, és hogy a spanyol futball-lelátókon bevett gyakorlatnak számító rasszizmusnak szerepe lett volna az angol játékosokat ért támadások hevességében. A spanyol szövetség csak akkor változtatott az álláspontján, amikor a meccs után nemcsak Tony Blair, brit miniszterelnök ítélte el a spanyol szurkolók magatartását, hanem José Luis Rodríguez Zapatero spanyol miniszterelnök is tűrhetetlennek és tarthatatlannak nevezett minden rasszista gyalázkodást, a sportban is, másutt is.

Phil Minshull mindazonáltal emlékeztet rá, hogy Spanyolországban tíz év alatt ezzel együtt is sokat javult a helyzet. A jelenleg a másodosztályban játszó Levante csapatának egykori elefántcsontparti szélsője egy 2004-es interjújában mesélte el, hogy amikor 1997-ben a csapathoz került, edzője és csapattársai levegőnek nézték, mert nem beszélt spanyolul. Ugyancsak elefántcsontparti csapattársával „arra kényszerítettek bennünket, hogy a klub éttermében mindig ugyanazt a tányért és ugyanazokat az evőeszközöket használjuk, az öltözőben pedig ugyanazt a szerelést és törülközőt. Ha megbetegedtem, azt mondták rólam, hogy biztosan AIDS-es vagy maláriás vagyok, és felém se néztek.”

Minshull abban bízik, hogy Ramalhónak nem jut hasonló sors az Athletico Bilbaóban.