A gumiparagrafus

Régóta tudjuk, ami nem tilos, még nem tűnik mindenki számára erkölcsösnek. Másrészt viszont, amit egyesek helyesnek tartanak, azt néha tiltja az írásba foglalt jogi norma. Nem olyan ördöngösség ez, az erkölcs és a jog különbségének megmagyarázása, területének elhatárolása nem tartozik egy egyetemi vizsga legbuktatóbb kérdései közé.

A mindnennapokban azonban számos konfliktus keletkezik a jog és az erkölcs között. Nyilván azért, mert egyik sem univerzális. Az erkölcs mint helyesnek ítélt viselkedési szabályok összessége nagyon is helytől és időtől függ. Az erkölcs szabályai történelmileg változnak, és a közösségen belüli csoportokban is eltérőek lehetnek.

Az érvényes jogszabályok gyűjteményei csak az adott közösség polgáraira érvényesek. A nemzetközi jog tárgya döntően az államok közti kapcsolat. Különböző államok polgárai közti kapcsolatot a nemzetközi magánjog szabályozza. Nem univerzális tehát egyik sem, abban az értelemben, hogy valamely viselkedést mindig, a körülményektől függetlenül és mindenütt szankcionálna.

A jogi kodifikáció definíciókra és taxációkra épül, tehát fogalmilag és nyelvileg is egyértelműségre törekszik. A tökéletes egyértelműség elérése persze nem lehetséges. Eltérő jogértelmezéseket terjesztenek elő minden jelentéktelen tyúkper ellenérdekű felei, ezek közül választ vagy egy harmadikat képvisel a bíró, amikor dönt. Az eltérő jogértelmezések végső soron a jogfejlődést segítik elő azzal, hogy a jogalkotó megpróbálja a törvényeket a változó helyzeteknek minél megfelelőbb módon megfogalmazni.

Vannak helyzetek, amikor kifejezetten előnyös, hogy az egymás mellett élő közösségekre eltérő jogszabályok vonatkoznak. Amikor például a középkorban a keresztényeknek tiltották a pénzkölcsönzést kamatfizetés ellenében, jól jött nekik a zsidó bankároktól kamatra felvehető pénz. Más kérdés, hogy a pénzsóvár és kíméletlen zsidó bankár toposza éppen ennek következtében határozta meg évszázadokon keresztül napjainkig az antijudaizmus és antiszemitizmus érvkészletét. Annak ellenére, hogy a halachikus törvények nagyon pontosan és humánusan határozták meg a kamat, zálog mértékét, az uzsorakamatot pedig kifejezetten tiltották.

A jog és erkölcs összeütközése nem ritka dolog. Rá a legszebb világirodalmi példát Shakespeare Velencei kalmár című darabja szolgáltatja. Shylock, a zsidó uzsorás háromezer dukátot kölcsönöz a derék kereskedőnek, Antoniónak, azzal a feltétellel, hogy vissza nem fizetés esetén kivághat fél fontnyit Antinio húsából. A tárgyaláson aztán kiderül, hogy Shylock a neki járó húsdarabot Antonio szívtájékáról kívánja megszerezni.

A szerződést be kell tartani (jogi szempont), ha viszont betartják, Antonio meghal (erkölcsi szempont). A dilemmát a darabban az ügyvédi talárba öltözött szépséges Portia oldja meg, aki azt mondja, a szerződés szerint Shylocknak csakugyan jár a hús, viszont vér egy cseppnyi sem. Ha tehát kést ragad a jussáért, az első cseppnyi vérnél elítélhetik ölési szándékért. A darab elsődleges olvasata szerint a zsidó Shylock gyűlölködve visszaél a joggal. Van azonban a darabnak egy olyan, nem kevésbé hiteles értelmezése is, amely szerint az abszurd helyzet előidézésével saját kitaszítottságának erkölcstelenségére akar rámutatni.

Ha a jogalkotó minimálisra óhajtja csökkenteni a jog és erkölcs összeütközéseit, akkor beépíti a kodifikáció során a jogi szempont mellett az erkölcsit is. Így került be a Ptk-ba a „jó erkölccsel” való összeegyeztethetetlenség. Ami önmagában is ellenmondásos szóhasználat: az erkölcs csak jó lehet, ami rajta kívül esik, az erkölcstelen. Az elmúlt korszakban ezen a szöveghelyen a nem kevésbé homályos „szocialista erkölcs” állott, a neki meg nem felelést tilalmazták.

Politzer Tamás írásában felidéz egy emlékezetes pert, amelyben jog és erkölcs összeütközése volt a fő téma. A „sikerdíjas jogász” ellen évekig folyó per során azt bizonygatták a bírósági tárgyalókban és a sajtó hasábjain, hogy bár a szerződés jogilag megfelelő volt, az érte kapott összeg „nem állt arányban” a végzett munkával.

És ezzel el is érkeztünk a jogi és erkölcsi szempont összekapcsolásának nehézségéhez. Mit jelent az, hogy nem áll arányban? Egyszerűsítve: mennyi a (túl) sok?

Emlékezhetünk hasonló érvrendszerre későbbi esetekből is. A jogász végzettségű politikusok és szóvivők által egyszerűen „pofátlan”-nak nevezett végkielégítéseknél még a visszamenőleges jogalkotástól sem riadtak vissza. A „jó erkölcsre” vonatkozó szabályt tehát gumiparagrafusként értelmezték.

Mostanában a lapok mínuszos hírei között többször is olvashattunk strasbourgi döntésekről, amelyek érvénytelenítették az effajta, nyilván morális túlbuzgóságból született pénzvisszaköveteléseket.

Mostanában mintha megritkultak volna a jó erkölcsre való hivatkozások az uralkodó kétharmad retorikájában. Noha folyik a földbérletek és a dohánykoncessziók odaítélése, amelyben sok ember, család kerül a gazdasági csőd szélére. És kérdezzük meg: erkölcsös-e az, hogy évtizedek óta állattartásból élő családokat lehetetlenítettek el azzal, hogy a legeltetéshez szükséges földet nem nekik, hanem a földművelésben semmiféle gyakorlattal nem rendelkezőknek – műkörmösöknek, tetőfedőknek – adják oda? Erkölcsös az, hogy rokkantnyugdíjasoktól veszik el a szerény megélhetést biztosító egyetlen trafikjukat, táncdalénekeseknek, polgármesterfeleségeknek és külföldön élő éltornászoknak viszont féltucatnyi dohánykoncessziót juttatnak?


forrás: fn.hir24.hu/Berecz Valter

A „sikerdíjas” jogász és a magas végkielégítéssel nyugdíjba menők esetében konkrét kár nem egyes személyeket ért, hanem magát a közösséget. Ezt pedig a szocializmusban kialakult közgondolkodás amúgy is Csáki szalmájának tekinti. A földbérleteknél és a dohánykoncesszióknál azonban névhez, lakcímhez, archoz köthető emberek veszítik el a megélhetésüket. Nekem annak a magas, idős férfinak az arca merül fel az emlékezetemben, aki az utóbbi hetekben „Adják vissza a rokkant húgomnak a trafikját!” feliratú táblával járta a tüntetéseket. Gyanítom, hiába.

Vagy az állam maga, az állami döntés nem is lehet erkölcstelen? Igaza van Politzer Tamásnak: „A Ptk [...] függetlenül attól, hogy az egyik fél az ügyletben maga az állam, megengedi, hogy a jó erkölcs mércéjét leütő ügyeket megtámadják.”

Szóval érdemes bírósághoz fordulni, mert csak az állapíthatja meg, ha egyes állami döntések nem állják ki a jó erkölcs próbáját. Gondoljunk arra, hányszor láttuk a kormányfőt, amint büszkén körülnéz, lesimítja a zakóját és belemondja egyenesen a kamerába: „Ez számunkra erkölcsi kérdés!”

Hát legyen az a mi számunkra is!


Huszár Ágnes nyelvész