Üzenet az iskoláknak
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2013. szeptember 01. vasárnap, 06:41
Hétfőn megkezdődik a tanév, és ahogyan Hoffmann Rózsa mondotta, vele egy új időszámítás is, hisz kiteljesedik a Fidesz oktatáspolitikája. A közvélemény olykor értesül ennek a politikának néhány következményéről, de valójában fogalma sincs, milyen helyzet állt elő a közoktatásban, illetve ha van, akkor lebecsüli a hatásait. Látható, hogy a hetek óta kifizetett tankönyveket az iskolák nem kapták meg – a hivatalos propaganda szerint csak a harminc százalék, de miért kellene hinnünk egy kormánynak, amelyik eddig is folyamatosan hazudott? Láthatjuk azt is, hogy legalább száz iskolában nem lesz igazgató, mert nem találták meg a politikailag megbízhatónak látszó jelölteket. Közben a Fidesz propagandagépezete nagy hangon dicsekszik a tanári bérek emelésével, ami formálisan igaz ugyan, gyakorlatilag azonban hazugság. Sok-sok tanárnak ugyanis nem nőni, hanem csökkenni fog a bére, az idősebb, tapasztalt, több diplomával, egyetemi végzettséggel rendelkező és speciális tanfolyamokat elvégzett tanárok eddigi teljesítményét pedig gyakorlatilag lenullázzák. Az új bérrendszer a pályakezdőket preferálja, s ezzel bérfeszültséget, belső ellentmondásokat kelt az iskolákban. A kezdők kedvezménye azonban relatív, ahhoz semmiképpen sem elég, hogy vonzóvá tegye a tanári pályát. A Fidesz oktatáspolitikusai egyébként is ostobák, egy foglalkozást ugyanis nem a pillanatnyi előnyök tesznek tartósan vonzóvá, hanem azok a lehetőségek, amiket az adott foglalkozás folyamatosan kínál. Lássuk, mit kínál a jelenlegi rendszer a tanároknak és rajtuk keresztül a gyerekeknek!
Az új oktatáspolitikai rendszer lényege a centralizáció, hogy egyetlen központból, egyetlen akarat határozza meg az egyetlen igazságot. Ez az akarat nyilván Orbán Viktoré (emlékezhetünk rá, hogy miként alázta meg és rúgta ki a kormányülésről Hoffmann Rózsát nem is egyszer, mert nem tetszettek a javaslatai), de még ő sem képes közvetlenül minden iskolának és tanárnak parancsot adni, hogy mit, miként csináljon. Erre van a KLIK, azaz a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ. Az természetesen egyáltalán nem zavarja a Fidesz és a KDNP elérhetetlen erkölcsi magaslatokban lebegő politikusait, hogy jogtalanul használják Klebelsberg Kunó nevét, vagyis lopták azt, s aki lop, az ugye tolvaj – Klebelsberg Kunó örököse ugyanis megtiltotta a használatát, ezért én a továbbiakban csak a rövidítést használom. A KLIK az iskolák működésképtelenné tételének leghatékonyabb eszköze. Amióta létezik, minden iskola döntésképtelenné vált, mert ahogyan az a kommunista hatalom legsötétebb időszakaiban is volt, senki sem dönthet, és/vagy senki sem mer dönteni Pintér Aranka engedélye nélkül. Ennek következtében a tankerületek vezetői állandóan értekezletekre járnak, majd ők tartanak értekezleteket az iskolaigazgatóknak, akiknek semmi más jogkörük nincsen már, mint követni és közvetíteni az utasításokat. Így aztán minden döntés késve születik, nem is beszélve arról, hogy többnyire hibásan, hiszen az oktatástól elszigetelt bürokratikus központ nem ismeri a helyi problémákat, de ami még fontosabb, ezek nem is érdeklik. Az iskolák, az igazgatók és a tanárok tehát vergődnek az államosított irányítás kapkodása és hozzá nem értése által létrehozott helyzetben.
Mint minden politikailag centralizált bürokrácia – jól tudhatjuk ezt a rendszerváltás előtti időszakból –, az orbáni rendszer is vonzza a simulékony, engedelmes, ámde dilettáns és tisztességtelen embereket. Az új rendszer számára ők nélkülözhetetlenek, mert az egypárti bürokráciák sosem arra törekszenek, hogy jól működjenek az iskolák, hanem arra, hogy igazolják létezésüket a politikai hatalom birtokosainak szemében. Nem csoda hát, hogy Hoffmann Rózsa új rendszerében a tisztességtelenség és a hozzá nem értés erénnyé lett, ennek pedig katasztrofális következményei vannak a tanárokra és az iskolák működésére nézve. Az iskolák olyan mértékben váltak játékszerré a dilettáns pártszolgák kezében, ahogyan talán még sohasem. Igazgatók, tanárok és gyerekek mind kiszolgáltatottá lettek egy öntelt és hazug hatalom érdekjátszmáiban. A kiszolgáltatottság egzisztenciális, hisz akit most elbocsájtanak, az máshol sem talál majd állást, a kiszolgáltatottság szakmai, mert a kormány az önállótlanság elfogadását várja el a tanároktól. Elvárja, hogy természetesnek tekintsék a nyelvtanulás, a matematika és az informatika jelentéktelenné tételét, elvárja, hogy elfogadják a gyerekek kiszolgáltatását a tudatlanságnak, hisz mire juthat a 21. században valaki angol nyelvtudás és informatikai készségek nélkül? Például lehet belőle segédmunkás az Orbán–Simicska-klán vállalatainál, vagy közmunkás havi negyvenhétezerért, vagy elmenekülhet ebből az országból, hogy ne kelljen éhbérért, megalázó körülmények között dolgoznia.
Ez a helyzet ma, ez a jövő vár tanárra, gyerekre egyaránt, ha minden így marad, és még el sem mondtam mindent. De miért maradna így? A legfontosabb kérdés nem az, hogyan van most, hanem az, hogy van-e remény arra, hogy másként legyen?
Szembe kell néznünk azzal, hogy az oktatás mindig csak szavakban volt fontos a politikusoknak, és legfeljebb addig jutottak, hogy a tanárok bére kevés, a megélhetésre is alig elég, nemhogy az értelmiségi életre. A Medgyessy-kormány ötvenszázalékos béremelése is csak látszatmegoldás volt, nem is volt hosszú távú hatása, de legalább fennmaradt az igények érzékelésére alkalmas, decentralizált, a tanszabadságot és a tanári önállóságot tiszteletben tartó rendszer. Világos azonban, hogy az iskolák és a tanárok nem lelhetnek reményt a pártokban, amelyek, lássuk be, magukra hagyottan szenvednek ki egy-egy oktatáspolitikai programot. Azért így, mert nem támaszkodhatnak a tőlük független, önálló, demokratikus tanári szervezetekre, amelyeknek saját koncepciójuk van az iskolákról és az oktatásról, arról mi jó a gyerekeknek és mi jó a tanároknak. A szakszervezetek sajnálatosan nem ilyenek, tevékenységüket inkább a magatehetetlenség és a koncepciótlanság jellemzi, ahogy én látom, még nem fordult elő, hogy képesek lettek volna megvédeni a tanárok tág értelemben vett érdekeit, piti kis alkukat kötnek a hatalommal, vagy egyszerűen csak kiszolgálták az Orbán-klán hatalmi törekvéseit, mint Kerpen Gábor a PDSZ korábbi elnöke, ahogyan más szakszervezetek vezetői is tették. Abba az űrbe, amit a tanárok civil mozgalmainak hiánya teremtett, olyan szervezetek nyomultak be, amelyeknek semmi helye a közoktatásban, ilyenek például az egyházak, amelyek helyenként megmentőként léptek fel, amikor átvették azokat az iskolákat, amelyeket az önkormányzatok nem akartak az állam kezére adni. Viszont mindenhol úgy jelennek meg, mint a három kismalac meséjében a farkas, aki mindenáron be akarja tenni az egyik lábát a malacok házikójába. Csak remélni lehet, hogy odabenn, ahogy a mesében is, várja őket a zsák, mert a közoktatásban nincs helye az egyházaknak és nincs helye a vallásnak, ahogyan a pártpropagandának sem. Nem ártana erről nyílt és alapos vitát folytatni végre.
Hogy van-e remény, az nagyrészt attól függ, hogy a Fidesz és a KDNP által okozott tudatos pusztítás előidéz-e bármiféle katarzis a tanárok, a szülők és a demokratikus politikusok között, vagy sem. Erre természetesen még várnunk kell, sajnos egyelőre semmi jelét nem látni. Mégis, azt javasolnám a tanároknak, hogy ne kívül, a pártokban, az egyházakban vagy a szakszervezetekben keressék a reményt, hanem önmagukban. Minden tanárban ott rejtőzik a tulajdonképpeni identitása, ami teljes mértékben különbözik attól, amit Hoffmann Rózsa rájuk akar oktrojálni. A tanár ugyanis nem a nemzet napszámosa és nem (köz)szolga. Hoffmann Rózsa bizonyosan szolga, de egyetlen tanár sem az! A tanár nem egyszerűen a tudás hordozója és átadója, és végképp nem nagyhatalmú bürokraták csicskása. A tanár a nemzet jövője. Ő választja ki és adja át a tudást, ami nélkül összeomlik a gazdaság. Ő szeretteti meg a tanulást, ami nélkül a gyerekek sorsa bizonytalanná, sőt reménytelenné válik. Ő mutatja meg és fogadtatja el a legnemesebb értékeket, az egymás iránti tiszteletet, a toleranciát, a sokféleség szeretetét és áll az aljas eszmék útjába, hogy a gyengék ne lehessenek védtelenek. Ő választja ki a tehetséges gyerekeket, és ő nyit utat a hátrányos helyzetűek előtt. A tanárnak tudnia kell magáról, hogy ő mindez, és tudnia kell azt is, hogy az önállótlan és kiszolgáltatott tanároknak nincs jövőjük, a jövő nélküli tanárok munkájából pedig csak jövő nélküli nemzet születhet. A reményt tehát a tanárok önmagukban, a gyerekek és a szülők pedig a tanárokban találhatják meg.
Tanévnyitó – MTI/Máthé Zoltán
A remény abban van, hogy a tanárok tudása és tisztessége ma is képes semmivé tenni Hoffmann Rózsa álszent és ostoba ötleteit. Minden tanár tudja, hogy önállóság nélkül nincs tudás, legfeljebb utánzás. Tudja azt is, amit Hoffmann Rózsa, az egykori iskolaigazgató már rég elfelejtett, hogy a gyerekek iránti szeretet nem származhat egzisztenciális félelemből, sem kikényszerített fegyelemből, ahogyan egyetlen könyvből sem. Azt is tudja minden tanár, hogy a gyerekek nem a tudásért, nem kötelességből vagy engedelmességből és nem a jövőjük miatt, hanem csakis a tanárok és a szülők (no meg a többiek) szeretetéért tanulnak. Végső soron minden az osztálytermekben dől el, ahol csak időnként fognak megjelenni Hoffmann Rózsa ellenőrei.
Az iskolák vergődnek és a közoktatás haldoklik. A zűrzavarossá és kiszolgáltatottá tett iskolákat a tanároknak kell működtetni, nekik kell életben tartani napról napra, és eközben csakis önmagukban reménykedhetnek. Én pedig bízom benne, hogy hamarosan ebből a reményből fog megszületni a hoffmanni szörnyszülöttet felszámoló a IV. Magyar Köztársaság jövőjét biztosító oktatási rendszer.
