A nemzetet kisajátítani nem kell félnetek... 3.
- Részletek
- Sándor Klára
- 2013. július 26. péntek, 07:43
Amiről tehát – ígéretemnek megfelelően – ma írni akarok, az az, hogyan járul hozzá aktívan a baloldali és liberális gondolkodású véleményformálók és szimpatizánsok egy része önmaguk nemzetből való kirekesztéséhez. Ettől persze a kirekesztés jogossá nem válik, de az önkirekesztés a megosztottságot nem csökkenti, hanem fokozza.
Elitpolitikai szintre szerencsére nem emelkedett az a trend, amelynek követői a nemzetieskedésre válaszul lényegében provokálják azokat, akik számára a „nemzet” és a „magyarnak lenni” fontos fogalmak – nem azokról beszélek, akik visszaélnek velük, hanem akik úgy vélik, identitásuk szerves része, hogy magyarnak születtek, és mindezt a hagyományban kanonizált módon élik meg, juttatják kifejezésre. A provokálás nem nehéz, hiszen kétségtelenül ez utóbbiak vannak többen, de ez természetes is, hiszen a hivatalos, iskolában tanult, média által közvetített, nemzeti ünnepeken megerősített magyar kultúrában a nemzet- és magyarságtudat alapvető fontosságú, gyakran előforduló vonatkoztatási pont: ezekre épül a történelem és az irodalom tanítása, a magyarok nagyrésze számára e körül forog az olimpia, az Eurovíziós dalfesztivál, adott esetben még az angol tehetségkutató verseny is. Éppen ezért néhány éve még nem is igen lett volna érthető, hogyan volna remélhető politikai haszon a „megérdemeltük Trianont”, „nemzetről beszélni a 21. században már nem érdemes” és hasonló nézetek hangoztatásától. Ma viszont mintha egyre többen volnának, akik olyan mértékben undorodnak a magukat jobboldalinak (vigyázat, itt nem a konzervatív szinonimája) nevező pártok agresszív magyarkodásától, hogy egyre fogékonyabbá válnak az általános tagadásra, minden olyan téma, szimbólum, értelmezés zsigeri elutasítására, amelyről azt gondolják, hogy a jobboldal tulajdona.
Valamikor az ópusztaszeri turulszobor avatása környékén kezdett terjedni a közösségi oldalakon az a nézet, hogy már csak azért is mekkora egy hülyeség ez a szoboravatósdi, mert a turul szót Arany újította föl, a 19. századra elfelejtették. (1) Kétségtelen, Arany megjegyzést fűzött a szóhoz (a Keveháza első versszakában), és – telivér népetimológiával a torból származtatva a szót – azt gondolta, valami dögevő madár lehetett. Ebből aztán gyorsan létrejöttek a kommentmutációk: hogy a turul szót egyenesen Arany találta ki, illetve hogy egyértelműen keselyűt jelentett. (2) Tapasztalataim szerint nem ritkán valamiféle diadalittas felhang is vegyült ezekbe a megjegyzésekbe – mintha a mitikus madár ilyetén fumigálása a (szélső)jobbra mért csapás volna. Hasonló reakciókat tapasztalok a székely írás kapcsán is: hogy az milyen fejletlen, és csak nem fogunk visszatérni a használatára, ráadásul nem is igazi ősi dolog, mert úgy találták ki humanista tudósok, legjobb esetben is a 15. században, de inkább később. Diadalittas felhang, mint feljebb. Gyakran előfordul a trianoni döntés hatásainak lekicsinylése, tragikumának kétségbe vonása is: a skála széles, onnantól kezdve, hogy „hagyjuk már ezt, hát úgyse tudunk változtatni rajta” egészen odáig, hogy „megérdemeltük, mert gonoszul bántunk a nemzetiségeinkkel”, számos átmeneti forma létezik.
A reakciók érzelmi motivációja lehet akár érthető – hiszen a nomád múlt hagyományainak kisajátítása, az újpogányság, a székely írás szimbolikus pártszimbólummá változtatásának kísérlete, a Nagymagyarország-térképek és -matricák használata valóban elsősorban a szélsőjobboldalt – és a fideszes szavazók hozzájuk folytonos átmenettel kapcsolódó, jelentős tömeget alkotó részét – jellemzi, így hát „aki elítéli a (szélső)jobbot, az elítéli a szimbólumait is” alapon sokan utálják a turult, a székely betűket, a nomád múlt és Trianon emlegetését. Az ilyen utálkozás értelemszerűen nagyobb eséllyel jelenik meg azoknál, akik kizárólag a (szélső)jobbhoz asszociálják ezeket a hagyományelemeket, illetve Trianon negatív megítélését – elfelejtve mindazt, amit a turulmondáról, Árpádról, Anonymusról, Aranyról tanultak az iskolában, természetesen nem a történelem, hanem a magyar kulturális hagyomány részeként. A székely írás nehezebb ügy, arról valóban csak negyed tanítási órányi anyag szólt, ha egyáltalán. Ráadásul még komoly irodalomtörténeti kézikönyvben is olvashatjuk a fölkapott ellenérvet (azaz hogy humanista kreálmány), komoly nyelvészeti kézikönyvben meg azt, hogy nem volt alkalmas hosszabb szövegek lejegyzésére. (Egyik kijelentés sem védhető.) (3) Trianon más: lehet, hogy ott éppen az a baj, hogy nem felejtik el, amit az iskolában tanultak róla – a szocialista népekkel ápolt szocialista testvériség jegyében írott közoktatási tananyag ugyanis nem bontotta ki, mondjuk így, az igazság minden részletét.
Az, hogy valaki valamit nem tud, megbocsátható. Az nem jó, ha az ismerethiány fennhéjázó gőggel társul („ezek mind civilizáltatlan hülyék”), mert az ostobaság ostobaság, akármilyen irányú – de ez leginkább személyes gonddá válhat, egyéni kérdés. Az viszont már nem az, ha a történeti delíriummal szembeszállni szándékozók egy része önfeledten beleveti magát a jobboldal csapdájába, és a verem alján melldöngetve hirdeti saját szellemi szabadságát. Mert hiszen a jobboldali képlet nagyon egyszerű, legutóbb volt már szó róla: kisajátítok minél több olyan jelképet, amely a magyar identitáshoz kapcsolódik, így aki nem velem van, az nemzetellenes. A rossz válasz képlete is nagyon egyszerű: minden, amit a jobboldal kisajátít, az gyanús, elmaradott, hamis és hülyeség. Ez a reakció még erősebben hozzáköti az ellopott közös örökséget a kisajátítókhoz, miközben a szimbólum párhuzamosan megmarad nemzeti szimbólumként is, hiszen a tananyagnak, regényeknek, verseknek, festményeknek továbbra is része marad. Könnyű tehát rámutatni a legifjabbak előtt, hogy aki ezeket utasítja el, az a magyarság szimbólumait utasítja el: az saját magát „tagadja ki a nemzetből”. Sőt: noha ez a reakció, ez a gondolkodás szerencsére csak a baloldali és liberális véleményformálók és szavazók kisebb részét jellemzi, rajtuk keresztül rávetíthető a többiekre is.
Ráadásul ez a két hagyományegyüttes, amelyet a jobboldal kisajátított és saját maga számára emblematikussá emelt, éppen azért alkalmas identitásképzésre, mert igen jól köthető érzelmekhez – könnyű tehát szeretni, és könnyű az elutasításukat nem szeretni.
Kalandkereső kamaszkorban igen vonzó a nomád múlt, teljesen érthetően: ha megértjük azt, hogy a gyerekek szeretnek indiánosdit játszani, sátorban táborozni, íjat és nyilat készíteni, esetleg még lovagolni is, szeretnek este tűz körül összeülni, történeteket és furcsa, régi zenét hallgatni, sámántáncot bámulni, akkor azt is megérthetjük, hogy mindez még érdekesebb, ha az egykori magyar múlt emlékeként játszhatnak nomádosdit, táborozhatnak jurtában, készíthetnek íjat és nyilat, esetleg lovagolhatnak, ülhetnek össze este a tűz körül, hallgathatnak furcsa, régi zenét és történeteket az ősi múltról, bámulhatnak táltost. Ha természetesnek tartjuk – és már miért ne tartanánk természetesnek –, hogy a tinédzserek a Harry Potteren és A gyűrűk urán keresztül megismerik a kelta mondavilág mai olvasók ízlésének megfelelően tálalt elemeit, akkor megértjük azt is, miért szeretik ugyanezek a tinédzserek annyira Böszörményi Gyula táltosra és világfára transzformált magyar „mágiaköteteit”. Ha attól nem félünk, hogy a gyerekek beleragadnak az ideálizált és stilizált indián létbe és a kelta mesék figuráival teletömött szerepjátékokba, attól se kellene félnünk, hogy beleragadnak az idealizált és stilizált nomád létbe. Sőt: sokkal nagyobb erre az esély, ha korábban nem vagy csak keveset találkoztak a nagyon romantikusan előadható honfoglalás előtti magyar múlt elemeivel, és ezért könnyen elhiszik, hogy valamiféle eltagadott titokhoz jutnak hozzá, amelytől korábban széles körű, Habsburg-szovjet –újabb divatot követve esetleg még brüsszeli is – összeesküvéssel fosztották meg őket. Részben ennek következménye a hagyományőrzőnek nevezett, erősen átpolitizált nyári nomád vásárok és fesztiválok népszerűségének növekedése, a rovásírástáborok és -versenyek kedveltsége.
Nyílzápor Ópusztaszeren – Hagyományőrző íjászok lőnek célba a 907-es pozsonyi csata emlékére rendezett Nyílzáporon, a Kárpát-medence legnagyobb hagyományőrző íjász rendezvényén az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban – MTI/Kelemen Zoltán Gergely
Másrészt szemellenzős értetlenség kell ahhoz, hogy valaki ne tudjon különbséget tenni a között, hogy valaki csaknem egy évszázaddal a határok újrahúzása után a trianoni döntés megsemmisítését követeli, és a között, hogy ezt a döntést igazságtalannak tartja. Sokan esnek abba a hibába, hogy az ország megcsonkításához vezető okok föltárását, megértését és a döntés tudomásul vételét, azaz Trianon racionális földolgozását elégségesnek tartják, és nemigen törődnek azzal, hogy a trianoni szerződésnek máig tartó érzelmi hatásai is vannak. Hiszen nem történt olyan régen, hogy már lesüllyedt volna a kulturális emlékezetbe: jócskán élnek olyanok, akiknek a szülei, nagyszülei a családi történetmondások révén nagyon is eleven érzelmi emlékként örökítették tovább a sokkot, amelyet ők maguk megéltek. Igaz, nem csoda az sem, hogy Trianon nagyjából közömbös azoknak, akik nem kaptak otthon ilyen személyes történeteket, akiknek nem voltak a határokon túl rekedt rokonaik, elvégre nemzedékek nőttek föl úgy, hogy az iskolában „elcsatolt területek”-ről tanultak, soha nem hangsúlyozva ezek valódi méretét és jelentőségét, az ott lévő kulturális, természeti és gazdasági értékeket, s legfőképpen azt, hogy nem „szimplán” területeket csatoltak el, hanem több millió magyar ébredt egyik napról a másikra idegen országban. Akinek volt „elcsatolt rokonsága”, az persze nem csodálkozott, ha Losoncon/Szabadkán/Marosvásárhelyen magyar beszédet hallott az utcán, de nem mindenkinek volt: a torz és hazug történelemoktatás volt az oka annak a bántó tudatlanságnak is, amivel a határon túl élő magyarokat divat volt megdicsérni, hogy román, szerb, szlovák, orosz (sic) létükre milyen szépen beszélnek magyarul.
A rendszerváltás utáni baloldali politizálás ugyan már elszakadt a „testvéri szocialista országok” érzékenységére hivatkozó struccpolitizálástól, viszont – néhány politikus egyéni tevékenységétől eltekintve – a politikájában továbbra is alig került elő a „nemzet” problematikája. Se saját nemzetkoncepciót nem dolgozott ki a magyar baloldal, se modern viselkedési mintákat, gondolati keretet ahhoz, hogy milyen módon viszonyuljon a „nemzet” fogalomköréhez. Ebben nem pusztán a kommunizmus-szocializmus volt a hibás: a Fejtő Ferenc által szerkesztett, 1937-ben megjelent Mi a magyar most? című kötettel kapcsolatban nyilatkozta a kötetet létrehozó, elsősorban szociáldemokrata (és részben liberális) beállítottságú Szép Szó egyik ideológusa, Ignotus Pál, hogy „Magyarország az az ország, ahol mértéktelenül szeretik tisztelni és ugyanakkor elhanyagolni a tradíciót. A komoly magyar értelmiséget sajnos kevéssé érdekli saját múltja. Ezt a hézagot kihasználta a reakció, úgyhogy rendszeresen megtévesztés, mondhatnám történelemhamisítás történt”. Ezt a fajta, már a háború előtt is létező érdektelenséget aztán megfejelte a Kádár-éra kisember-politizálása által fölerősített, a megelőző korszakból megörökölt, egykor dzsentribeütésű, később átprolizált operett- és lacikonyha-magyarság: maradt a magyar nóta és a Csárdáskirálynő, a hurkakolbász és a rántott csirkecomb a vonaton. Érdekes módon maradt a pökhendi nemzetieskedés is: mint Lőrincz László fölhívta rá a figyelmet, népek barátsága ide vagy oda, a szovjet mintára kialakított magyarságtudat idegenelles, „kurucos” volt. (4)
A rendszerváltás utáni liberális pártpolitikában valamivel jobb volt a helyzet, de sokkal nem, annak ellenére, hogy az egykori demokratikus ellenzék sok tagja járt Erdélybe segélycsomagokkal, és a szamizdatirodalom folyamatosan írt az állampárt által eltagadott, a „baráti szocialista országokban” élő magyarok elleni jogsértésekről – vagy egyáltalán arról, hogy ott magyarok élnek. Ugyanakkor nem egy ismert, az arculatot meghatározó (bár elnöki szintre nem jutó) politikus számára egyenesen vörös posztó, a maradiság jele volt lényegében minden, ami kapcsolódott a „nemzet” (vagy úgy általában: a közösségiség) asszociációs köréhez. Igaz, az SZDSZ-nek volt legalább válasza Trianonra: az európai egyesülésben, a határok megszűnésében látta föloldhatónak a szülőföldön maradás és a magyarnak maradás konfliktusát. Az idő részben igazolta is, hogy ez nem volt rossz elképzelés – csak erősen hiányos, mert szinte kizárólag az egyénre koncentrált, ahogy egyébként általában véve is ezzel jellemezhető a néhai liberális párt fő politikai irányvonala. Nemigen fordítottak figyelmet arra, hogy kisebbségben „magyarnak maradni” nem pusztán jogi, sokkal inkább lelki igény. A jognak biztosítania kell a kisebbségi közösség megmaradásának garanciáit, de ezzel a dolog messze nincs letudva.
Bajnai mintha épp ezt a lelki igényt vette volna észre, helyesen. Csak éppen kidolgozott ideológiai keretek híján, rossz választásként, a jobboldal identitásképző sémáihoz (2006 ősze és a 2004-es népszavazás) nyúlt. Igaz, nincs könnyű helyzetben: egyrészt pillanatnyilag nincs nagyon más, mint a jobboldal avas, malomaljafokosos, ugocsanonkoronátos bezárkózó nacionalizmusa – legalábbis a pártideológiai mezőben, hiszen az egyénekre, kisebb közösségekre jellemző sokféle magyar identitástudat nagyobbik része szerencsére nem ilyen: nem nacionalista, nem csűrdöngölős, nincs baja Európával, viszont ragaszkodik a hagyományosan a magyar identitáshoz asszociált szimbólumokhoz. Másrészt azért sincs könnyű helyzetben, mert bárhová nyúl ezen a területen, bármilyen szimbólumot akarna újraértelmezni és visszaadni ezzel a teljes magyar közösségnek, az a vád érheti, hogy elvtelenül alkalmazkodik – nem jobbról, hanem a jobboldal nacionalizmusát elvetőktől érkezhet ilyesmi, ha az adott szimbólumokat valaki már csak pártjelképként azonosítja.
A helyzet mégsem reménytelen, hiszen a kokárdáról mára sikerült lemosni a narancssárga mázt – éppen azzal, hogy a besárgulással nem törődve makacsul ragaszkodtak hozzá, akik eredeti szimbolikus értelmében akarták továbbhasználni. Különben is, bármennyire nehéz, megúszni nem lehet egy modern, nyitott, egyszerre hagyománytisztelő, európai és patrióta nemzetfogalmi keret kidolgozását. Ehhez elengedhetetlen, hogy a jobboldali nacionalizmust elutasítók ne fogadják el a szimbólumok kisajátítását, ne mélyítsék maguk is tovább az árkot. Nincs mit tenni, le kell küzdeniük a pártosított szimbólumokkal szembeni ellenérzéseiket – hiszen a magyar kulturális hagyomány elemei nem hibásak abban, hogy ellopták őket. Nem rájuk kell haragudni.
(1) A szoboravatás igazi botránya nem a turul volt – éppen Ópusztaszeren miért ne lehetne ott az Árpád-nemzetség mitikus állata, elvégre a nemzeti emlékezet mítoszainak megörökítésére szentelt helyről van szó –, hanem a miniszterelnök beszéde, amelyet nem alap nélkül lehetett úgy értelmezni, hogy erős áthallással idézte meg a nácizmus központi elemét, a „Vér és rög”-ideológiát.
(2) A turul török eredetű szó, Kézai Simon 13. századi krónikájában Árpád nemzetségének a neveként és az Attila címerében található madár neveként is szerepel. Sokáig kerecsensólyomnak vélték, újabban inkább valamilyen sasként azonosítják – a sas egyébként jól ismert eurázsiai szimbólum.
(3) A „koholmány-elmélet” cáfolata népszerűsítő formában a nyest.hu oldalon jelent meg három részben: 1, 2, 3.
(4) Az idegenellenesség, a melldöngetés és a kuruckodás a jelenlegi fideszes életérzést ugyanúgy a kádárista életérzéshez köti, mint a továbbra is virágzó operett- és lacikonyha-magyarság, csak ez utóbbi most újra vissza van dzsentrisítve, pontosabban át van parvenüsítve.
Az írás első és második része.
