Ez így reménytelen
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2013. november 20. szerda, 05:59
Gondoltam, megírom, hogy a Fidesz ismét megmutatta, amit sorozatosan mutogat, hogy néz ki az ő – a parlamentáris demokrácia szabályait betartó, tehát törvényesített – önkényuralma. Önkényuralomnak azért nevezem, mert nem társadalmi vagy politikai közmegegyezés, nem is a józan ész vagy valamiféle szilárd értékrend alapján felismert országérdek vezérli Orbánék országátszabását, hanem egyetlen ember önkénye, akinek feltett szándéka, hogy akkor is hatalmon marad, ha esetleg nem. Törvényesítettnek pedig azért nevezem, mert – közhely ma már – Orbán sorozatban arra használja a maga engedelmes kétharmadát, hogy a legelvadultabb és legátlátszóbb intézkedését is, amelyek semmi mást nem szolgálnak, mint a kizárólagos hatalombirtoklást, ezáltal a politikai cselekvés korlátlan szabadságát, a jobb sorsra érdemes joggal alapozza meg.
Gondoltam, megírom, hogy miről vitatkoznak a parlamentben akkor, amikor az alkotmánybírók korhatárának eltörlése van napirenden. Nyilvánvaló, hogy a Fidesz által megválasztott Alkotmánybíróságnak (Ab) Orbán remélt bukása után is az lesz a dolga, hogy az általa összeeszkábált rendszer jogi alapjait minden erejével védje. Hogy az Alkotmánybíróság húsz év alatt megszerzett tekintélyének a maradékát bevetve utasítsa rendre azt a demokratikus kormányt és parlamentet, amely nyilván gúzsba kötve is szabadulni próbál majd a joggal való visszaélést megtestesítő megannyi Orbán-szabálytól. Remélhetőleg. Már amennyiben a mai demokratikus ellenzéki pártok felhagynak azzal a téveszméjükkel, hogy a jogállam pusztán a demokratikus eljárások formális tiszteletben tartását jelenti, és nincsenek tartalmi kritériumai. Mert ha nem hagynak fel vele, Orbán önkényuralmi rendszeréből nem lesz szabadulás.
Mindenesetre Orbán arra készül, hogy 2014 után a demokratákból álló parlament és kormány vissza akarja majd állítani a demokrácia alapvető mechanizmusait és a jogállam elemi normáit és tartalmait. Ezért döntött úgy, hogy eltörölteti az alkotmánybírói funkció betöltésének felső korhatárát. (Az Alkotmánybíróságban jelenleg 11, a Fidesz–KDNP által jelölt bíró ül, és hárman vannak, akiket még a régi rend szerint az MSZP–SZDSZ jelölt, plusz az elnök. A módosítás nyomán a Fidesz „saját” alkotmánybírói még 2023-ban is hivatalban lennének.)*
Az ellenzék azzal érvel, hogy a Fidesz érdekes módon még (a korábbi) Alkotmánybírósággal, sőt, az Európai Unióval, sőt, egy ideig a strasbourgi bírósággal is szembe ment, csak hogy a hetvenéves korhatár leszállításával 62 évesen „leselejtezhesse” a számára nem megbízható bírókat és ügyészeket. És mit válaszol az ellenzéki érvre Répássy Róbert? Hogy ugyan, dehogy! Az alkotmánybírák korhatárának eltörlése azért fontos, mert növeli majd az Ab tagjainak függetlenségét.
Vagyis van egy törvényjavaslat, amely tisztán a regnáló hatalom betonalapjainak a kikezdhetetlenségét szolgálja, azáltal is, hogy a pártkinevezett alkotmánybírók a helyükön maradnak. És Répássy képes ezt a szemérmetlen javaslatot meg a pártkinevezett alkotmánybírókat a jogállam egyik alapelvével, a bírói függetlenséggel védeni. Ami nem volt szempont ott, ahol valóban garanciális lett volna, vagyis azoknál a bíróknál, akiknél attól lehetett tartani, hogy nem viselkednek majd alattvalóként, ha úgy hozza az élet.
Ugyanez a helyzet a tervezett „Nemzet Művésze” díjnál, amelyet a Fidesz tudat-, jellem- és művészetformáló szervezete, a Fekete György-féle Magyar Művészeti Akadémia (MMA) ítélne oda. A díjazott élete végéig járadékban részesülne. Azaz a kormány egyrészt a saját közvetítő szervezete, az MMA révén jutalmazná a rendszerhű művészeket, másrészt kísérletet tenne rá, hogy a renitenseket betörje, megvásárolja, járadékossá tegye (persze „érdemtelenség” esetén a járadék visszavonható lenne, úgyhogy az a ma szabad művész, aki egyszer úgy döntött, hogy a mindenkori minimálnyugdíj huszonháromszorosáért érdemes elveszíteni ha nem is a művészi, de a polgári szabadságát – ha ugyan létezik egyik a másik nélkül –, élete végig kussolhat majd, ha nem akar „érdemtelenné” válni). És mivel indokolja ezt a nagyérdemű Halász János, a másik, ezúttal kulturális államtitkár? Hogy ugyan, dehogy! A díj csak arra való, hogy a legkiemelkedőbb és elismert művészeknek méltó életkörülményeket biztosítson.
Tiszteletre méltó elvet és garanciális szabályt, a szabadság biztosítékait becstelenítik meg, hogy a saját szabadságmegfosztó intézkedéseiket legitimálják. Újabb példa rá, hogyan züllik „a diktatórikus hatalmi kéj fedőnevévé” minden fogalmunk és eszményünk.
Szóval gondoltam, megírom ezt. Aztán elolvastam a Tárki legújabb összegző elemzését arról, hogy az elmúlt egy év adatai alapján minden korcsoportban a Fidesz-KDNP a legnépszerűbb párt, meg hogy a magyar fiatalság masszívan jobboldali, és óhatatlanul beleütköztem abba a kérdésbe, hogy ki a fenének és mi a fenéért írunk egyáltalán. Néhány tízezer ember köldöknézése az egész. Ez az ország nemcsak ma azoké, akik a – szerintem – elképesztő, felháborító és siralmas állapotok dacára a Fidesz hívei: a jövőben végképp azoké lesz. Az okokról nem most fogok elmélkedni, de úgy látszik, még azok is, akik tudatában vannak annak, amit a hatalom művel velük és embertársaikkal, inkább a zsarnok kegyétől, semmint a demokraták jó szándékától várják a sorsuk jobbra fordulását.
***
És itt be is fejeztem volna mélységesen pesszimista elmélkedésemet, ha nem hallgatom meg kedden délután Bajnai és Mesterházy szövetséges pártvezetőket a Klubrádióban. És a legkevesebb az, hogy visszavonom a „jó szándékú” jelzőt. Nem azok. Sértett, féltékeny, önző emberek, akik képtelenek a saját gondolkodási kényszerpályáikból – amelyeket ők teremtettek maguknak – kilépni. Olyan politikusi és emberi vonásokról tesznek bizonyságot, olyan hitelességi hiányokról, amelyek az egész demokratikus jövő minőségét megkérdőjelezik. Sajnálom, hogy ilyen élesen kell fogalmaznom, régóta igyekszem visszafogni magam, de kezdem azt hinni, hogy nem érdemes. Ez a két ember meg a pártjaik jelen állapotukban bukásra vannak ítélve. És velük együtt mi is. Nem értik, még mindig nem értik, hogy hazug alapokra nem lehet építkezni.
Előadhatják bármilyen vonzóan a panellakások hőszigetelésére majdan indítandó programjukat, ha nem értik, hogy az ő „bölcsen kompromisszumos” megoldásuk, amellyel lezárták, pontosabban felfüggesztették a saját személyes harcaikat a miniszterelnökjelöltségért, csak az ő nézőpontjukból bölcs és kompromisszumos. Az én szempontból, akit nem az ő harcuk, hanem Orbán leváltása foglalkoztat, ostoba és rossz. Az Orbán kikényszerítette „összefogás” nem két listáról és külön indított – noha kölcsönösen támogatott – jelöltekről szól, hanem egy erőteljes, egyarcú, egyakaratú választási szövetségről. Nem két listavezetőről, akik a választókkal akarják eldöntetni azt, amit az Orbán-féle a választási rendszerben abszurd eldöntetni, hogy melyikük lesz majd a miniszterelnök. A választók szemében nem a majdani miniszterelnök személye a tét, hanem az az ember, aki valamennyi ellenzéki szavazót egy személyben képviseli, a nevükben beszél, a nevükben hívja ki Orbánt választás előtti vitára, és képes őt lesöpörni az érvek terepén. Ennek akkor is óriási a súlya és jelentősége, ha a gyáva fideszes hadúr nem áll majd ki vele.
Az sem lehet, hogy nem értik, nem lehet kirekesztő magatartással demokratának lenni. Orbán a magyarok egy részét rekeszti ki a magyarságból, mert nem paríroznak az ő nemzeti együttműködési rendszeréhez. Most van két demokratánk, akik más demokratákat rekesztenek ki a választási szövetségből, mert nem paríroznak az ő nehezen kiizzadt pozíciómegosztásukhoz. De milyen alapon várják el, hogy bárki méltányolja olyan problémák (ráadásul rossz) megoldását, amelyeket ők generáltak saját maguknak?
Az sem lehet, hogy nem értik, nem az a baj, hogy az ellenzék „önmagával van elfoglalva”, hanem az, hogy ők akadályozzák, hogy ez az állapot megszűnjön. Az ellenzék ugyanis azért van önmagával elfoglalva, mert van egy tarthatatlan, védhetetlen és képtelen állapot, amelyet ők ketten állítottak elő, ráadásul most a demokrataság kritériumává próbálják megtenni mindenki más számára ennek az állapotnak a néma és alázatos elfogadását. Október 23-án sem az volt a baj, hogy ország-világ számára kiderült, mennyire nem egységes és ütőképes az ellenzék, mert ezt enélkül is tudta mindenki. Ugyanis a „viszály magvát” valóban nem a szövetkezők vetették el október 23-án. Mert már augusztus végén elvetették, október 23-a csak erre volt válasz. És azóta is szórják, amikor sértődötten és rágalmakkal reagálnak mindarra, ami 23-án történt. Hogy a nagyközönség nem méltányolja az ő fáradozásukat; hogy azok, akiktől a demokrácia nevében ők áldozatot kívánnak (már önmagában ez is abszurd), nem akarnak két párt és két pártvezető ambícióinak oltárán áldozati báránnyá válni, mi több, a választóik sem; bizalomhiányt emlegetnek, holott ők azok, akikben egyre kevésbé lehet bízni, már csak azért is, mert folyamatosan hamis képet festenek önmagukról – például azt állítják, hogy ők a győzelemnek alárendelnek mindent. Kivéve persze a szövetségüket. Az szent és sérthetetlen, sőt tökéletes. Meg a zsigeri ellenszenvüket Gyurcsány iránt. Meg a sértődöttségüket október 23-a miatt, ahol nem sikerült egy hamis koreográfia – az „összefogás” látszata – szerint mozgatni a szónokokat sem, a tömeget sem.
Az sem lehet, hogy a figyelmes és a közéletben tájékozott hallgató gyomorgörcsben üli végig az egyórás párosukat, mert nem tudja, mikor lepleződik le ennek a szövetségnek az álságossága. Tudjuk, hogy nem azonos minőség Bajnai és Mesterházy, tudjuk, hogy nem ugyanazt gondolják egy sor kérdésről, tudjuk, hogy nem ugyanazt akarják kezdeni az országgal, mégis úgy tesznek, mintha összhang és harmónia lenne köztük. Nincs, és nem is kellene ezt hazudni. Az első pillanattól fogva nyíltan vállalni kellett volna a nézetkülönbségeket, mert ez teszi hitelessé az „összefogásukat” is. Hogy az egymásnak ellentmondó elképzelések dacára is szilárdan hisznek abban, hogy Orbánt most csak közösen lehet leváltani, és tesznek is érte. Az ma részletkérdés, hogy Mesterházy pártja bele akar-e ülni Orbán túlterjeszkedő államába, (a remélhetőleg még mindig piacpárti) Bajnai meg mit kezd majd ezzel a szocialista párti vággyal meg a szintén kollektivista beütésekkel terhes PM-ével. Ez a választót szerintem ma nem érdekli. Ha meg ezeket az ellentmondásokat kormányra kerülve sem tudják majd feloldani, akkor legfeljebb belebuknak. De ne most bukjanak bele az olcsó hazugságokba.
Arról nem beszélve, hogy micsoda kép élhet ezeknek az embereknek a fejében arról, hogy mire való egy politikai párt. Mert szerintük nem arra, hogy a törvényhozásban képviselje önmagát, az eszményeit, a céljait, a választóit. Ez ugyanis csak náluk nem bűn, másoknál az. És ha már itt tartunk: jó lenne, ha Bajnai Gordon felhagyna azzal a semmi mást, mint az Orbán-féle kisstílű lejáratási technikát másoló állításával, hogy a DK-val azért nem lehet összefogni, mert nem ért egyet a közös nagy célban, mármint Orbán leváltásában, hiszen, mint annyiszor elmondták a szövetkezők október 23-a óta, Gyurcsányt csak a túlélés és a parlamentbe jutás érdekli. Bizonyítsa Bajnai! Mert ha nem teszi, azt kockáztatja, hogy a választók legalábbis erkölcstelen kifogáskeresőnek fogják tartani. Bizonyítsa, különösen annak az MSZP-nek a partnereként, amelyről kisebb-nagyobb erővel hosszú hónapok óta tartja magát a hír, hogy nem akarnak ők mindenáron győzni, hogy nagy a tábora – a pártból folyamatosan kisúgó névtelen források szerint – annak a nézetnek, hogy jó lesz nekik a 2018-as győzelem is. És bizonyítsa, különösen annak a fényében, hogy ők ketten aztán tényleg nagy gondosan kimérték, hogyan osztoznak az egyéni képviselői helyeken, és nincs az az isten, sőt, nincs az a helyreállítandó demokrácia, amelyért egy jottányit is engednének a pártérdekek szerinti osztozkodásból.
Mesterházy Attilának pedig üzenem: az „összefogásnak” azért „mindig az a közös platformja”, hogy a szóban forgó jelentkező „parlamenti képviselő szeretne lenni”, mert én, a választó ezt igénylem tőle. Kizárt ugyanis, hogy én Mesterházyra és az MSZP-jére akarjam bízni a politika intézését és az ország jövőjét. Bajnai Gordon sokáig garanciát jelentett számomra az MSZP parlamenti és kormányzati kontrolljaként is – ő, személy szerint, a PM-es, pláne a millás társai soha –, de ma már nem. A DK-ban viszont – igen, Gyurcsánnyal, Niedermüllerrel, Bauerrel, Kerék-Bárczyval, Molnárral és a többiekkel – még mindig bízom. És ha az a néhány százezer választó, aki ma a DK-t támogatja, szintén így van vele, akkor ők sem fognak egy olyan pártszövetségre szavazni, amely ha programban nem is, de tisztességben egyre inkább Orbánra hajaz. És akkor az MSZP-sek kikiálthatnak majd bennünket az „összefogás” szétverőjének – és nyugodtan beülhetnek további négy ellenzéki évre a parlamentbe, hogy legyen miből megélniük. Mi, a maradék meg legfeljebb követjük bölcsebb honfitársainkat: kivándorlunk.
Lásd ehhez korábbi hírösszefoglalóinkat:
– Az új összetételű alkotmánybíróság – Sólyom véleménye
– Új tagja van az Alkotmánybíróságnak
– Újabb kormányzati önkény: az alkalmas és alkalmatlan hetvenévesek
