Galamus.hu - A nemzetet kisajátítani nem kell

A nemzetet kisajátítani nem kell – 4.

Nyomtatás

Részletek: Sándor Klára; 2013. augusztus 22. csütörtök, 06:38

Manapság gyakran hallani olyasmit, hogy a nemzetek kora lejárt, felejtsük el, legyünk fölvilágosultabbak és nyitottabbak, hagyjuk már végre magunk mögött a nemzetesdizést, elég bajt okozott már eddig is. Ez utóbbi (bajokozás) igaz ugyan, de azért ne felejtsük el, hogy a nemzetesdizésen kívül bármi más is tud nagy károkat, pusztítást okozni, ami alkalmas arra, hogy sokan legyenek hajlandók sok mindent föláldozni érte – vallás, pénz, de akár új tudományos fölfedezés is lehet ilyen (az utóbbi nyilván nem önmagáért, hanem akkor, ha hatalmat és pénzt lehet remélni tőle). Szóval nem a nemzet-eszme, hanem annak abszolutizálása a hibás.

Lehetséges, hogy mint sokan jósolják (remélik, hiszik?), a klasszikus európai nemzeti gondolkodási modell egyszer valóban el fog tűnni, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy holnap reggel erre ébredünk. Ellenkezőleg: újabb és újabb kultúrákban és területeken – például a harmadik világban – jelenik meg, és Európában is meglepő fordulatokat produkál, akár ma is. Pár éve általános megütközést keltett például, hogy a belgák a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem a vicc szerinti semmilyense belgák, hanem egyre inkább vallonok és flamandok.

A nemzeti gondolkodás természetesen nem az egyetlen lehetséges, eleve adott szerveződési forma, mégis annak tűnik: erejét és ellenállóságát részben az adja, hogy jó kétszáz éve ebben élünk, ez vesz körül bennünket a hivatalos közélettől a családi életig. A hivatalos életet nem kell magyarázni: a szimbólumok szerepe, a tananyag, az óvodában rajzoltatott zászlócskák, aztán a teljes államszervező modell, az intézmények neve és megszervezése és így tovább. Ami meg a családi szintet illeti: nem arról van szó, hogy nemzeti zászlóval lobogózzuk föl a konyhát, mert ez kevéssé jellemző, viszont sokan mennek el március 15-én csak úgy valamelyik ünnepségre, kokárdát tűznek a gyerek kabátjára, családi tévézéskor a szülőktől megtanult automatizmus, hogy a magyar versenyzőnek vagy csapatnak szurkolnak, és a szilveszter éjféli himnuszt is sokan hallgatják állva, akkor is, ha szűk családi körben, esetleg melegítőben szenvedték végig az egész estés tévébohóckodást – és ez a Himnusznak is szól, akkor is, ha belekeveredik egymás és az új év megtisztelése is. A „nemzeti eszme” tehát nem attól erős, hogy politikusok és iskolaigazgatók öblögetnek róla patetikusnak szánt giccsparádékon, hanem hogy a hétköznapjainkat szövi át.

Részben tehát intézményes közvetítéssel ismerjük meg ezeket a részleteket: hogy mi a kötelező olvasmány, és hogyan értelmezik, mi mindent válogatnak be a harmadikos olvasókönyvbe a magyarok történetéből, de akár hogy milyen verseket tanítanak az óvodában, milyen ünnepekre készíttetnek rajzot a gyerekekkel, várják-e a Mikulást, van-e csokitojáskeresés húsvétkor; hogy milyen műsort állítanak össze nemzeti és nem nemzeti ünnepeken a tévécsatornák, hogy mikor kerülnek ki a zászlók a házakra, melyik ünnepen van tűzijáték és katonai parádé, ha van – és így tovább. Legalább ilyen fontos a kisebb, informálisabb közösségek hagyományainak alakítása: mesélnek-e a szüleink, és ha igen, ki, mit és mennyit, megülik-e az ünnepeket, melyiket hogyan, mi számít „normális” életvitelnek, napi beosztásnak, családi szerepnek, öltözködésnek, illendőnek és suttyóságnak, mi a hétköznapi és az ünnepi étel, mi a megszokott, mi a különleges – és ezer hasonló dolog.

A közös kultúra ezekben az apró, szinte észrevehetetlen – és hagyományosan biztosan nem a tekintélyesnek és véresen komoly valaminek gondolt nemzettudat részének tekintett – szokásokban alakítja ki, hogy mit tekintünk magunkra jellemzőnek, hogy mi teremti meg azt az otthonosságot, amitől összetartozónak érezzük magunkat. Nyilvánvaló, hogy a sokféle összetevőből nem alakítható ki egyetlen normatív „magyarságkomplexum”, az egyes szokáscsoportok kisebb-nagyobb mértékben eltérhetnek egymástól. Vannak, akikkel több közös jegyben egyezik meg, amit „természetesnek” tartunk, vannak, akikkel kevesebben. Az intézményes és családi hagyományátörökítéssel hozzánk jutó impulzusokból tulajdonképpen kétféle, egymással nem föltétlenül teljesen azonos magyarság-identitás alakul ki. Az egyikről valószínűleg nem nagyon tudunk, legalábbis többnyire nem ezt nevezzük saját magyarság-értelmezésünknek: ezt attitűdjeinkben, a magunk számára is észrevétlen választásainkban éljük meg. A másik a tudatosult, magunk által konstruált „magyarság”-értelmezés.

Ez utóbbit vizsgálta Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor 1997-ben, ezerfős reprezentatív mintán: hogy a megkérdezettek mit tartanak például a legfontosabb nemzeti szimbólumnak, ünnepnek, hogyan viszonyulnak a magyar történeti emlékezet kiemelt elemeihez, mit tartanak igazán magyar ételnek, italnak, öltözetnek, zenének, táncnak, sportnak, növénynek, állatnak, tájnak, építészeti alkotásnak, városnak, hogy mire és kikre büszkék, kit tartanak híres magyarnak, milyennek vélik a magyar embereket és a magyar mentalitást. A vizsgálat viszonylag sok független változót vett figyelembe: reprezentatív volt a felnőtt lakosság neme, életkora, végzettsége, foglalkozása, születési régiója, lakóhelyének típusa és pártszimpátiája szempontjából. Az eredmények szerint pár évvel a rendszerváltás után négy nagy csoport volt megkülönböztethető.

Az egyik – akkor legnagyobb – csoportot a nyitottság jellemzi: (statisztikai értelemben) jellemzően a tanultabb és inkább városi, a lakosság átlagéletkoránál fiatalabb válaszadók tartoztak ehhez a csoporthoz. Magyarságképük nem nacionalista, de nem is kozmopolita, sok szempontból a történeti tudatra épít, de igazodik a jelenhez. Sokan tartották közülük a legjellemzőbb magyar ételnek a gulyást, növénynek a búzát, a pipacsot, a fűzfát, „nemzeti sportnak” az öttusát és az úszást, a legfontosabb történelmi alaknak I. Istvánt és Kossuthot, elsősorban a tudományos és a sporteredményekre büszkék.

A második legnagyobb csoport az elsővel ellentétben statikusabb, kevésbé rugalmas, nehezen változ(tathat)ó magyarságképpel rendelkezik; a csoport tagjai között több a falun élő, a fizikai munkát végző, alacsonyabb végzettségű és az idősebb generációhoz tartozó. Magyarságképük részben a „falusi Magyarországra” jellemző elemeket mutatja, részben viszont – hiszen fiatalkorukat az az időszak határozta meg – az 1960-as évek nehézipari álmai befolyásolták, ugyanakkor történetszemléletük alapja a 20. század első felében kialakult nemzetértelmezés. A jellemzően magyar ételek között a bablevest, rántott húst említették sokan, öltözetnek a csizmát és a kendőt, magyar tájnak a Mátra-Tátra-Fátra hármasát, növénynek a diófát, állatnak a fecskét, sportnak a focit, magyar márkának a Ganzot, az Ikarust, a Rábát és a Videotont, és erős ellenszenvet mutattak az oroszokkal szemben.

A harmadik csoportot látják a kutatók a legideologikusabbnak, a 19. századi nemesi-kisnemesi nemzettudatot és nemzetfelfogást leginkább folytatónak. Ez a csoport valamivel „választékosabban” válogat a magyarságelemek közül, jellemző rá a nemzeti büszkeség, és megjelennek magyarságértelmezésükben a hatalommal kapcsolatos jegyek. Magyaros ételnek sokan a halászlét, öltözéknek az atillát, növénynek az akácot, a nefelejcset, állatnak a turult, a kuvaszt és a komondort említették, a magyarokra jellemző tulajdonságnak tartották a sötét hajat, az átlagos termetet és zömök alkatot, ellenszenvesnek népként elsősorban az oroszt és a cigányt említették, fontos magyar történelmi személynek tekintik Aranyt, Attilát, Deákot, Göncz Árpádot.

A negyedik, legkisebb csoport a leginkább sztereotipikusan építkező: magyarságképére valamiféle alföldiség (gatya, Tisza, Petőfi, akác, gulyás) jellemző, kiemelt szerepet tulajdonít 1848-nak, és elsősorban a sportsikerekre büszke.

Összességében elmondható az is, amit valószínűleg mindannyian tapasztalunk: a hivatalos és saját hagyományokba, a hétköznapi szokásokba és a nyelvbe rejtve öröklődő kultúrában kapott identitásunknak egyszerre része a keleti származás tudata, az ezer évvel ezelőtti Európához csatlakozás és az európaiság, a „kereszténység védőpajzsa” cím, része a Monarchiához és a későbbi keleti blokkhoz tartozás.

Rendkívül érdekes lenne ugyanezt a vizsgálatot ma is elvégezni, és látni, mi az, ami az utóbbi évtizedek tudatosan megosztó politizálása, illetve az ezekre adott semmilyen vagy rossz válaszok következtében más (és természetesen a szociokulturális környezet egyéb elemeinek és az adatközlői csoport életkori összetételének változásai miatt), mi az, ami továbbra is jellemző. Ez önmagában, az identitásstruktúrák föltérképezése, a változékony és kevésbé változékony elemek megismerése kedvéért is fontos volna. Nyilvánvaló azonban, hogy egy nem nacionalista, nem dohos, modern, európai-patrióta nemzettudat kialakítása sem képzelhető el anélkül, hogy tisztában volnánk a kiinduló helyzettel: az 1997-es vizsgálatok anyagát a baloldal és a liberálisok egészen biztosan nem használták föl akkoriban, a Fidesz viszont vagy tudatosan épített rá, vagy jól érzett rá a vizsgálatban is megmutatkozó tendenciákra.

2013-ból visszanézve ugyanis meglepő összefüggéseket találunk a magyarságtudat-elemek és -típusok és a vizsgálatban alkalmazott független változók között. Fontos emlékeznünk, hogy a vizsgálat az MDF erőteljesen szimbolikus nemzeti politizálásának bukása után, a gyorsan visszavágyott szocialisták elsöprő győzelme után, az egyáltalán nem vágyott Bokros-csomag bevezetését követően nem sokkal, a Fidesz jobbraváltása után, de még a ma jellemző nagyon markáns nemzetikeresztény retorikájának bevetése előtt végezték. A két nagy rendszerváltó párt már megroppant, részben a rendszerváltáshoz fűzött idealisztikus elképzelések, részben a mindkettő vonatkozásában súlyosan félreértett (vagy egyáltalán nem értett) ideológia miatt (nevezetesen hogy az MDF nem hajlandó szélsőjobboldali lenni, és az SZDSZ legfőbb identitáseleme nem a kommunisták, hanem a kommunizmus fölszámolása – szemben például a jelenlegi miniszterelnökkel, aki saját bevallása szerint nem a diktatúra ellen harcolt, hanem azok ellen, akik a diktatúrát csinálták). A MIÉP már jelen volt, de 5 százalék alatt, az MDF-MDNP is oda csúszott vissza, az SZDSZ 8 százalék körül, a kisgazdák 20, az MSZP és a Fidesz 30 százalék körül mozgott.

A meglehetősen sok vizsgált változóból csak néhányat, a témánk szempontjából legfontosabbakat kiragadva: a harcias nacionalizmust 23 százalék utasította el nagyon határozottan, 26 százalék tartotta inkább rossznak, mint jónak, szintén 26 jó és rossz elemeket egyaránt látott benne, 5 pedig inkább jókat. A nők és idősebbek nagy arányban tértek ki a válasz elől, és feleltek „nem tudom”-mal. A legelutasítóbbak az SZDSZ és részben az MDF-MDNP szavazói voltak, az MSZP és az FKgP szavazói jó és rossz elemeket is láttak benne. A Fidesz szavazói és a fővárosiak voltak a legmegosztottabbak: átlagon felül választották azt is, hogy több benne a rossz, és azt is, hogy több benne a jó. Elfogadóbbak voltak a harcos nacionalizmussal szemben az alföldi régiók lakói, a legelfogadóbbak pedig a segédmunkások és a vezetők egy része.

A harcos nacionalizmus széleskörű elutasítása mellett ugyanakkor a megkérdezettek túlnyomó része azt válaszolta, hogy büszke a magyarságára: 51 százalék módjával, 33 százalék nagyon. Tíz százalék válaszolt úgy, hogy nem nagyon, és 3 úgy, hogy egyáltalán nem. Ismét a segédmunkások és a vezetők egy része választotta átlagon fölül a „nagyon büszke” lehetőséget, és érdekes módon sok nyugdíjas is. Pártkötődést is mutatnak a válaszok: a legkevésbé az SZDSZ és az MDF-MDNP szavazói voltak büszkék magyarságukra, leginkább az FKgP, a KDNP és az MSZP szavazói – de minden párt szavazói között a „módjával büszke” lehetőséget választották legtöbben.

Ha odafigyeltek volna az akkori kormánypártok stratégiái erre a vizsgálatra (is), nem érte volna őket meglepetésként a következő néhány év, és vélhetően másképpen rajzolták volna körül célközönségüket. Sok mindent magyaráznak az adatok ma is, az azóta eltelt nagy ideológiai-szimpátiabeli átrendeződések ellenére: például azt, hogy a liberálisok és a szocialisták nem egyszerűen bénaságból nem tudták megszólítani a fiatalabb generációkat, hanem azért, mert eleve, pártszimpátiától függetlenül jól érzékelhető értékválasztási különbségek jellemezték az egyes korosztályokat. Az 1997-ben 18–29 (ma 34–45) éves korosztályt például az átlagnál sokkal markánsabban jellemezte az újkonzervativizmus és a politikától való elfordulás, de az idegenekkel szembeni intolerancia és a sztereotipikus gondolkodásra való hajlam is. A 30–44 (ma 46–60) éveseket a szerzők szerint „rendszerváltó nemzedéknek” lehet nevezni, mert ők voltak a legelkötelezettebbek a rendszerváltás mellett, őket jellemezte a leginkább a nyitottság és a fogyasztói értékrend. Értelemszerűen a 45–59 éves (ma 61–75) korosztály kötődött legerősebben a szocializmushoz, de egyben ők mutatkoztak a legtoleránsabbnak is.

A pártok szavazóinak magyarságtudathoz kapcsolódó kérdésekből kibontható 1997-es értékrendszere azt mutatta, hogy a legkonzervatívabbak a KDNP és az FKgP szavazói voltak. Az utóbbiak politikailag élesen szembenálltak a szocialista korszakkal, ugyanakkor gazdasági értékrendjükben nem. Nem okoz nagy meglepetést az SZDSZ választóinak értékrendszere sem: urbánus, modernizációpárti, sok szempontból elitista választások jellemezték őket, méghozzá úgy, hogy a nem értelmiségiek is az értelmiségiekhez hasonló választási mintákkal voltak jellemezhetők. Elveikben igen toleránsak voltak, a gyakorlatban azonban sokkal kevésbé mutatkozott ez meg. Őket jellemezte leginkább a nyugati orientáció és a nemesi szimbólumok elutasítása, miközben a legfontosabb történeti személyiségek között a magyar nemesi liberalizmus vezéralakjait említették nagy számban. Ez volt az egyetlen csoport, amelynek tagjai a magyarok jellemző tulajdonságaként a jó konfliktuskezelő képességet is említették, és a magyarok eredetének választásakor a kevert eredetet is választották. Az átlagnál többen válaszolták, hogy nem büszkék a magyarságukra, és az egyetlen csoport volt, amelyik saját politikusait nem választotta átlag fölött jellegzetesen magyar politikusként. Némiképpen meglepő lehet, hogy az MDF-MDNP szavazói között is az átlagnál többen voltak, akik azt válaszolták, hogy nem büszkék magyarságukra, és általában a bizonytalanság jellemezte őket: elég sok kérdésben adtak is-is válaszokat.

Az MSZP szavazói álltak a legtöbb szempontból a legközelebb az átlaghoz – ez volt a legkevésbé karakterisztikus csoport. Ők tartották a leginkább rokonszenvesnek a magyar embereket, ugyanakkor céltudatosnak nem. Amit talán a sokat hallott sztereotípiák miatt kevesen gondolnának: átlag felett válaszolták, hogy büszkék magyarságukra, és átlag alatt, hogy nem büszkék, és a gyakorlatban ők voltak a legtoleránsabbak is. A Fidesz szavazói érdekes – de visszatekintve megint csak a mai állapotot előrevetítő – megosztottságot mutattak. Nem politikai vonatkozású kérdésekben a modernizáció és az individualizáció értékeit választották, fogyasztói beállítottság jellemezte őket és a jómódhoz asszociálható választások. Politikához kapcsolható kérdésekben viszont meglehetősen konzervatív értékrend szerint választottak, például a magyarság eredetét, ellenszenves népeket illetően – az átlag fölött választották például azt, hogy a magyarok hun eredetűek, és átlag fölött választották a turult is jellemzően magyar állatnak.

Szent Korona virágkocsi a 44. Debreceni Virágkarneválon, augusztus 20-án – MTI/Czeglédi Zsolt

A teljes képet áttekintve a kutatók azt jegyzik meg, hogy a népesség véleményét leginkább megosztó tényező a foglalkozás volt, de rögtön utána a pártszimpátia következett – ez utóbbi alapján csoportosítva a népességet az derült ki, hogy lényegében alig van olyan magyarnak tartott jelkép, amelyet mindenki említ, s ezek is jelentéktelenebbek, alacsony szimbolikus értékűek: a Tisza, a szilvafa, az ásványvíz, a sakk, a magyarok átlagos termete volt ilyen, és hogy a török nem szimpatikus nép. Ha 1997-ben konszenzusos magyarságképet akartak volna kialakítani, akkor az a szerzők szerint úgy nézhetett volna ki, hogy egy átlagos termetű, törököket nem kedvelő magyar a Tisza-parton egy szilvafa alatt sakkozva ásványvizet szürcsölget. Ez sem lett volna sok, egyenesen tragikus a konszenzusos nemzeti emlékezet és legalább nem élesen szembenálló magyarságtudat kialakításának esélyeit illetően – és hát nem gondolom, hogy most ennél előrébb tartanánk.

Ezek az adatok is egyértelműen mutatják azonban, hogy a Fidesz saját szavazói preferenciáira épített, sőt jócskán fölerősítette az egyébként is meglévő hajlandóságokat. Az SZDSZ is követte saját szavazói értékválasztásait, az MDF-MDNP kevésbé. Az MSZP viszont lényegében nem vett tudomást róla.

Nyilvánvaló, hogy nem lehet ma egy másfél évtizeddel korábbi kutatás eredményeire alapozva nemzetkoncepciót kialakítani, mert vélhetően sok minden változott az elmúlt időszakban, és természetesen egyébként sem pusztán követni és leképezni kell a választói igényeket, hanem befolyásolni is érdemes megpróbálni, modern, a jobboldali nacionalizmussal szemben életképes alternatívát kínálva nekik. Az mindenesetre biztos, hogy egy ilyen nemzetfogalom kiépítését megúszni nem lehet.

A nemzetben való gondolkodás erejét ugyanis nemcsak mély kulturális beágyazottsága adja, hanem az is, hogy nem a semmiből jött. A nemzeti ideológia mint politikai irány a jelenlegi formájában valóban csak jó kétszáz éves, de az a fajta csoportkötődés, amely egy nagyobb virtuális csoportot jelöl ki identitáskeretnek, sokkal régebben létezik, különféle formákban. A barbár népek gentilis, azaz fiktív vérségi összetartozáson alapuló nemzetségi-törzsi szerveződése már ugyanúgy „elképzelt közösség” volt, mint később a nemzet. A feudális identitás kötődhetett a királyhoz, a földbirtokoshoz, a szülőföldhöz, vallási közösséghez – a feudális szerveződés fölbomlása, illetve tudatos lebontása közben, a feudális kötődési módok helyett épült ki a nemzetállami eszme. A polgári reformok és az állam szekularizációjának volt a kísérője, mert az iparosodó és ipari társadalmakban szükség volt egy fiktív közösség érzésének kialakítása, hogy az újfajta államiságnak keretet és összetartó erőt teremtsenek.

Mindezek pedig egy még korábbi kötődésre, az etnikai identitásra épülnek – ehhez hozzátartozik a közös név, a közös ősök mítosza, a közös történelmi emlékezet, amely nem föltétlenül azonos a történészek által föltárt történelemmel, a közös kanonizált kultúra és természetesen az összetartozás érzése. Valamiféle közösségi identitás minden emberi csoportban nagyon gyorsan kialakul, mert enélkül az ember tulajdonképpen életképtelen: az ember biológiailag nem tud más lenni, mint társas lény – nemcsak a nyelvelsajátítás, de alapvető kognitív funkcióinak kiteljesedése sem képzelhető el az őt szocializáló társas közeg, közösség nélkül. A lényeg: akár eltűnik a nemzet koncepciója valaha, akár nem, az összetartozás, biztonságot, otthonosságot jelentő közösségek nem fognak, nem tudnak eltűnni. Ha viszont megmaradnak, akkor mindig velünk marad az a késztetés is, hogy tartozzunk valahová, és a csoportokhoz tartozásainkat ki is fejezzük.

Ez zsigerből együtt jár azzal, hogy más csoportoktól viszont megkülönböztetjük magunkat. Jobb ezzel szembenézni, mert kezelni is csak akkor tudjuk az ebből fakadó bajokat. Mert ahogy sok más szempontból sem adjuk át a zsigereinknek az irányítást, a csoportidentitást illetően sem kötelező. Meg lehet tanulni, hogy nem vesszük el a gyengébbtől az ételt, nem emeljük el a boltból, ami csak úgy megtetszik, nem verjük meg azt, aki nagyon fölidegesít, nem tépjük szét más csoportok egyedül kószáló tinédzsereit, a miheztartás végett – nem mindenki tanulja meg, de az emberi közösségek szabályai többnyire tiltják az ilyesmit.

Az is csak politikai akarat kérdése, hogy az iskolában pöffeszkedő, másokat lenéző, fülkeszabadságharcos nacionalizmust tanítunk-e, vagy kulturált, fölvilágosult, mások identitását tiszteletben tartó patriotizmust; hogy a médiában ahhoz keresünk-e szövetségeseket, hogy hörögve uszítsanak mindenki ellen, aki nem mi vagyunk – legyen az itthoni „ellenség”, vagy az az Európa, amelynek értékrendjéhez a magyarság realista, józan és kulturált része ezer éve tartozik, esetleg azok a befektetők, akik nélkül rég összeomlott volna a magyar gazdaság.

Az mindenesetre sokat segíthet, ha észben tartjuk Kiss Gy. Csaba figyelmeztetését: ha az elvont „magyarság” a valóságos magyarok, azaz az élet fölé kerül, akkor a közösség – vagy tegyük hozzá: a közösség nevében föllépő szűk elit – zsarnoksága érvényesül az emberek fölött.

Az írás első, második és harmadik része.

Sándor Klára