„Ballib” I.: A hibák
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. október 19. kedd, 04:13
A szerencsétlen kifejezés – a „balliberális”, rövidítve „ballib” (mert mi a fenét jelent: „baloldali liberális”? vagy „baloldali és liberális”?) – mára olyannyira elterjedt, hogy abszolút mértékadó személyek is használják. Mi azonban éppen a szerencsétlen volta miatt használjuk, lévén szerencsétlen a helyzet is, amiben használjuk. Nem csodálható, ha nem ül el annak vizsgálata, mi vezetett e szerencsétlen helyzethez.
Egy-két hete a magyar filozófia vezető személyisége, Heller Ágnes írt cikket a Népszabadságban a baloldal által elkövetett hibákról. Úgy látja, a mai helyzet kialakulása mintegy be volt kódolva az előzményekbe. „A pártok és vezetőik, s ez többé-kevésbé minden pártra és vezetőre vonatkozik, a rendszerváltás minden periódusában és ciklusában következetesen előnyben részesítették saját tényleges vagy vélt közvetlen politikai érdekeiket a jogállamiság szellemével szemben. Mindig a pillanatnyi érdek, a pillanatnyi konfliktus vagy helyzet módosította vagy formálta az elveiket. […] Kezdettől fogva természetesnek tartották az új magyar demokrácia politikusai, hogy az alkotmányt vagy a törvényeket igazítsák a személyekhez, ahelyett, hogy ezt fordítva tették volna.” Ő elsősorban a liberális párt döntéseivel foglalkozik. Az egyik első ilyen lépésként értékeli az ún. „négyigenes” népszavazás egyetlen, a népszavazás időpontjában még eldöntendő kérdését a köztársasági elnök választására vonatkozóan. Jogos. És a dologban sajnos kódolva volt a népszavazás intézményének későbbi demagóg kihasználása és inflálódása is. Ide sorolja a szerző továbbá a választási törvény bizonyos vonatkozásait, például a bejutási küszöb kérdését. Ami ugyan eltörpül a mostani kormányzat idevágó intézkedéseinek inkorrekt manipulációi mellett, de akkor vagyunk becsületesek, ha a saját szemünkben még a szálkát is éppúgy meglátjuk, mint más szemében a gerendát.
Érinti továbbá a Talleyrand híres szavaival („több, mint bűn: hiba”) jellemzett őszödi beszéd nyomán kialakult helyzetet. Úgy véli, a liberális párt nem elvhűen szavazott bizalmat a miniszterelnöknek, hanem rosszabb esetben azért, hogy kormányon maradhasson, jobb esetben azért, hogy a populista vezérnek ne legyen igaza, és az előrehozott választásokkal ne kerüljön rögvest hatalomra. De, mint írja, így rosszabb lett az eredmény: a populista vezér megint miniszterelnök lett, sokkal nagyobb többséggel, mint ha annak idején új választásokat írtak volna ki, s legalább a szocialista párt integritása és elnökének nimbusza megmaradt volna. Bizonyos, hogy az említett két szempont közül valamelyik, sőt lehet, hogy mindkettő, csakugyan szerepet játszott a párt döntésében. De azt is gondoljuk meg, hogy ha elvi alapon nem szavaz bizalmat, az azt jelentette volna, hogy elismeri az ellenzék demagóg vádjának igazságát: a kormánykoalíció hazugsággal és csalással nyert választást.
Amikor fölbontotta a kormánykoalíciót, a liberális párt viszont nagyon is elvszerűen járt el. Túlzottan elvszerűen ugyanis: doktriner módon. Miután szavazóit a népszavazáson való minél nagyobb részvételre biztatta, amivel elősegítette – és ezt előre lehetett látni –, hogy a populista vezér elérje célját, a minden képzeletet fölülmúló részvételi arányt (mert maga az eredmény nem volt kérdéses), nem azt kifogásolta, hogy a miniszterelnök megsértette a koalíciós megállapodást az egészségügyi miniszter kijelöléséről, hanem azt, hogy nem akar kockáztatni egy újabb népszavazási kudarcot egy további egészségügyi reformkísérlettel. Innen kezdődött aztán a szörnyű bukdácsolás, ami végül a párt teljes bukásához vezetett. De lássuk be: mélyebb tényezők is vannak emögött. A liberalizmus az elmúlt 200 évben (na jó, Magyarországon csak az elmúlt 20 évben) mondhatni „túlgyőzte” magát, s elveinek bizonyos korrekciója a gyakorlatban tényleg szükségessé vált – ez alapozta meg a konzervatív (Magyarországon persze álkonzervatív) választási sikereket. Ebben a helyzetben végül is nem csodálható bizonyos kapkodás pragmatizmus és doktrinerség között.
In desert – flickr/Alireza Teimoury
Az azonban valószínűtlen, hogy akár az egyik, akár a másik említett helyzetben jobb eredményt ért volna el az előrehozott választáson legalább a szocialista párt, mint az ez idein, s hogy tényleg megmaradt volna akkori elnökének nimbusza. A közvéleménykutatások nem igazolják az előbbi állítást, az utóbbiról pedig már akkor lehetett látni, hogy itt egy olyan tökéletes karaktergyilkosság történt, ami párját ritkítja a machiavellista rágalmazástechnika több évszázados történetében is. De ezzel már a szocialista párt helyzetét és problémáit érintjük. Erről legközelebb.
