Világnemzet



A nemzet problémájáról már több cikket írtam itt a Galamusban.* Voltaképpen nem akartam többet írni a témáról, de nagy Vezérünk legújabb őrültsége, a „magyar világnemzet” nem hagyható szó nélkül. Akkor először egy kis statisztika:


A magyar Wikipédia szerint Magyarország lakossága 2012-ben 9,785 ezer fő. A Magyar Nagylexikon „magyarok” címszava szerint (ezt az adatsort már idéztem e hasábokon) a szomszédos országokban, illetve területeken a következő számban élnek magyarok: Erdély 1,600 ezer; Szlovákia 567 ezer; Vajdaság 341 ezer; Kárpátalja 156 ezer. Az összesen annyi mint 2,662 ezer, a többi terület (Burgenland, Szlovénia, Horvátország) számaival kerekítve mintegy 2,700 ezer magyar, vagyis valamivel több, mint 2 és fél millió. Ezek sajnos 1990-91-es adatok; az angol Wikipedia „Hungarian people” szócikke szerint a szám (2010 körül) 2,200 ezer. Hogy ezen kívül a világon hány magyar él szórványban, azt csak becsülni lehet: talán 1-2 millió. (Mint ahogyan azt is, hogy ezek mennyiben magyarok, s mennyiben csak magyar származásúak.) A magyarok világlétszáma tehát, mindent összevéve, 13-14 millió között lehet. Ez lenne a magyar „világnemzet”. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Hogy miért nem, ahhoz most egy kis – sajnos elkerülhetetlen – ismétlés a föntebbi cikkekből:


A nemzet az állampolgárok öntudatos közössége. Bár előzményei megvannak a középkori rendi nemzetben is, lényegében újkori (polgári) képződmény. Mivel állampolgárokról van szó, föltételezi a modern államot, s mivel öntudatos közösségről van szó, föltételezi az öntudatot hordozó kultúrát. Ezért, bár kiindulópontja egyaránt lehet a közös állam, amely később alakul kulturális közösséggé (francia modell), vagy a közös kultúra, amelyhez később teremtik meg a közös államot (német modell), normális esetben mindkét elemnek meg kell lennie. A közös állam önmagában nem elegendő: ezt a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia példája világosan megmutatta. A közös kultúra viszont komplex jelenség, amelyhez a közös nyelv (amire általában utalni szokás) önmagában szintén nem elégséges, bár fontos tényező.


Először is szó van egy általános kulturális szintről, amely az adott államban a polgárok magatartását szabályozza. Ez ma főleg a nyugat-európai nemzeteknél előtérbe került probléma, mivel a kultúrák többfélesége (multikulturalizmus) egy általános közös nevező alapján, tehát a modern szekuláris és racionális jogállamiság alapján jöhet csak létre, ahol az egyének alapmagatartását a weberi teljesítményelv motiválja. Az afroázsiai bevándorlók premodern kötöttségeit és szokásait föloldani, s őket a brit, francia, német társadalomba integrálni, ahol már a politikai közösségnek is integráns részeivé válhatnak, nehéz, de sikerrel kecsegtető föladat. Sajnos Magyarországon a cigányság integrációjának hosszú folyamata még mindig nem ment teljesen végbe: a legsikeresebb még az államszocialista rendszerben volt, ahol a többségük értelmes kereső tevékenységet tudott folytatni, míg a ma rájuk kényszerített értelmetlen közmunka inkább arra taníthatja meg őket, hogy a munkának nincs értelme.


Másodszor a közös kultúra jelent bizonyos szokásokat és hagyományokat. Ezeknek nem föltétlenül a nyelv a hordozója. Svájcban, de még az egyébként oly sok problémával küszködő Belgiumban is, nincs közös anyanyelv, közös tradíciók azonban vannak. Akár német, akár francia svájcival beszél az ember, már néhány mondat után kiütköznek tipikus nemzeti karaktervonásai, s egy tréfás, de azért valós elemeket is tartalmazó mondás szerint Belgiumot a király személye és a nemzeti futballválogatott tartja össze. Skóciában – és Írországban – szinte mindenki angolul beszél, de azért Skócia mégis külön nemzet Nagy-Britannián belül (remélem, ott is fog maradni), és ugyanez a helyzet Katalóniával is Spanyolországon belül. Megvannak ugyanis a saját hagyományaik, és történetileg léteztek a saját autonóm nemzeti intézményeik. Tulajdonképpen ez volt a helyzet Magyarországgal vagy Csehországgal is a Habsburg-birodalom keretein belül, s ehhez járult 1848/1867, illetve 1918 után az állami szuverenitás. Mindettől persze a nyelvnek megvan a maga kitüntetett szerepe, de hogy Széchenyi híres mondása, miszerint nyelvében él a nemzet, nem abszolút érvényű, arra például Karácsony Sándor is rámutatott, a folklór hasonlóan fontos szerepére utalva.


Ebből megérthetjük, miért téveszme a Magyarországon általánosan elterjedt nézet, miszerint mindenki automatikusan a magyar nemzet tagja, aki magyarul beszél. Magyarország a XIX. században még a francia modellt próbálta követni a többnyelvűen „egységes magyar politikai nemzet” koncepciójával, ehhez azonban sajnos nem sikerült megnyerni megfelelő intézkedésekkel az ország nemzetiségeit. Ez volt az igazi nemzeti tragédia, amelynek Trianon már csak a tragikusan elkerülhetetlen következménye lett. Az ország régi integritása akkor sem maradhatott volna fönn, ha a Központi Hatalmak megnyerik az első világháborút: akkor Ferenc Ferdinánd régi koncepciói valósultak volna meg a német Mitteleuropa keretében. És mivel a közös nyelv önmagában nem elégséges, hanem a nemzet létezéséhez egy tényleges közösségi lét, egy tényleges együttélés is szükséges, reménytelen ábrándkergetés a Trianonban elszakított magyar etnikumok „nemzetegyesítése”. Hagyján, hogy a különféle területeken mára sokszor másként alakultak a tradíciók, sőt még a nyelvhasználat is divergál, az igazi probléma az, hogy hiányzik a közös érdek. Ami Magyarországon történik, legyen bár jó vagy rossz, nem befolyásolja a más államokban élő magyarok életét. Akkor sem, ha a magyar állampolgársággal járó szavazati joguk van, amire egyébként kérdés, hogy ők maguk mennyire tartottak igényt, s mennyire a magyar nacionalista pártok tukmálták rájuk, sajátos szavazatvásárlásként. Bizonyos becslések szerint a kárpátaljai magyarok fele, a vajdasági magyarok harmada, az erdélyi magyarok negyede igényelte a kettős állampolgárságot. Nos, Ukrajna nagyon távol áll az Európai Uniótól, Szerbia már közelebb, Románia pedig benne van ugyan, de nem tagja a schengeni övezetnek, s végül Szlovákiából, amely az övezetnek is tagja, igen kevés az igénylő. (Ebben nyilván szerepe van ugyan az ottani tiltó törvénynek, de hát hasonló törvény Ukrajnában is van!) Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az igénylők közt kevés az idős ember és több a fiatal, nyugodtan levonhatjuk a következtetést: itt nem annyira a magyar haza és a „nemzetegyesítés” iránti nosztalgia, mint inkább a migrációs hajlandóság játssza a főszerepet.



A miniszterelnök-helyettes, egyben nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli miniszter az RMDSZ kongresszusán – maszol.ro/ Horváth-Szekeres István

Ráadásul az elhibázott „nemzetegyesítési” koncepció káros következményekkel is jár. Már annak idején az ún. „magyarigazolványok” bevezetése tönkretette azt az erdélyi román-magyar közös kezdeményezést, amely Erdély autonómiáját célozta. A kettős állampolgárság rendszere nyilván még inkább elkülöníti egymástól az Erdélyben együttélő románokat és magyarokat. S végül a területi autonómia követelése a kettős állampolgársággal párosulva nyilvánvalóan elfogadhatatlan a román állam számára, s akkor is az lenne, ha föladná az „egységes nemzetállam” úgyszintén téves koncepcióját. Kitűnő elemzést írt erről a neves osztrák társadalomfilozófus Rainer Bauböck (egyik vezetője a firenzei székhelyű European University Institute-nak, amely posztgraduális és posztdoktori tanulmányokra alakult, s amelyben ma már 20 tagország működik közre, így Kelet-Európából Lengyelország, Lettország, Észtország).**


Ez hát a helyzet a Kárpát-medencében, s ehhez jön most még a világnemzet koncepciója. Értsük meg jól: a Vezér nem egyszerűen arra gondol, hogy 1-2 millió magyar él szerte a világban, s velük természetszerűleg rokonoknak érezzük magunkat, és remélhetőleg ők is velünk. Nem, őszerinte ezek az emberek a magyar nemzet („világnemzet”) tagjai, akiket ő nyilván ugyanúgy szeretne irányítani, ahogyan a kárpát-medencei magyarokat is szeretné, és részben tudja is. Roppant mód sajnálom, de ilyen típusú másik elgondolást én csak egyet ismerek: Adolf Hitler koncepcióját a világban mindenütt őhozzá hűséges „Volksdeutsch”-okról. (Magyarul tévesen „népi német”, mondjuk inkább etnikai német.) Alfred Hitchcock nagyszerű filmje, a Notorious (befejezve 1946-ban, magyarul rejtélyes okokból „Forgószél” címmel játsszák) egy német származású amerikai nő történetében mutat be egy ebből adódó tragikus szituációt, Ingrid Bergman ugyancsak nagyszerű alakításában. A filmet ugyan nem, de az ilyen szituációkat jobb lenne inkább elfelejteni.





* 2009. december: Gyávák; 2010. május: Állampolgárság és nemzetegyesítés; június: Trianon alternatívája; július: Nemzeti programok az iskolában; augusztus: Elnöki szintre emelt téveszmék; szeptember: Nemzeti tanévnyitó; november: Nemzetféltés; december: Transzilvánia, transzilvánizmus és Történelmi lecke igazságügyminisztereknek; 2011. január: Állampolgárság és gondoskodás; március: Határon túli régiók; április: Ködképek; 2012. június: Az igazi tragédia; szeptember: Száll a turul fészkére; 2013. február: Egy kis ismeretterjesztés.


** Rainer Bauböck: „The politics in dual citizenship in Hungary”. Az írás a Dual Citizenship in Global Perspective (eds. Thomas Faist – Peter Kivisto), Macmillan 2007, kötetben jelent meg, lásd róla Zala Miklós ismertetését: Kettős állampolgárság és székely autonómia.





Lendvai L. Ferenc