Bauer Tamás
- Részletek
- G-7
- 2010. október 18. hétfő, 05:17
Az ismeretlen szó
A hír: „Az MSZP akkor tudja támogatni az új alkotmányt, és megalkotásában akkor tud részt venni, ha az, illetve annak előkészítése az általuk támasztott három – formai, politikai, illetve szakmai – követelménynek megfelel - jelentették be a párt képviselői kedden. A szocialisták formai feltétele az, hogy az új alkotmány elfogadását előzze meg társadalmi egyeztetés, a politikai feltétel pedig az, hogy az új alkotmány előkészítéséből ne zárják ki azokat, akiknek a véleménye eltérő a Fideszétől – mondta Mesterházy Attila, elnök-frakcióvezető. Az MSZP szakmai elvárásáról a pártelnök azt mondta: az új alkotmánynak meg kell őriznie a jelenlegi alaptörvény időtálló eredményeit és védenie kell a demokratikus berendezkedést, a jogállamot, a szabadságot, az emberi jogokat, a méltóságot és az európai értékeket.”
Nem értem. A Fidesz kezdettől fogva nyilvánvalóvá tette: maga kíván dönteni az új alkotmányról. Kétharmados többséget biztosított magának az alkotmány-előkészítő bizottságban, hogy a dologhoz kétség se férjen. A Fidesz-többség által az új parlamentben elfogadott hat alkotmánymódosításból világos: eszük ágában sincs „védeni a demokratikus berendezkedést, a jogállamot”. Mi értelme van akkor ennek a nyilatkozatnak? Miért nem volt képes az MSZP az első pillanattól azt mondani: nem ért egyet az új alkotmány készítésével, nem vesz részt az alkotmányozásban?
Hallgatom az Országgyűlés egy nap alatt levezényelt vitáját a „válságadókról”. Az MSZP képviselői érvelnek a kormány törvényjavaslata ellen, okos érveket sorolnak, módosító javaslatokat is benyújtanak, a végén nemmel szavaznak, az egész hangvételből azonban hiányzik a határozott elutasítása annak, amit a Fidesz-kormány művel. Úgy tűnik, a szocialisták szótárából hiányzik egy a politikában fontos szó. A NEM. Mármint a határozott, kategorikus nem. Az, amit a parlamenti életben azzal szoktak kifejezésre juttatni, hogy a kormány törvényjavaslatához módosító javaslatot sem nyújtanak be. Ha valamit elutasítanak, mindig magyarázkodnak. Keresik a kibúvókat: nemet mondanak ugyan, de azért megpróbálják megmagyarázni azoknak, akik nem értenek velük egyet, hogy miért kényszerülnek arra, hogy nemet mondjanak.
És persze az is megesik, hogy nem szavaznak nemmel. Például mindjárt május végén, amikor többségük megszavazta a kettős állampolgárságot, vagy távol maradt a szavazástól. Egyetértettek volna? Nehéz ezt elhinni, hiszen amikor ők voltak többségben, nem tették lehetővé, dacolva a jobboldal nyomásával. A vitában most azt kifogásolták, hogy rossz az időzítés, de nem mondták azt, hogy a dolog elvileg helytelen. Nem képesek valamire határozottan azt mondani, hogy rossz, árt az országnak, elfogadhatatlan.
A minap egy vidéki városban a Charta támogatóival, többségükben MSZP-tagokkal és támogatókkal beszélgettem. Mindannyian elégedetlenek az MSZP-frakcióval. Nagy nulla, mondják, nem lehet őket látni. Pedig a frakció számos tagja szorgalmasan felkészül, a plenáris üléseken színvonalasan érvel, olykor kifejezetten hősiesen helytáll a Fidesz és a sokszor mellette álló másik két ellenzéki frakció támadásaival szemben. És mégis, érthető a kisvárosi MSZP-sek elégedetlensége. A frakció fellépésében nincs erő, alighanem éppen azért, mert nem képesek kategorikus nemet mondani.
Sok oka lehet ennek. Hármat mondanék, össze is függnek.
Az egyik ok: a Fidesz egyik-másik lépésének megvan az előzménye a szocialisták kormányzásában. A „válságadó” előzménye az energiatermelőkre a Gyurcsány-kormány idején kivetett „Robin Hood-adó”. A Gyurcsány-kormány vetett ki először bankadót, szintén a közös tehervállalásra hivatkozva. Igaz, az MDF követelésére, de a szocialista kormány indította el az örökösödési illeték megszüntetését, amit most a Fidesz fejezett be. Most ne volna helyes, ami akkor helyes volt? Van ennek egy fontos tanulsága. Gyurcsány Ferenc – helyesen – azt írja, hogy aki ellenzéknek felelőtlen, az kormányon sem folytat felelős politikát. A fordítottja is kiderült azonban: aki kormányon engedményt tesz a racionális gazdaságpolitika vagy a méltányos közteherviselés elveiből, az ellenzékben sem tudja ezeket az elveket hitelesen számon kérni.
A második a – mondjuk így – ambivalens viszony a saját kormányzáshoz. Nyolc éven át volt a Fidesz ellenzékben, és ez alatt a nyolc év alatt mindig büszkén hivatkozott vissza a „polgári kormány” négy évére, amelyről mint virágkorról beszélt, amikor harmonikusan fejlődött a gazdaság, éllovas volt az ország, jól alakult a visegrádi együttműködés stb. Amikor az első Orbán-kormány idején a szocialisták voltak ellenzékben, sosem vállalták azt, amit a Horn-kormány tett: se a Bokros-csomagot, se a privatizációt, se az alapszerződéseket, se az igazságügyi vagy a nyugdíjreformot. Sokukban úgy élt a dolog, mintha mindent a koalíciós partner nyomására csináltak volna, vagy csak a körülmények kényszerének engedve, s nem azért, mert maguk is helyesnek tartották. Most is hasonló a helyzet. Nem vállalják a 2006-os gazdasági és politikai fordulatot: a stabilizációs gazdaságpolitikát, az őszinte, az embereket felnőttnek tekintő politikai beszédet. Őszöd az ő szájukból is szitokszóként hangzik el, párhuzamba állítják vele Orbán titkos beszédeit, holott azokban szó sincs semmiféle fordulatról. Maguk is ballépésként jellemzik azokat a reformpróbálkozásokat, amelyek lehetővé tették volna, hogy ugyanannyi pénzből – az adónkból – jobb szolgáltatást kaphassunk az egészségügyben, oktatásban. Mintha maguk is elhinnék a Fidesznek és Szili Katalinnak, hogy nyolcéves kormányzásuk minden elemében szégyellni való. És ha a Fidesz az ellenkezőjét csinálja, nem tudnak rá határozottan, egyértelműen nemet mondani.
A harmadik ok egy örökség, az elődpárttól maradt rájuk. A magyar kommunisták, még ha helyesnek tartották is, amit csináltak – mert többnyire helyesnek tartották, némiképp büszkék is voltak a „legvidámabb barakkra”, az új mechanizmusra, a fejlődő téeszekre, a viszonylagos kulturális szabadságra –, 1945 óta mindig azt gondolták, hogy a magyar nép nem szereti, csak kényszerből fogadja el őket. A rendszerváltást követő, 1994-es kormányra kerülésük óta is mindig visszatér náluk ez az érzés, és az ebből fakadó kompenzálási törekvés: azért mi is jó magyar hazafiak vagyunk, mi is az emberek javát akarjuk, nekünk is fontos a magyar múlt, mi sem vagyunk egyházellenesek stb. Ebből lett Horn Gyulánál a vatikáni megállapodás, emiatt szavazták meg korábban a státustörvényt, most a kettős állampolgárságot, ezért fogadkozott Medgyessy, hogy megtartja a Fidesz lakástámogatási rendszerét, ezért kezdik most is rendre azzal a vitát, hogy mi támogatható abban, amit a Fidesz-kormány kitalált. Nyoma sincs náluk annak az öntudatnak, amely Orbánt és társait legnagyobb vereségeik idején sem hagyta el. Ezért azután, még ha nyernek, akkor sem jelennek meg győztesként, úgy, mint aki igazának tudatában cselekszik. Most, ellenzékben pedig nem tudnak kemény nemet mondani a Fidesz tetteire. Nemek nélkül pedig nincs komolyan vehető ellenzékiség.
