rss      tw      fb
Keres

Niedermüller Péter








A politikai közbeszédről


A hír: „Már sem hírt, sem véleményt nem lehet visszatartani vagy éppen eltitkolni. Szalai Annamária szerint nem az ő dolga, hogy meggyőzze az új médiarendszer ellenzőit. A médiatanács tegnap hivatalba lépett elnöke azt mondja, Európa számos országában működik a Magyarországon formálódóhoz hasonló berendezkedés, és a több kormányzati cikluson átívelő megbízatás megteremti a kiszámíthatóság feltételeit”.


Szívesen megkérdezném Szalai Annamáriától, hogy ki, mikor, milyen hírt vagy véleményt tartott vissza eddig, hogy egyáltalán miről beszél? Hogy Európában hol működik még olyan „berendezkedés”, ahol a médiát felügyelő és irányító szervezet minden egyes tagja ugyanannak a politikai pártnak a tagja? Emlékeztetném arra is, hogy egy korábbi interjújában a következőket mondta: „A közösségi jogot kötelességünk tiszteletben tartani, de a média területén nagy szabadságuk van az EU tagállamainak, és ezt az autonómiát minden nemzet értelemszerűen szeretné megőrizni”. Ez a mondat ugye azt jelenti, hogy élünk a szabadságunkkal, és olyan médiatörvényt hozunk létre, amely sehol máshol nincsen. Akkor most melyik állításának higgyünk? Meg azt is megkérdezném, hogy mit is jelent ebben az összefüggésben a kiszámíthatóság – csak nem azt, hogy mostantól mindenki, de legfőképpen a Fidesz számára kiszámítható, hogy mi fog történni a médiákban? S persze azt is megkérdezném, miért nem gondolja, hogy az ő dolga lenne az új médiarendszer ellenzőinek a meggyőzése? Ha nem az ő dolga, akkor kié? Vagy nem is kell őket meggyőznie, át kell rajtuk nézni? De persze nincs értelme az ilyen kérdéseknek, hiszen egyrészt tudjuk a válaszokat, másrészt azt is tudjuk, hogy Szalai Annamária – más fideszes politikusokhoz hasonlóan – „sajátos módon” tájékoztatja a nyilvánosságot. A konkrét esetnél maradva, ki fogja venni a fáradságot, hogy ellenőrizze, hol működik Európában még a magyarországihoz hasonló médiairányítás? Nyilván, senki, vagy csak nagyon kevesen, a többség pedig megnyugszik, hogy ez úgy látszik, mégis európai megoldás.


De valójában nem erről, nem a médiatörvény körüli kommunikáció ellentmondásairól akarok írni. Hanem arról a politikai kultúráról, amelynek Szalai Annamária az egyik „kitűnő”, de természetesen nem egyedüli képviselője. Arról a Fidesz által szinte tökélyre vitt politikai cinizmusról, a félremagyarázásnak, a csúsztatásoknak, az elhallgatásnak, a hatalmi arroganciának arról a jellegzetes keverékéről, amely a fideszes képviselők és politikusok nyilatkozataiban, abban a módban, ahogyan a nyilvánosságot tájékoztatják és kezelik, folyamatosan tetten érhető. A Fidesz politikusok nyilatkozatai e tekintetben számtalan példát szolgáltatnak – különösen hálás feladat lenne Kósa Lajos megszólalásait vagy Szijjártó Péter megnyilatkozásait elemezni. A politikai bohócok helyett azonban érdemesebb a Fidesz és a kormány egyik legtekintélyesebb és legkomolyabbnak tartott tagjának, Navracsics Tibornak néhány megnyilatkozását elemezni. Elsősorban azért, hogy lássuk, amiről itt szó lesz, nem egy-egy politikus túlkapása, ügyetlensége, felkészületlensége, intellektuális kisiklása, hanem a Fidesz és a kormány tudatos kommunikációs stratégiája

Az origo.hu ez év nyarán interjút készített Navracsics Tiborral. A beszélgetés során szóba kerültek a független állami intézmények, amelyekkel kapcsolatban Navracsics azt mondta, „Nincs helye a pártpolitikának ezekben az intézményekben”. Majd amikor az újságíró erre azt kérdezte, hogy akkor miért tettek egy fideszes képviselőt az Állami Számvevőszék élére, Navracsics azt találta mondani, „Domokos László jó szakember”. Egy néhány héttel későbbi interjúban pedig ugyanezzel a témával kapcsolatban kijelentette, Domokos Lászlót szakmai teljesítménye miatt választotta az Országgyűlés az ÁSZ elnökévé. Az újságolvasók jelentős része valószínűleg abból indul ki, egy ilyen magas kormányzati pozícióban lévő politikus nem beszél a levegőbe. S nyilván csak kevesen keresik fel Domokos László honlapját, hogy megtudják, milyen szakmai teljesítményről beszélt Navracsics. Pedig innen, a parlamenti képviselők életrajzait közzétevő honlapról, valamint a Galamus ezekre támaszkodó összeállításából világosan kiderül, Domokosnak semmilyen olyan szakmai teljesítménye nincs, ami őt erre a tisztségre predesztinálná. (Arról nem is szólva, hogy milyen „érdekes” különbségek vannak a fidesz.hu-n, és az ÁSZ elnöki munkáját dokumentáló honlapon megtalálható életrajza között). Mivel gazdaságpolitikusi pályafutása a szokásos, nem különösebben jelentős állomásokból áll, s mivel az említett honlapokon nyoma sincs bármiféle kiterjedtebb gazdaságpolitikai munkásságnak, azt kell gondolnom, mégiscsak az a tény játszott döntő szerepet a kinevezésében, hogy „fideszes parlamenti képviselő volt” − azaz a Navracsics által egyébként oda nem illőnek tartott pártpolitika. Annál is inkább, mert a miniszterelnök-helyettes azt is megemlíti: „Nem az a kérdés szerintem, hogy ki melyik párthoz tartozott élete korábbi szakaszaiban, hanem az, hogy abban a konkrét pozícióban milyen tevékenységet fejt ki”. Ha ezt Navracsics valóban így gondolja, akkor nyilván lehetett volna találni karakteresebb, fajsúlyos gazdaságpolitikust is ebbe a fontos tisztségbe.

De van itt még valami. Az origo.hu interjújában azt mondja ugyanis a miniszterelnök-helyettes: „Ha belegondol abba, hogy mekkora cirkusz szokott lenni alkotmánybírók jelölésénél, vagy abba, hogy az Állami Számvevőszéknek nincs elnöke és alelnöke, akkor ez azt mutatja, hogy miközben az alkotmányos rendben voltak a konszenzust kikényszeríteni akaró megoldások, addig a kormány és ellenzék között a bizalom annyira hiányzott, hogy gyakorlatilag lebénította az egész rendszert. Ezért gondolom azt, hogy ennél sokkal jobb, ha vállaljuk, hogy meg kell védenünk ezeket a lépéseket, és bebizonyítjuk, hogy nem járnak a demokrácia sérelmével”. Hogy a politológus végzettségű miniszterelnök-helyettes cirkusznak nevezi a politikai pártok közötti egyeztetést, a kompromisszumok keresését, s hogy helyette az egypártrendszert (nevezzük allegorikusan „centrális politikai erőtérnek”) akarja megvédeni, miközben azt gondolja, nem jár a demokrácia sérelmével, ha a választásokon győztes párt minden elvileg független állami tisztségbe saját pártkatonáit ülteti be, nos, mindezt bizony nem nagyon tudom másnak tekinteni, mint cinikus porhintésnek. De még ennél is jellemzőbbnek tartom, hogy a kormány és az ellenzék közötti bizalom hiányával magyarázza, miért nem volt az ÁSZ-nak elnöke és alelnöke. Azt természetesen nem említi meg, hogy itt nem egyszerűen a bizalom hiányáról, hanem tudatos és cinikus politikai döntésről volt szó, arról, hogy a Fidesz-KDNP nem volt hajlandó együttműködni a kormánnyal, kivárt, csak azért, hogy majd a saját emberét ültethesse ebbe a fontos pozícióba – azaz pártérdekből veszélyeztette egy demokratikus állami intézmény működését.

Hasonlóképpen elgondolkoztató, amit ugyanebben az interjúban Kósa Lajos elhíresült, a közeli államcsődről szóló kijelentésével kapcsolatban mondott. S itt nem is a szokásos, enyhén szólva is ostoba magyarázkodás – „ki gondolta volna, hogy ennek ez lesz a következménye” – az érdekes. Hanem az alábbi kitétel: „ha az hiányzik a magyar nyilvánosságnak, akkor bocsánat, máskor nem szabad ilyet mondani”. Ebben a cinikus megjegyzésben az a botrányos, hogy úgy tesz, mintha nem tudná, nem a magyar nyilvánosságnak van szüksége a bocsánatkérésre, hanem annak a több százezer embernek, akiknek Kósa felelőtlen és összevissza beszédének köszönhetően egzisztenciális gondjai támadtak a megnövekedett devizahitelek miatt. Azt pedig a politikai cinizmus és a társadalom bolondítása iskolapéldájának tartom, hogy most ugyanez a Kósa Lajos nyújtja be az Országgyűlésnek a devizahitelesek megsegítéséről szóló törvényjavaslatot.

A terjedelem – helyesen – korlátot szab a további elemzésnek, de nincs is erre szükség. Minden nap tapasztaljuk, hogy mi a Fidesz-KDNP és a kormány kommunikációjának a lényege: a tények elmismásolása, kiforgatása, egyoldalú bemutatása. Ez volt már a lényege a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának, a „szavazófülkékben lezajlott forradalomnak”, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, és az egész, a választásokat követő retorikai ámokfutásnak. S ez folytatódik most, a „forradalom hétköznapjaiban” is.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!