rss      tw      fb
Keres

Vitézek, mi lehet szebb dolog az fajnál?!

Egy ideje néhány kormánypárti forradalmár vitézi érdemérmet viselhet hő keblén. (Persze csak férfi! A Fidesz Női Tagozatának forradalmárai ne is ábrándozzanak erről!)

Az esemény óta Vicsek Ferenc riporter magányos, ám annál elszántabb harcosként küzd a vitézi rend arcának megismertetéséért. Ennek érdekében elővette az 1920-as alapító okiratot, valamint az alapító Horthy minden olyan, fontosabb írását, amely ezzel foglalkozik. A szövegek egyértelműen illusztrálják a rend mögött álló szellemiséget, amelyet egyetlen kifejezéssel meg tudunk fogalmazni: a saját „faj” fényezése . A Klubrádió Hetes stúdió című adásában, október 2-án Vicsek jóvoltából részletesebben is hallhattuk, hogy ez mit jelentett.

A felolvasott szövegekből egyértelműen körvonalazódnak a célok. A vitézi rend intézményes felállításának egyik célja az, hogy új, földbirtokos nemesi osztály jöjjön létre. Azok a férfiak, akiknek a fennálló rendszerben nem jutott föld, de akik a monarchia érdekét szolgáló háborúk harcterein kitűntek harci erényeikkel, kapjanak földet, és így váljanak nemesekké. A föld adománya szolgálja az alapvetően torz hazai, allodiális birtokrendszer – reformját? ellensúlyát? A szándék valóságos, társadalmi vonatkozását nem lehet egyértelműen megfogalmazni, hiszen a fölvetés abszurd. A nemességnek már Mátyás idején sem csupán a föld birtoklása volt az egyetlen és legjellemzőbb meghatározója, és főként nem ez volt társadalmi szerepének mozgatója. A birtokrendszert pedig nyilvánvalóan nem lehetett a harcmezőn tanúsított magatartás alapján megreformálni. (Annál azért már a viszonylag elmaradott Magyarországon is több szakértelem halmozódott fel a mezőgazdaságban, hogy a mégoly magas szintű rohamozási és puskakezelési tudás rendezőelvként szerepelhessen egy birtokosi szerkezet-átalakításnál.)

Mivel a föld birtoklásából a földművelő parasztok többsége volt kirekesztve, a koncepció célközönsége az úgymond „tiszta vérű” (értsd: zsidókkal nem keveredett) szegényparasztság volt, amelyet különálló fajnak tekintettek. Velük kapcsolatban fogalmazódott meg a másik cél is: a vitézi telek adományozása, birtoklása olyan, földdel lekötelezett réteget hozzon létre a „tiszta vérűek”-ből, amely hálából örökké lojális lesz az ország vezetői iránt.

Vicsek többször is szó szerint idézett Horthynak azokból a leveleiből, amelyekben az egyértelművé tette az intézmény létrehozása mögött álló, fajvédő koncepciót („Főleg a fajnemesítés gondolata vezetett, azonkívül jutalmazni, lekötni és az ország vezetése iránti hűségben megtartani azokat, akik hősiesen védték a hazát” – írta például 1940-ben). Természetesen idézte azt a mondatot is, amellyel a zsidókat kiemelten kizárják a vitézségből.

A műsorvezető mindezek után azt kérdezte a vitézség szakértőjeként ismert Szakály Sándor történésztől, hogy vajon mit lehet mégis továbbvinni ma egy ilyen eleve naftalinszagú, hajmeresztően biologizáló és fajelméleti alapon álló ideológiából. Mi az, aminek alapján érdemes újraéleszteni? Végtére ma nincs háború, amelyben érdemeket szerezhet a vitézségre jelölt férfiember. A rend hagyományai közül tehát csak a másik részében: a fajvédelemben tüntethetné ki magát.

Szakály két, meglepő állítással védte a vitézi rend intézményét.

Az egyik az volt, hogy szerinte a húszas években egészen más értelemben használták a faj és a fajta fogalmát, és „nem kirekesztő módon”.

A másik, hogy de hiszen ha használták is, azt a magyar szegényparasztság fölemelése érdekében tették.


naberhuis.nl

Nézzük, igazat állított-e a történész, egyetemi tanár.

Bármelyik könyvesboltban, könyvtárban hozzáférhető Kovács M. Mária kutatásokon és dokumentumokon alapuló kötete, a Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus (Helikon Kiadó, Budapest, 2001). Ha máshonnan nem, innen bárki értesülhet arról, hogy miként és milyen célból is használták a „faj” kifejezést a húszas években azok, akiknek szava mérvadó volt ebben az ügyben. Emellett azt is meg lehet tudni, hogy a „fajta” kifejezést vagy egyáltalán nem használták, vagy ha mégis, akkor – nem véletlenül – a „faj” értelmében. (Ami torz szóhasználat, hiszen a fajok nem keveredhetnek, a fajták pedig igen.)

Természetesen egyéb forrásokból is tudjuk, de ebben a könyvben a keletkezéstörténetét is elolvashatjuk annak, hogy miként vált a „faj” szó használata a numerus clausus (1920), majd később a zsidótörvények meghatározó fogalmává. Amitől még akkor sem lehet eltekinteni, ha egyébként nem mindegy, hogy mit gondolnak a szóról a közvélekedésben, vagy hogy egyáltalán jól vagy rosszul értelmezik-e, a kor tudományos színvonalához képest. Egy fogalom használatának társadalmi súlya ott válik mérhetővé, ahol a fogalom törvényeket, rendeleteket befolyásol. A „faj” szó pedig a húszas években olyan kirekesztő törvények és rendeletek alapfogalma volt, amelyek végrehajtása tömegek kiirtását segítette elő.

E törvények előkészítői és „szakmai” indoklói túlnyomórészt orvosok voltak, tehát olyan emberek, akiknek hivatása szorosan kötődik az ember biológiai mivoltához. Ahhoz a területhez, amellyel a „faj” vagy a „fajta” fogalma a többinél szorosabb kapcsolatban áll.

A könyvből egyértelműen kiderül, hogy a törvényeket szorgalmazó orvosok tudták, miről beszélnek, hiszen ha rosszul is, de használták az antropológia illetve a génkutatások olyan szakkifejezéseit, mint amilyen a „gén”, illetve a „kromoszóma”. Ugyanakkor kifejezetten sarlatánok voltak, amennyiben az akkor még nem feltárt génállomány ismeretének hiányában eldöntöttnek tekintették, hogy a génekkel mentális tulajdonságok és erkölcsi, gondolati állásfoglalások, viselkedésmódok is automatikusan öröklődnek. Más szóval: a korszak uralkodó, egyenlőtlenség-elvű ideológiájának kedvéért eltekintettek attól a szakmai követelménytől, hogy amit még nem bizonyított kutatás, azt akkor sem lehet ténynek tekinteni, ha bizonyos tapasztalatok alapján bizonyítottnak hisszük. (Azóta, a géntérkép feltárásával bebizonyosodott, hogy nincs mentális, viselkedési, gondolati átöröklés, determináció.)

„A forradalmak bebizonyították, hogy a mai magyar nagyon nagy számában az elromlott magyar, a kikben talán az apáik színsajátságai (értsd: jellemző biológiai tulajdonságai, L.J.) most szunnyadóban vannak s a chromosomáiknak a rosszra hajlamosabb, összeférhetetlen, a veszekedő, pártoskodó, romboló, hazafiatlan része tört az előtérbe. Vagy hát valahogyan valahol egyik-másik chromosoma elkeveredett egy idegen chromosomával, a mely benne, hacsak időszakilag is, felülkerekedett, s most mint nemzetközi presentálja magát” – idézi a könyv Bársony János nőgyógyászt, az antiszemita MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) egyik vezetőjét, aki élharcosa volt a „valódi magyar biológiai arisztokrácia” (!!!) kialakítását megcélzó mozgalomnak. Szó szerint ugyanannak, amit a vitézi rendről szóló Horthy-szövegekben is viszontlátunk.

„Az államalkotó faj nemesítése a kunyhóban kezdődik” – tette egyértelművé a nőgyógyász idézett 1922-es beszédében is, hogy a parasztság biológiai nemesítésére gondol. Azért a parasztságéra, mert azt az akkori előítéletes városi gondolkodásban determináltan nyugodtnak, a lázadásoktól idegenkedőnek és minden körülmények közt behódolónak, hatalomtisztelőnek tartották. S ha valaki nem értette volna pontosan, hogy mit jelent a biológiai nemesítés, azok számára az elnök, Ritoók Zsigmond részletesen elmagyarázta:  az orvosi karnak az a feladata, hogy megszüntesse a káros faji keveredést, amelyet Magyarországon elsősorban a zsidók asszimilációja hozott létre: „Ma úgy állunk, hogy egy magyar nyelvű, de fajilag idegen felülrétegződés van keletkezőben a magyarság fölött, egy különben ismert történelmi formája a fajok átalakulásának és hódításának”. S mivel „a faji beolvasztásnál a nehézség nemcsak a nyelvi különbözőségben van, hanem az ellentétes faji jellegben is, minden nemzetnek önmaga iránt való kötelessége, hogy a ránézve fajilag káros elemeket eliminálja s ezért a jelzett felülrétegződéssel szemben való védekezés faji kötelességünk”.

Mindezek mellett egy másik, ugyancsak mindenki számára elérhető könyvből szintén meg lehet tudni, használták-e kirekesztő értelemben a húszas években a „faj” fogalmát a Horthy-rezsim szellemi bázisát jelentő keresztény értelmiség köreiben.

Bosnyák Zoltán összefoglaló műve, A magyar fajvédelem úttörői kiváló körképet ad arról, hogy mit jelentett a „faj” szó Méhely Lajos, Egan Ede, Bartha Miklós, Verhovay Gyula, Kiss Sándor és Vadnay Andor számára. Legyen elég ebből egyetlen cím, Kiss Sándortól: A zsidókórság pathológiája.

Ha pedig az intézményeket nézzük: eléggé közismert, hogy az ELTE Embertani Tanszékének 1920-ban a Bosnyák-könyvben is szereplő, fajvédő Méhely Lajos lett a vezetője. A hazai antropológiai oktatást ismertető honlapon elolvasható, mit jelentett az ő kinevezése az intézmény életében: Vezetése alatt „a tudományos kutatások süllyedése, elfogult, szélsőséges faji előítélet jellemezte a kutatás irányát”. Méhelynek „kevés volt az antropológiai tárgyi tudása, nem ismerte jól a primates morfológiáját, sem az ősemberleleteket. Ehhez járult szélsőséges elfogultsága, a gobineau-izmus alapján állott, üldözte az ellenkező véleményeken lévőket".

Méhelyt azonban nem egy fajkutató zug-kft, hanem egy állami intézmény élére nevezték ki, Horthy idején, amitől az addigi tanszék a szakmai minőségében megszűnt létezni: „1920 és 1929 között összesen 373 hallgatója volt a tanszéknek. (…) Igazgatása alatt mindössze két egyetemi doktori értekezés készült, antropológiából pedig senki nem ért el magántanári minősítést”– olvashatjuk a honlapon.

Ugyanígy a Kovács M. Mária könyvében említett fajvédő orvosok sem akárhol, hanem a húszas évek magyar parlamentjében erősítették a fajvédelmet, s biztosították az orvosi szakma támogatását a zsidótörvények megszavazásához.

Ezek nem elfogult liberális vagy baloldali állásfoglalások, hanem több oldalról dokumentált tények – olyanok, amelyektől azonban Szakály Sándor történész, egyetemi tanár eltekintett, amikor azt állította, hogy a húszas években Horthy Magyarországán nem kirekesztő értelemben használták a „faj” fogalmát. (Sajnos a riporter első döbbenetében – amit megértek – nem kérdezte meg tőle, hogy ha nem kirekesztő, akkor ugyan milyen értelemben volt a szó forgalomban, így Szakálytól ezt most nem tudtuk meg.)

A másik állítása az volt, hogy de hiszen ha használták is, azt a magyar szegényparasztság fölemelése érdekében tették. Ezt – leszámítva azt a tényt, miszerint a „faj” semmiképp sem azonos egy foglalkozási csoporttal – hasonló adatokkal kétségtelenül nem tudom dokumentálni, de nem is szükséges, hiszen ez kevésbé tárgyi, mint inkább morális kérdés.

Morális megfontolásokkal rendelkező ember nem tekinti értéknek, ha egy társadalom a sajátjának képzelt „faját” egy másik, képzelt „faj” kárára erősíti.

Mindez pedig ma azért érdekes, mert ha egy nép totális kiiktatása céljával nem is készülnek törvények a parlamentben, a rasszizmus másik, jellemző célcsoportja, a cigányság nagyon is ki van téve a fajvédelmi ideológiák gerjesztette gettósítási és ölési vágynak. Amelynek érvényesítésére viszont folyamatosan születnek javaslatok. A világ szégyene, hogy ezekhez tanult értelmiségiek asszisztálnak, az egygyökerű nemzet, a „faji tisztaság” és a „faji specialitások” képének jóváhagyásával.

Kétlem, hogy Szakály Sándor történész, egyetemi tanár ne ismerné az említett dokumentumokat és irodalmat. Azt sem látom, hogy valaha is írt volna ezekkel kapcsolatban érdemi cáfolatokat. Kérdés, hogy ismeretei birtokában miért tekinthet el tudatosan mind a húszas évek történelmének legmeghatározóbb tényeitől, valamint a morál szintén eléggé meghatározó szabályaitól.

Amit véleményem szerint elsősorban a történész szakmának kéne fölvetnie.

És nem hallom, hogy vetné.


Lévai Júlia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!