Ranschburg Jenő
- Részletek
- G-7
- 2010. október 25. hétfő, 03:31
Telefonok
Úgy látszik, nincs szerencsém. Csütörtökön egész nap egy konferencián ültem – ami önmagában is embert próbáló, de ráadásul esetenként még mentális erőfeszítéseket is tennem kellett –, és így csak este láttam neki az újságok lapozgatásának, azzal a céllal, hogy kiválasszak egy cikket, ami „reflektív indulatokat” ébreszt kimerült agyamban. A Népszava 19. oldalára hajtva, hirtelen megmerevedtem: SMEEGOL – hirdetik a hatalmas betűk – ITT AZ ÚJABB TRÓNKÖVETELŐ. Nem tagadom, belémhasított a gondolat: tessék, hát még egy van? De amikor olvasni kezdtem a cikket, megnyugodtam egy kicsit: „Már elérhető a Smeegol 1.0, a korlátozott teljesítményű és kis kijelzővel rendelkező eszközökön – például netbookokon és okostelefonokon – is futtatható operációs rendszer.” Hiszen a „korlátozott teljesítmény” még csak-csak igazolná ijedtségemet, a mondat többi része azonban világossá teszi, hogy itt valami telefonról lehet szó, bár egy olyan szóösszetételhez, melynek első tagja: „okos”, nekem mindenekelőtt a „tojás” jut eszembe, mert a feleségem mindig okostojásoknak nevezte a gyerekeinket, ha valami butaságot mondtak.
A baj az, hogy a cikket egyszerűen nem értem. Megrázom magam, és nekifutok még egyszer: „Testreszabott Smeegol-alapú operációs rendszer hozható létre a SUSE Stúdió webes felületén keresztül, emellett az egyedi igényekre szabható operációs rendszer a SUSE Gallery portálról klónozható szoftverkészülék formájában is letölthető.” Visszalapozok, hogy tényleg az általam régóta kedvelt újság van-e a kezemben, de tévedés kizárva, ez tényleg a Népszava. Akkor pedig csak egyetlen dolog lehetséges: reggel óta – nyilván az idegőrlő konferencia hatására – elfelejtettem az anyanyelvemet! Megnézem az oldalon található másik cikket, amely Az emberarcú robot reményteljes címet viseli: „Az Android egy Linux alapú, nyílt forráskódú operációs rendszer okostelefonokhoz, amelyet úgy alakítanak át, hogy képes legyen problémák nélkül kezelni a mobil eszközök integrált hardvereit (érintőképernyős WiFi, HSDPA, Bluetooth stb.).” Beismerem az olvasónak, hogy ebben a mondatban a „satöbbi” idegesít a legjobban: ez a kiművelt hírlapíró még tucatszám tudná sorolni, de a laikus olvasónak ennyi is elég.
Persze, tudom, hogy valamiféle különleges telefonról lehet szó, de tréfán kívül: ennél többet képtelen vagyok percipiálni! Ennyire elszaladt az idő fölöttem? Pedig milyen büszke vagyok rá, hogy a jó öreg Hermes média már évek óta a pincében porosodik, mert én már számítógépbe írom a cikkeimet! (Az írógépem sokáig annyira hiányzott nekem, hogy a fiam megígérte: telepít egy szoftvert, amely a billentyűk használatakor az írógép kopogását imitálja.) És van mobiltelefonom is! A derékszíjamhoz erősített tokban hordom, és mindig büszke vagyok rá, amikor megszólal – kivéve legutóbb, amikor éppen az előadásom kellős közepén tette ezt velem. Ijedten néztem körbe, mi történhetett, és csak a hallgatóim kuncogásából ébredtem rá, hogy a zavaró zaj forrása saját magam vagyok. Bár SMS-ezni nem tudok, egészen mostanáig úgy éreztem: már csak az e-mailezésben itt-ott fellelhető technikai hiányosságaimat kell kiküszöbölnöm, és lényegében „up to date” leszek.
Egyszóval, technikai felzárkózásom reménye hiú ábránd volt csupán. Ma is emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor 1954-ben megkaptuk a telefont. A kérelmünk már évek óta a VII. kerületi Tanácsban pihent, és soha nem is gondoltuk komolyan, hogy egyszer a vágyunk valósággá válhat. Hát még, amikor az R-betűnél felnyitottam első telefonkönyvünket, és benne ott állt: Ranschburg Zoltán (így hívták édesapámat), 7. ker. Szövetség u. 38. II. em. 3 – 229-524. Úgy éreztem, egészen európai családdá váltunk. Persze, nem tartott sokáig az örömöm: éveken át az egész ház hozzánk járt telefonálni! De még harminc évvel később, a nyolcvanas évek elején – amikor már kétgyermekes meglett családapa voltam – a Wallenberg utcai bérházban még mindig olyan telefonunk volt, amely a kapualjban felszerelt hatos elosztóról működött (működött?), és mi csak akkor tudtunk többé-kevésbé sikeresen telefonálni, amikor a ház lakóinak a fele nem tartózkodott otthon. Emlékszem rá, a televízióban akkor ment A klinika című német sorozat, amelynek egyik epizódjában a főhős sokáig habozott, hogy telefonáljon-e a szerelmének. Leemelte a kagylót, aztán az asztalra tette, hosszan töprengett, majd nagyot sóhajtva tárcsázni kezdett. Én meg kajánul megjegyeztem, hogy a produkció most lebukott: a színész tárcsázott, pedig nem is emelte a füléhez a kagylót! Honnan tudta, hogy van benne vonal?
Mindez „tegnap” történt: alig huszonöt éve. Most meg a derekamon a mobil, és lassan meg sem rezdülök, amikor az utcán hangosan beszélő, magányosan sétáló emberekkel találkozom: már tudom, hogy nem elmebetegek, csak a fülükben hordják azt a kütyüt, amely a markukba rejtett telefonból a hangot hallószervükbe szállítja. A cikkeket azonban tényleg nem értem. Vajon a Népszava olvasói értik ezeket? Valószínűleg nagyon sokan nem, de ezt egészen jól elviselik. Megszokták: manapság bármelyik lapot üti fel az ember, mindig talál benne néhány írást, ami többé-kevésbé – néha meg teljességgel – érthetetlen!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
- << Előző
- Következő
