Ranschburg Jenő
- Részletek
- G-7
- 2010. október 25. hétfő, 03:31
Gazdag szegények
A Magyar Nemzet keddi számában Seszták Ágnes: Nincs pénz az ablakban című publicisztikája keltette fel a figyelmemet, amely azt az alcímet viseli: A demográfiai veszély elmegy az emberek füle mellett. Seszták Ágnes nagyon jó újságíró; éles szemű és jó tollú, nem véletlen tehát, hogy ebben az írásában is fontos kérdést feszeget: a boldogság és a pénz viszonyát. Felvezetőjében két aktuális kutatásra hivatkozik, egy amerikaira, melynek eredménye szerint a pénz nem boldogít (nahát, ezek az amerikaiak! Ki hitte volna, hogy a „money, money, money” ennyire másodlagos a számukra!), ehhez az alapérzéshez inkább az egészség és a családi együttlét szükséges, valamint egy angolra, amely szerint viszont a sok pénz kifejezetten használ a boldogság-érzésnek, egy lottó főnyeremény, pedig kifejezetten eufórikus állapotot indukál.
Véleményem szerint a két kutatás eredményei között semmiféle valódi ellentmondás nincs – egyszerűen azért, mert boldogság – mint tartós emberi életérzés – nem létezik. Boldog pillanatok előfordulnak, de ezek a pozitív érzelmi megrázkódtatás csúcspontjai; villanásszerű élmények, amelyeket ugyanúgy nem lehet órákra, napokra, hetekre elhúzni, mint az ejakulációt, a szexuális beteljesülés gyönyörét. A „tartósítás” éppen a lényegüktől fosztaná meg ezeket a kivételes perceket. Ha valakinek a tudomására jut, hogy ötös találata van a lottón, ez a földöntúli boldogság pillanata lehet – de néhány óra múlva ugyanez az ember már szenvedhet a poszttraumás tünetektől (például a gyötrő hasmenéstől), nem is beszélve arról, hogy fájdalmas nézeteltérései támadhatnak családja tagjaival: vajon mire költsék el a hatalmas vagyont, ami az ölükbe pottyant. A tartós boldogság illúziója leginkább nosztalgikus emlékek formájában környékez meg bennünket: „Istenem, de boldog voltam, amikor a szüleim még éltek” – sóhajtunk fel néha, és az egészségünket is általában akkor hozzuk összefüggésbe a boldogsággal, amikor az már – átmenetileg vagy végképp – elveszett.
De Seszták Ágnes – velem ellentétben – nem a boldogság kétféle értelmezésén mereng, hanem a szegénységen. Azon, hogy a hazai lakosság az elmúlt nyolc évben annyira elszegényedett, hogy a nyomorúság nemcsak a boldogságot ölte ki az emberekből, de a megértést és a szolidaritást is. Önzőkké, irigyekké váltak, és akik valaha örülni tudtak Rubik Ernő erkölcsi és anyagi sikerének, ma nem tudják elviselni, ha valakinek egy falással több kerülhet a tányérjára, mint amennyit maguk naponta elfogyaszthatnak. Bizony, a magyar vásárló órákig jár üzletről-üzletre, amíg megtalálja a legolcsóbb árut, és – bár az első Orbán-kormány idején tönkrementek a second hand boltok – az emberek ma újra turkálókban („az Oktogontól a Blaháig legalább nyolc” akad belőlük) válogatják maguknak a mások által levetett ruhaneműt. A családoknak nincsenek tartalékaik – a több mint 4200 milliárdos lakáshitel-állományról nem is beszélve! És mindez azért, mert a szocialista kormányok (Gyurcsány és Bajnai) „kivéreztették” a lakosságot…
A legnagyobb probléma azonban a nyugdíjasokkal van! Félreértés ne essék, nem a nyugdíjakkal (persze, azok is nagyon alacsonyak), hanem a nyugdíjas emberekkel, akik a Kádár-érában szocializálódtak, pénzügyi analfabéták, és egyrészt azt szeretnék, ha mindenki egyforma nyugdíjat kapna – függetlenül attól, hogy mennyi járulékot fizetett be munkás élete során –, másrészt képtelenek elviselni, hogy a dolgozó, családos emberek a jövőben adókedvezményben részesülhetnek: adjanak nekik is – mondják – visszamenőleg! Hiszen ők is gyerekeket neveltek valaha! Valójában nem értik, hogy – bár hárommillióan vannak – egymillió adófizető polgár tartja el őket! És ez „nem sértés – írja Seszták Ágnes – hanem egy rendszer, amiben az aktívak fizetik az aktuális nyugdíjakat.”
Nos, ahogy olvasom ezeket a sorokat, úgy érzem, egyáltalán nem vagyok megsértődve: valaha én is fizettem járulékot, amelyből az állam a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek idős nyugdíjasait „tartotta el”. De valami mégis zavar. Néhány sorral feljebb ugyanis a cikkben ez a mondat olvasható: „Az Orbán-kormány tényleg forradalmi tettet hajt végre, amikor nem a nyugdíjakat vagy a közalkalmazotti fizetéseket csökkenti, mint más országok, hanem biztos alapokra helyezi az állami nyugdíjak sorsát.” Nincs itt valami ellentmondás? A lakosságot kivéreztető szocialista kormány megkésve és bátortalanul belekezd egy nyugdíjreformba, mely lehetőséget kínál arra, hogy a megfáradt, munkából kiöregedett ember egyszer majd a saját pénzéből tarthassa el magát. Abból a pénzből, amit munkás élete során maga rakott félre – önmagának! Ha ez megvalósulhatott volna, a nyugdíjas soha többé nem követelhetné, hogy mindenki, aki hasonló cipőben jár, ugyanannyit kapjon, és az adófizetők sem érezhetnék többé, hogy sokmillió nyugdíjast kell etetniük! De – mint tudjuk – nem valósulhat meg; az Orbán-kormány éppen mostanság helyezi biztos alapokra az állami nyugdíjak sorsát. Szeretném azonban csendben hozzáfűzni: 1998-ban éppen az első Orbán-kormány tanítgatta az akkori öregeket arra, hogy a nyugdíj tulajdonképpen szociális juttatás, és az állam akkor jár el „igazságosan”, ha a kisnyugdíjasoknak többet, az átlag feletti nyugdíjasoknak pedig kevesebbet ad – függetlenül attól, hogy ezek az emberek mennyi járulékot fizettek valaha az állam kasszájába.
Mindez azonban mellékes kérdés, hiszen valójában a boldogságról akartam írni, de – éppen úgy, mint Seszták Ágnes – meg is feledkeztem róla. Nem foglalkozom tehát az okos cikkben fellelhető további csúsztatásokkal – például azzal, hogy a vérnősző szocialisták mellett létezett egy világválság is (én legalább így hallottam), vagy éppen azzal: nem emlékszem rá, hogy az első Orbán-kormány idején a turkálók tönkrementek volna, pedig – minek tagadjam? – a feleségem is rendszeresen ott vásárol a család számára. Kinek tellett akkor – és telik ma – arra, hogy elegáns butikokban vegyen ruhát vagy éppen zakót, nadrágot magának? Amit el akartam mondani, tulajdonképpen annyi: nem igaz, hogy a szegény emberek – az öregek és a kevésbé öregek – irigyek és önzők, akik úgy tengetik sivár napjaikat, hogy a mások javai után sóvárognak. És az sem igaz, hogy feltétlenül boldogtalanok! Láttam én már nem egy nagyon szegény családot, amely nyitott szívvel várta az érkező gyermekeket – fel is nevelte őket –, és nem zavarta, hogy a turkálóban kell megvennie egy-egy inget vagy alsónadrágot a gyereknek – amit aztán a sorban utána következő is vidáman hordott. Az igazság az, hogy egészen más dolog szegénynek lenni egy olyan környezetben, ahol mindenki szegény, mint egy olyanban, ahol karnyújtásnyira elképesztő vagyonok nőnek ki a földből, az embereket pedig minden hájjal megkent gazdasági és politikai kalandorok biztatják arra, hogy turkálni nemcsak a second handben, de mások zsebében is érdemes. És nehéz boldognak lenni egy olyan országban, amelyben a saját helyzetét (anyagi erejét, teljesítményét, külső megjelenését) mindenki a másikéhoz viszonyítja, és nem akkor nyugszik meg, ha neki éppen elég, hanem akkor, ha több és jobb, mint másoké!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
