Politikai mítoszaink – A hatalom meséi

Harmadik rész: A különbségek, avagy az egyformaság mítosza


Angela Merkel szerint megbukott a multikulturális társadalom. Nikolas Sarkozy és Silvio Berlusconi pedig a világ konzervatívjainak lelkes helyeslése közepette az Unió keleti felének társadalmi sivatagába űzte a cigányokat. Orbán Viktor sem akart lemaradni, sőt némileg még előre is szaladt, amikor harcot indított a legnyomorultabbak ellen a „törvény előtti egyenlőségért”. Közmagyarra fordítva ez annyit tesz, a kormány sutba dobja a polgári társadalmak réges-régi alapelvét, a különbségek törvény előtti egyenlőségét, és minden erejével arra törekszik, hogy megteremtse végre a nyomorultakat eltérő módon, szigorúbban büntető igazság(?)szolgáltatást. Úgy tűnik, Európa konzervatívjai egy nyelvet beszélnek, bár van, ki kulturáltabban és van, ki színvonaltalanul.

Egy társadalmat lehetetlen kormányozni a vallási, kulturális, nyelvi, anyagi stb. különbségek érintkezéséből keletkező konfliktusok kezelése nélkül. Közhely, hogy nem létezik kizárólag homogén tagokból álló társadalom. Egész pontosan társadalomnak csakis azt a csoportot nevezhetjük, amelynek differenciált sajátosságokkal rendelkező tagjai képesek megegyezni a legalapvetőbb ügyekben, és így képesek együtt élni. A hangsúly azon a módon van, ahogyan együtt élnek. A társadalmak tehát nem abban különböznek egymástól, hogy az egyik homogén, a másik pedig nem, hanem abban, ahogyan a differenciákat kezelik. A politikai irányzatok ezen a kereten belül mozognak egészen addig, amíg el nem hiszik magukról, hogy képesek másik rendszert, másik társadalmat teremteni. Legtöbbször azonban nem a teremtő Brahmá, csak a pusztító Siva szerepét játszhatják el.

Többféle mese is szól a különbségekről, manapság megint az egyformaság mítoszát mesélik a legszívesebben. Több oka is van, hogy éppen ezt vették elő ismét a hatalmon lévők. Bár a politikai mítoszok nem alkotnak konzisztens rendszert, hatással vannak egymásra. Aki a rendben és az erőben hisz, annak igencsak korlátozottak lesznek a lehetőségei, amikor meg akar oldani egy-egy konkrét konfliktushelyzetet. Kifejezetten kínos a hatalom számára, hogy a társadalmi differenciákból szükségszerűen következő konfliktusokat csakis kreatívan lehet kezelni. Vagyis csak úgy, ha észrevesszük és elismerjük, hogy a korábbi megoldások nem hozzák a várt eredményt, ellenkezőleg, kontraproduktívvá váltak. A legnehezebb ezután jön, oda kell hagyni azt, ami talán kedves volt nekünk, de inkább rontotta, mint javította a helyzetet: újat kell alkotni. Merkel kancellárasszony látszólag ezt tette, amikor a multikulturális társadalom kudarcát bejelentette. Szavait azonban úgy is érthetjük, mint a sokkal régebbi „egyetlen domináns kultúra kell nekünk!” jelszó felélesztését. A domináns kultúra igénye nem más, mint az uniformizált társadalom utáni vágyakozás. No persze annak is sok-sok alakja lehet. Ám hagyjuk most ezt.  A kancellárasszony csak egy kicsit akar uniformizált társadalmat, ezért ő is elkezdte mesélni az egyformaság mítoszát.

Ez a mítosz arról szól, hogy egy homogén társadalomban kevesebb lenne a konfliktus és olajozottabban működne, mint a sokféleség zavaros összevisszaságában. Arról is szól, hogy a társadalmi bajok megoldása az, ha valamilyen – mondjuk többségi – uralom érvényesül. Akik mesélik, úgy vélik, birtokában vannak a bölcsek kövének: minden baj forrása a sokféleség. Lemondanak hát a keresésről, hisz rég megvan, amit akartak. A kreativitás nekik csak felesleges gyötrelem, amivel még differenciáltabbá, ezért még ellentmondásosabbá válik a világ.

Mivel az uniformitás igénye mindig is ellentétben állt a polgári társadalommal, ez a mítosz legtöbbször látens maradt, és csak indirekt módon mesélik, és csak a különbségeket követve lelhetünk rá. Nem lehet minden különbséget asszimilálni, nem lehet például a nőkből férfiakat csinálni – nem is beszélve róla, hogy milyen szörnyű lenne, ha mégis! Márpedig ebből a különbségből számos konfliktus származik. A „megoldás” már régóta megvan: a férfiaknak kell uralkodniuk a nők felett. A domináns férfiak kultúrája, vagyis a domináns maszkulin kultúra eltünteti, ha nem is a különbségeket, de a konfliktusokat bizonyosan. Eltűnik, vagyis úgy tűnik, mintha eltűnne és nem is lenne már, pedig csak tünékennyé válik – csodás bűvészmutatvány annak, aki élvezi az ilyesmit.


Dominance – flickr/Boris SV

Ha most megnézzük a kormányprogramot vagy a Fidesz vezetők nyilatkozatait, akkor azt láthatjuk, hogy abban a nők csak a családért léteznek. A család pedig a nemzetért, de ez már egy következő mítosz. A női foglalkoztatás problémái is kizárólag azért kerültek be a programba, hogy a nők szabadon szülhessenek, azaz tehessenek eleget uruk, meg a nemzet és a párt iránti kötelességüknek. (Ha valaki nem hiszi, csak olvassa el a NEP 65-66. oldalait!) Na, jó, a pártot én írtam hozzá, de csak azért, mert nagyon is illik oda.

A tanulság az, hogy ha valakit nem lehet ugyanolyanná tenni, mint amilyennek a hatalom birtokosai látni szeretnék, azt önmaguk alá kell rendelni, és kötelességekkel kell rákényszeríteni az engedelmességre. Az egyformaság mítoszában ez a megoldás. Különösen jól látszik ez a kulturális kisebbségekhez való viszonyból. A cigányság nyomorát például a rend és a kötelesség, meg némi segítő kéz révén véli megoldhatónak a Fidesz (NEP 75. p.) – ezen kívül csak frázisokat mond. A domináns kultúrát kínálja tehát a romáknak, hiszen rend csak akkor van, ha a közérdek érvényesül. Erről újabb bizonyságot is szerezhettünk azóta, hogy megtudtuk, a magánmegtakarítások a közérdek, vagyis az orbáni állam ellenségei. Vagy talán mégis fordítva? Az orbáni állam ellensége a magánmegtakarításainknak – és vajon mikor kerül sor a bankbetéteinkre? Gondolom azonnal, amint a Fidesz mögött álló gazdasági érdekcsoportoknak szükségük lesz rá.

Ugyanaz a sorsunk, mint a cigányoké, a kormányzat szemében a roma érdek éppúgy magánérdeknek minősül, mint a jövendő nyugdíját gyűjtögető alkalmazottak érdeke. Így járnak a különféle médiumok is, mert mennyivel szebb lesz, ha majd minden rádió és minden újság ugyanazt gondolja és mondja ki. A művészek is így járnak, hisz kell a hely a tíz éve még István királyokat mintázó és nemzeti-eklektikus stílusú épületeket összetákoló dilettánsoknak. Persze igaz, minden önálló gondolat és ötlet csak magángondolat, és magánötlet. Közgondolata csak a „felkenteknek” lehet, erről szól a felsőbbrendű ész mítosza.

Az egyformaság másik oldalát akkor láthatjuk meg, ha az egyenlőség eszméjével együtt vizsgáljuk. Egy multikulturális vagy éppen egy plurális társadalomban az egyenlőség jelentése az, hogy az emberek mindenféle különbség ellenére is, mint egyének, egyenlők. Ennek jól ismert formája a törvény előtti egyenlőség. De tudjuk jól, hogy az új rend „Bibliája” a Nemzeti Együttműködés Programja, egészen mást ért egyenlőség alatt. A viszony megfordul, és csakis az engedelmeseknek jár az egyenlőség, vagyis csak azoknak, akik eléggé egyformák, a hatalom által megkívánt vonatkozásban. Azt mesélik tehát nekünk, hogy a különbözőség egyenlőtlenné tesz, sőt a különbségeknek egyenlőtlenné kell tenniük az embereket.

Kezd kitisztulni a kép: az együttműködés rendszere homogén és uniformizált társadalom megteremtésére törekszik. A többség és a kisebbség társadalmi viszonyát mindig az jellemzi, hogy a társadalmi intézmények mind a magát többséginek tudó csoport kezében vannak. Egyetlen kultúra dominanciája esetén ehhez a hatalomhoz nem társul a többség felelőssége, helyette minden felelősséget a kisebbségi helyzetbe kényszerítettekre hárítanak át. Ha úgy tetszik, Magyarországon ez nemzeti hagyomány is. A konfliktuskezelést egy ilyen társadalomban sokszor jellemzi a többségi gőg, a kisebbségek lenézése és megvetése.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere is a többségi gőg szülötte. Ez már nem csak az írott dokumentumokból, hanem a működéséből is világosan látszik. Kétségünk se legyen, éppúgy felelősségáthárítással jár együtt, mint az uniformitás bármelyik másik rendszere. „Én nem vállalok felelősséget semmiért” – figyelmeztetett minket néhány évvel ezelőtt egyik beszédében Orbán Viktor.* Ideje lenne hallgatni Debreczeni Józsefre, és komolyan venni őt!

Engedje meg nekem az olvasó, hogy így a végén még egy picit játsszak a szavakkal. A homogén társadalom hívei problémamentes világot ígérnek nekünk. Mivel pedig a problémamentes világ eleve hazugság, egyre újabb és újabb hazugságokkal kell előállniuk a híveiknek, hogy a korábbiakat elfedjék. De mi lenne, ha nem homogén, hanem antropogén társadalomban gondolkodnánk, olyan társadalomban, ahol ahelyett, hogy elnyomnák és eltüntetnék, kezelik és megoldják a problémákat meg a konfliktusokat. Egy olyan társadalomban, amelynek tagjai elfogadják, hogy számtalan tekintetben különböznek egymástól. Elfogadják azt is, hogy a megszokott különféleségek szüntelen átalakulnak, ahogyan ők maguk is.


Krémer Ferenc                  


* Orbán Viktor: Mi a valódi siker? Beszéd a Nemzeti Fórum országos gyűlésén, Kiskunmajsa, 2007. május 12. (Az idézési módszert a jobboldaliaktól lestem el. A lényege: oda se figyelj, milyen szövegkörnyezetben van az általad kiválasztott mondat! Köszönettel tartozom nekik a lehetőségért, hogy ezzel a módszerrel feltárhattam egy őszinte gondolatot.)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!