Fönntartom



Fönntartom mindazt, amit az elmúlt hónapokban (júliusban és szeptemberben) a demokratikus ellenzék választási összefogásáról írtam. Az elmúlt hetek vagy napok eseményei nem változtatnak a lényegi összefüggések megítélésén, legföljebb bizonyos kiegészítéseket vagy megjegyzéseket indokolnak. Az alábbiakban csak a fő gondolatokat ismétlem meg korábbi állásfoglalásaimból, amelyek az említett cikkekben ennél azért kissé árnyaltabban vannak kifejtve.


Fönntartom tehát először is, hogy az akkor adott helyzetben, a nyári közvéleménykutatási adatok alapján igenis annak a két pártnak kellett az együttműködésről megegyeznie, amelyik biztosan 5 százalék fölött volt a pártot választók preferenciáiban, s reménye volt rá, hogy 10 százalék fölé is mehet. Ez a két párt a Magyar Szocialista Párt és az Együtt–Párbeszéd Szövetség volt. Azóta a Szövetség népszerűsége csökkent, viszont a Demokratikus Koalíció népszerűsége nőtt, bár arról még nincs szó, hogy azonos szinten állnának. Azt is fönntartom azonban, amit már az itt említett őszi közvéleménykutatások ismeretében írtam: a felhőzet ismét változhat, a tendenciák vagy tartósak maradnak, vagy nem, tehát az együttműködési megállapodást nem lehet minden egyes közvéleménykutatás nyomán újratárgyalni, hacsak a résztvevők nem akarnak bohócot csinálni magukból.


Fönntartom továbbá, hogy az együttműködési szerződést megkötő két párton kívül csak egy olyan párt van, amelyiket számításba lehet és kell is venni, ez pedig éppen a Demokratikus Koalíció. Kétségtelenül kár, hogy nem került be az együttműködési szerződésbe, de az akkori igényeit alátámasztó közvéleménykutatások mintegy két hónappal elkéstek. Viszont az október 23-án a rakparti színpadra lépő, további szervezeteket (?) képviselő öt szereplő közül nekem ugyan kettő nagymértékben rokonszenves, de sem ők, sem a többiek nem képviselnek olyan erőt és szavazóbázist, amelyet figyelembe kellene vagy lehetne venni. Úgyhogy azt a kettőt talán helyes volt fölléptetni, mert hátha nemcsak nekem rokonszenvesek, hanem más szavazóknak is, a többit azonban igazán fölösleges volt. A Demokratikus Koalíció kimaradása az együttműködésből pedig tényleg kár ugyan, de nem olyan, amin ne lehetne segíteni. Nem a megállapodás újratárgyalásával persze, ami nevetséges lenne, hanem – és erről eddig is szó volt – a kölcsönös visszaléptetésekkel az egyéni körzetekben, közvetlenül a választások előtt. Ha a párt elnöke és némely túlbuzgó aktivistája követett is el hibát az utóbbi napokban (a pártelnök azzal a hihetetlenül szerencsétlen mondattal, hogy „jobb, ha nem tudjuk”; a túlbuzgó aktivisták meg a szocialista pártelnökkel szembeni demonstrációjukkal a közös ünnepségen), kár lenne ezekből nagy ügyet csinálni. Egyrészt a szocialista pártnak és vezetőinek érdemes megfontolniuk, hogy a sértettség éppoly rossz tanácsadó, mint a harag, legyen egyébként bármilyen indokolt, és hogy ilyesfajta luxust senki nem engedhet meg magának, aki választási sikert szeretne elérni. Másrészt remélhetőleg a Demokratikus Koalíció is föl fog hagyni az ilyen meggondolatlan és gyerekes megnyilvánulásokkal, miként az is remélhető talán, hogy a Párbeszéd és a Szolidaritás is abbahagyja a kontraproduktív performanszokat.


Itt közbevetőleg említést kell tennünk a bajai videóról is. Bár az ügy nyilván a kormánypárt malmára hajtja a vizet, így nem lennék meglepődve, ha végül az derülne ki, hogy ők állnak az egész mögött, ami nagyon is összeillene a jellemükkel és a bajai polgármester föltűnő jólinformáltságával, én nem bocsátkoznék erről spekulatív föltételezésekbe. Azt viszont tudjuk, hogy a videó készítésénél a Demokratikus Koalíció egyik embere (furcsa kapcsolatokkal a Lungo Dromhoz és a Fideszhez) tűnt föl, a célbajuttatás pedig a Szocialista Párt székházában történt. (Gondolom, onnan küldték át aztán, komolyabb meggondolás nélkül a hvg.hu szerkesztőjéhez, aki sajnos nem volt elég gyanakvó: lemondását őszintén sajnálom, gesztusát példamutatóan tiszteletreméltónak tartom.) Mindkét párt csak akkor állhat teljesen tisztán a közvélemény előtt, ha az ügy általuk ismert összefüggéseit a legapróbb részletekig föltárja – mondjuk azt, hogy vajon a hamisítók fantáziáját nem a Demokratikus Koalíció által korábban ígért pénzjutalom mozgatta-e meg, vagy hogy netán volt-e konkrét személyes kapcsolatuk a Szocialista Párt székházában, s. í. t.


Visszatérve a fővonalhoz: fönntartom azt is, hogy a különlistás megoldás igenis elkerülhetetlen és szükségszerű mindhárom párt esetében. Hiszen kezdettől fogva az volt az alapkiindulás, hogy – mivel a baloldali szavazatok magukban nem elegendők – szavazókat kell vonzani középről és a bizonytalanok közül, erre pedig másnak, mint Bajnainak, nem volt, és ma sincs esélye. (Lehet, hogy ma már Bajnainak sincs, de másnak aztán biztosan nem.) Az említett csoportok ugyanis a „szocialista” szónál jobban már csak a „Gyurcsány” névtől irtóznak. A közös lista tehát csak Bajnaival az élen lehetett volna vonzó a számukra, ezért kellett neki a végsőkig ragaszkodnia ehhez, viszont mivel a Szocialista Párt a legnagyobb és a legerősebb a baloldalon, nem csoda, ha nem akart más párti listavezetőt elfogadni. A Demokratikus Koalíciónak pedig megvan a morális alapja hozzá, hogy külön listán induljon, és ha tartósan az 5 százalékos népszerűség fölött tud maradni, jól is teszi. Ugyan miféle közös lista lenne most még lehetséges? Olyan, amely egy nagy és stabil beágyazottságú párton meg két bizonytalan erősségű középpárton kívül még öt fantomszervezetből áll? No és ki lenne az a csodalény, akit listavezetőnek mindenki elfogadna? Hiszen ha maga Jézus Krisztus jelenne is meg a vízen járva, az ismert vicc szerint rá is azt mondanák: na lám, még úszni sem tud. Jelenleg a közös lista és miniszterelnökjelölt kívánása csak ábrándkergetés és illúziókeltés.



Jézus a vízen (Ivan Konsztantyinovics Ajvazovszkij, 1888) – Wikipédia

Őszintén sajnálom, hogy ezt kell írnom, közismert idevágó rokonszenveim ellenében – de sajnos a rakparti ünnepség tömege nem a választópolgárok reprezentatív mintája, s a szónokai még annál is kevésbé. A realitás, amelyet jobb tudomásul vennünk, legalábbis míg csak valamilyen radikális változás be nem következik, a jelenlegi helyzet. Hogy aztán ez a fölállás (a választások előtt szükséges módosításokkal) alkalmas-e Tudjukki legyőzésére, az éppolyan jogos kérdés, mint az, hogy vajon a másik fölállás tényleg alkalmasabb lenne-e rá. De az isten szerelmére, nem ezen kellene végre már lamentálni, hanem mindenkinek a saját helyén és a saját lehetőségei szerint mindent megtenni a ma kormányzó maffia leváltása érdekében.


Azt én nem tudom megmondani, hogy ez végül sikerülni fog-e, csak azt, hogy mindenképpen meg kell kísérelni. Mert ha most netán mégsem sikerülne, a kísérlet akkor is lehetne egy következő siker főpróbája.




Lendvai L. Ferenc