Niedermüller Péter
- Részletek
- G-7
- 2010. október 11. hétfő, 04:44
1944. október 15.
A hír: az, hogy nincs sehol ezzel kapcsolatban egyetlen hír sem.
Ma, amikor ez a rövid jegyzet megjelenik, van a 66. évfordulója a nyilasok hatalomátvételének. A történeti események ismertek. Horthy sikertelen és dilettáns módon megszervezett kiugrási kísérlete után a nyilasok átvették a hatalmat, Szálasi október 16-án kormányalakítási megbízást kapott Horthytól, megalakította a Nemzeti Összefogás Kormányát (ha lenne a Fidesznek valami minimális történelmi érzékenysége…), s egészen 1945 áprilisáig bitorolta a hatalmat. Már Szálasi október 15-én este elhangzott hadiparancsát követően megindult a budapesti zsidók gyilkolása; a nyilas uralom alatt pedig mintegy nyolcezer zsidót gyilkoltak le a fővárosban.
Akárhogyan is keresgélek, nem látom, hogy a magyar közéletet, nyilvánosságot különösebben foglalkoztatná a magyar történelemnek ez a legsötétebb korszaka. Mintha az egészet legjobb lenne elfelejteni, kiradírozni a történelmi emlékezetből. Nem szeretünk egyetlen kritikus kérdést sem. Nem kérdezünk rá Horthy Miklós szerepére, inkább megemlékezünk Budapestre való bevonulásáról. Trianonról, a megcsonkított országról szónokolunk, és egyetlen kritikus mondatunk sincs második világháborús szerepünkről, a bécsi döntésekről, a nacionalizmusról, a magyar „kultúrfölény” lappangó, de még mindig jelenlévő eszméjéről. Ma Magyarországon a történelmi emlékezet megdöbbentő módon szelektív, nincs semmiféle társadalmi diskurzus a történelmi emlékezetről, annak különböző formáiról, rétegzettségéről, ellentmondásairól, sokféleségéről. A múlt feldolgozása akadozik, és aktuális politikai érdekeket szolgál. Pedig a múlt közös feldolgozása elkerülhetetlen. Meg lehet kerülni, el lehet futni a feladat elől − de a múlt mindig visszatér, és a jelen legváratlanabb pillanataiban kényszerít számvetésre bennünket. Ezért talán jobb és okosabb megoldás a múltat, minden ellentmondásával, konfliktusával együtt tudomásul venni, mintsem a feledésből, az elhallgatásból, a csúsztatásokból szükségszerűen következő és váratlanul kiteljesedő kulturális katasztrófákkal szembesülni.
Mindannyian tudjuk, hogy a jelenben élő ember a legváratlanabb helyeken és a legváratlanabb pillanatokban botlik meg a múltban, kényszerül rá a helyzet és a pillanat villanófényében láthatóvá váló múlttal való szembesülésre. A múlt ugyanis nem egyszerűen a mindenkori jelent megelőző időszakok és helyzetek összessége; a múlt egy olyan poggyász mindannyiunk, a társadalom hátán, amely nélkül nem lehet elérni a jelent. Múlt és jelen között nincsenek éles határok; az időben korábban megtörtént események ott rejtőznek a jelen felszíne alatt, mint a búvópatakok, amelyek a legváratlanabb pillanatokban és a legváratlanabb helyeken bukkannak fel a napfényre, hogy aztán újra eltűnjenek a föld alatt. A múlt és a jelen viszonya azonban nem ennyire egyszerű. Ahogy Heller Ágnes mondta/írta valahol „múlt csak annyiban van, amennyiben a jelen azt megkívánja". A jelen persze mindig kívánja a múltat, hiszen a múlt a jelen legitimálásának az egyik legfontosabb eszköze. S ha a múlt nem olyan, mint amilyenre a jelennek szüksége van, akkor azt a múltat létre kell hozni, újra kell írni. Gondoljuk csak végig, mi minden történt Magyarországon e tekintetben, az elmúlt hét-nyolc évtizedben. A két világháború közötti Magyarországon az 1919-es kommunista uralmat kellett a múltból kiszorítani; a második világháborút követően a Horthy-korszakot kellett újraírni, a rendszerváltás után pedig valóságos harc indult meg a múltért, a történelemért. Ez a harc az utóbbi hetekben, hónapokban újrakezdődni látszik.
Ma Magyarországon mindent be- és elborít a nemzeti egység, a „centrális erőtér” hamis mítosza. E mítosz egyik fontos összetevője az azonos, a homogén, az egynemű múlt elképzelése. A „hit”, hogy Trianon mindenkinek ugyanazt jelenti, hogy 56-nak csak egyetlen értelmezése van, hogy a „magyar emberek” ugyanazt akarják. Az elképzelt, egynemű múlt szakralizálja a történelmet, miközben kizárja magából mindazokat, akik a múltnak ebben a képében nem ismernek magukra. S innen már csak egyetlen lépés az ellenségképek megteremtése, amelyekre mindig elsősorban azoknak a társadalmaknak, azoknak a politikai rendszereknek van szükségük, amelyek pillanatnyi vagy éppen tartós válságaikra nem találnak megoldást. A környező világ bizonytalanságát, áttekinthetetlenségét, az ettől való félelmet úgy igyekeznek orvosolni, hogy félelmeiket, problémáikat, konfliktusaikat rávetítik egyetlen csoportra, a múltnak, a történelemnek egy meghatározott szeletére.
A politikai hatalom birtokosai ma ebben az országban (ismét) arra törekednek, hogy mitologizálják a nemzetet, a nemzeti történelmet. Újraélesztik a nemzetnek azt a felfogását, amely az egynemű, ellentmondásoktól mentes múltra való emlékezeten, az együttélés vágyán, a történeti, kulturális kontinuitás elvén alapul, azaz egy olyan társadalmi rendet reprezentál, amelyben a politikai közösség alapját a történetileg legitimált homogén kulturális identitás jelenti („magyar emberek”). Ezt az identitást, az ezt az identitást megteremtő múltat a kollektív emlékezet reprezentálja, amelyet a közösség – a társadalom, a nemzet – tagjai mint önnön kollektív önéletrajzukat olvassák. A múlt ebben a felfogásban mindig több önmagánál, s úgy jelenik meg, mint a hagyomány. Ha azonban a múlt és a történelem hagyományként kanonizálódik, akkor nem kérdőjelezhető meg többé. A hagyománynak ugyanis éppen az a lényege, hogy nem vitatható, racionálisan nem vizsgálható. A hagyomány az a morális és szimbolikus eszköz, amely a múlt integritását a jelenbe közvetíti, s ily módon nem egyszerűen azt reprezentálja, ami egy társadalomban ténylegesen történt, hanem azt, aminek történnie kellene. S hogy minek kell történnie, azt a Nemzeti Együttműködés Rendszere határozza meg, amely mindenki felé ugyanazt az elvárást közvetíti.
A múltnak ebbe a szakralizált és mitologizált képébe, a nemzetnek ebben a felfogásába, a társadalmi kötelességnek ebbe az eszméjébe nem férnek bele a történelemnek azok az eseményei, amelyek eredendően és mélyen amorálisak, amelyek megkérdőjelezik a nemzet kulturális egységét és erkölcsi tartását. Az erős, sikeres, bátor Magyarország filozófiájába nem fér bele a nyilasok, a nyilas hatalomátvétel, a magyar zsidók elpusztításának felfoghatatlan barbarizmusa. Pedig mindaddig nem leszünk sem sikeresek, sem erősek, sem bátrak, amíg szembe nem nézünk ezzel a mindannyiunkat máig nyomasztó morális felelősséggel.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
- << Előző
- Következő
