A rezsiharc ára
- Részletek
- 2013. október 26. szombat, 08:29
- Endrődi Gábor
A választási küzdelem jolly jokerévé avanzsált rezsiharc egyik érdekessége, hogy a villamosenergia termelési költsége vagy a gáz importára még csak szóba sem került a hadjáratban. Az önmagában nyilvánvaló képtelenség, hogy egymástól független területeken a költségek egyformán egyötödével csökkenjenek, de ha igaz, hogy a villamosenergia vagy a gáz húsz százalékkal csökkentett ára még mindig fedezi az önköltséget, az elsősorban arra bizonyíték, hogy az állami árellenőrzés csődöt mondott az elmúlt években. A rezsicsökkentés népszerű. Nem árt, ha a közönség tisztában van azzal az árral is, amelyet a számlák mellett fog fizetni.
A magyar kormány ugyanis a legjobb államszocialista hagyományokat követve eltéríti a lakossági árakat az üzleti szektor áraitól, és a kereskedőcégek ellehetetlenítésével formálja saját monopóliumát.
Az állam szerepe a gazdasági válság második szakaszában meg jobban felértékelődött. Nemcsak azért, mert a lakossági fogyasztás a legjobb esetben is stagnál, hanem főleg amiatt, mert a magánember bonyolult közbeszerzési pályázatok, versenyhivatal és egyéb hatóságok nélkül is hajlamos a racionális döntéshozatalra, ami az állam és kapcsolt részei ügymenetére a tapasztalatok szerint a legkevésbé sem érvényes. A privát szférát költséges reklámkampányokkal is alig-alig lehet befolyásolni, a köz döntéseinek befolyásolására elegendő néhány telefon, ha az a megfelelő helyről jön. A média- és reklámmonopóliumot előnyösen egészíti ki a közműcégek állami monopóliuma, amelyek együttesen a hatalom megtartásának garanciái lehetnek.
Mindez persze azoknak meglepetés, akik annak idején nem tanulmányozták gondosan a tokaji borcsatákról szóló, még az ezredforduló körül publikált alapművet. A jegyzőkönyvet nem is annyira tartalma tette emlékezetessé, mint a belőle sugárzó szemlélet: itt egyetlen mondatban feladatot kapott törvényhozás, helyhatóság, cégvezetés és állami hivatal. Így együtt, egy kézből. A gondolatból azóta államszervezési elv lett: a végrehajtó hatalom ellenőrzésére szolgáló intézmények ma kevés kivétellel az állampárt alosztályaiként működnek.
A magyar állam aktuális vezetői természetesen nem a gazdaság teljes államosításában gondolkodnak, de a hatalom fenntartásához szükséges szektorokban nem hagynak egy szemernyi kétséget sem újraállamosítási szándékaik felől. Az ideológia megvan hozzá: az óriásvállalatok uralta világban egy kis ország csak akkor lehet versenyképes, ha stratégiai szektorai állami tulajdonban vannak. Helyesnek bizonyult az a kormánypárti jóslat, hogy a magyar gazdaságpolitika hamarosan követőkre lel Európában, bár néha nem várt eredményeket hoz: ha mi idomított kutyákkal vagy önkényesen meghatározott árakkal államosítunk, szomszédunk elfogatóparancsokkal színesíti a visszaállamosítás eszköztárát.
Orban Viktor és Hernádi Zsolt – MTI/Koszticsák Szilárd
A rezsiharc ára az, hogy Magyarország útja immár a gazdaságirányítás és a politikai felépítmény tekintetében is hangsúlyosan elválik Nyugat-Európáétól, beláthatatlan következményekkel. A halódó nyugat és virágzó kelet orbáni tételét a számok naponta cáfolják. A keleti nyitás politikája amúgy kísértetiesen hasonlít a múlt század hetvenes éveinek fejlődő világbeli magyar exportoffenzívájához. Harmadik világbeli eszmetársaink akkor is azt a politikát folytatták, hogy egyes partnereiknek fizettek, másokkal jegyzőkönyveket írtak alá, de a kettőt együtt szinte sohasem.
A főleg jegyzőkönyvekben gazdag „keleti nyitás” politikájának célországai közül egynek van igazi súlya a magyar piacon, ez pedig Oroszország anyácska. A magyar állampárti kollégák szemében csak növelheti a tekintélyét, hogy ma Európában Oroszország polgárai fizetik a legalacsonyabb személyi jövedelemadót, pártszóvivői megfogalmazásban az orosz kormány hagy a legtöbb pénzt az embereknél (az ottani egykulcsos adó még a magyarországinál is alacsonyabb, 13 százalék). Nota bene, rezsiharcban sem állnak rosszul: az átlag orosz a töredékét fizeti a gázért, mint nyugat-európai megfelelője. Hozzátehetnénk, a jelek szerint ennek ellenére sem ostromolják bevándorlók Szentpétervár kikötőjét.
Az EU ellensúlyozásán fáradozó orosz stratégák pontosan tudják, hogy a politikai alapon meghatározott gázár az egyik legfontosabb fegyverük. Azzal is tisztában vannak, mekkora jelentősége van egy rezsiharcban álló kormány számára a megfelelő időpontban adott árengedménynek, és milyen viszonzást lehet kérni ezért a szívességért. Nem fognak habozni a számla benyújtásakor, sőt már azt is tudják, mi szerepel majd rajta. Más időben és feltételek mellett persze más futballakrobaták is kísérleteztek nagyszabású oroszországi üzletekkel csillapítani országuk energiaéhségét. Az olasz gazdaság súlya azonban nem mérhető össze a miénkével, ezért ott a függőség sem volt egyoldalú.
Míg Nyugat-Európa – masszív állami beavatkozással, szektorális adópolitikával, tehát látszólag ugyanazokkal az eszközökkel, mint mi – az energiafüggőség felszámolására, de legalábbis érdemi csökkentésére törekszik, Magyarország elfordul ettől az iránytól, és néhány lépésnyire van attól, hogy hosszú távon is egy tekintélyuralmi rendszer vonzáskörébe kerüljön. A közműcégeket talán kötelezni lehetne, hogy ezt is szerepeltessék a közműszámlákon.
A folyamat már megindult. A Magyarországról kivonuló nyugati cégek irodái bérlőre várnak, sőt egyesek már meg is találták az új bérlőt. Ami rezsiharcnak, a hatalmi eszközökkel amúgy is bebiztosított választás kirakatpolitikai elemének tűnt, Magyarország súlyos úttévesztésévé vált.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
