rss      tw      fb
Keres

Nem „osztályharc”, „faji harc” – Nem mutyi, fasizmus



Magyarországon az etnonacionalista völkisch-népnemzeti ideológia nagyon elterjedt, a kormány is ezt az ideológiát képviseli. Az etnonacionalizmus jelenléte nem új Magyarországon, keletkezése – mint mindenhol Közép-Kelet-Európában – a 19. századra nyúlik vissza, természetesen tapasztalható volt a ket világháború között, majd utána „nemzeti” arcú reálszocializmusban is, s a rendszerváltás után újabb erőre kapott. Kevés kivétellel az összes eddigi szociálliberális kormány is ezt a „magyarság”-koncepciót követte, illetve nem határolódott el tőle. Ennek a lecsapódása a „kulturális nemzet” felfogásában volt tapasztalható, amelynek a kultúrpolitikája a mindennapokra, vagyis a projektek szintjére is lebontotta a koncepciót, s így az etno-kultúr-politika ereje meghatványozódott. Az ideológia intenzív térnyerése a rendszerváltás után nemcsak Magyarországon megfigyelhető, hanem az összes volt szocialista országban, de Magyarországon már kormányon van, miközben úgy tűnik, hogy az ellenzék nagy része még mindig nem észleli a benne rejlő veszélyt. A bajok forrását egyre-másra a gazdaságban keresi, s nem veszi észre, hogy a gazdasági bajok is az etnopolitizálásra vezethetők vissza.


Az etnopolitizáló népnemzeti ideológia képviselőinek elsősorban 2002 és 2010 között sikerült saját kultúrforradalmukat jól és alaposan átgondolt stratégiával keresztülvinni, így nem csoda, hogy 2010-ben kétharmados győzelmet arattak, és a hatalomátvétel után korlátlanul voltak képesek munkálkodni.


Hogy az ellenzék mennyire nem érzékeli az ideológia veszélyét, jól mutatja a 2010 utáni első népnemzeti törvény megszavazása: a legelső törvény, amelyet az új Fidesz-kormány szavazásra bocsájtott, az új állampolgársági törvény volt, amelyet a parlament 97 százaléka megszavazott, vagyis az ellenzék nagy része is.


Már az 2011. január 1-jén életbe lépett új médiatörvényben is el van rejtve a „többség”, vagyis a „nemzet védelme” (aminek alapján a kisebbségi bűnözők „magyarellenessége” a törvény szerint jogosan számít közösség elleni izgatásnak), de az ideológia teljes áttörése a 2012. január 1. óta érvényben lévő Alaptörvénynél datálható, mert a Preambulumában már egyértelmű, hogy Magyarország népnemzet. Ezért tűnt el belőle a „köztársaság” kitétel. Ehhez társul még az a tény, hogy a kormány Európa-koncepciója – a „nemzetek Európája” koncepció – etnopluralista, más szavakkal (Etienne Balibar nyomán) neorasszista és (Roger Griffin fasizmuskutató nyomán) fasiszta Európa-koncepció (pont egy éve igyekeztem egy hosszú tanulmányban mindezt tudományosan is alátámasztani).


Az ország ma tehát egyértelműen a radikalizálódás felé tart, s a mai magyarországi hivatalos ideológia jól beágyazható a mai európai „szélsőjobb” vagy „nemzeti” mozgalmak ideológiájába, amely a Hitler előtti Németország ideológiájának posztmodern változata. A völkisch-népnemzeti ideológiát a Hitler előtti Németország hasonlóan juttatta hatalomra. Mar jóval 1933 előtt kialakult az a nézet, hogy létezne egy „népnemzet“ (Volksgemeinschaft), s az ebbe vetett hit és a vele kapcsolatos mozgalom hordozta a hátán és segítette kormányra Hitlert. A hitleri Németországban és már évtizedekkel Hitler hatalomátvétele előtt is hasonló gyűlöletpolitika folyt az ellenzék ellen, mint amit a kormánykoalíció ma folytat. Kövér László mondata – „Az, hogy van egy Gyurcsány Ferenc nevű képződmény a politikában […] gennyedző seb a demokrácia testén az ő jelenléte” – annak az úgynevezett „fajhigiéniai”, biologizáló retorikának felel meg, amely a történelmi nemzetiszocializmus/fasizmus sajátja volt, és amely előrevetítette a holokausztot. A politikai ellenfél vagy a kisebbségek ellen irányuló rendszeres támadás állatmetaforák segítségével a rasszizmus tipikus eleme volt: a gyűlölethadjáratot mint kártevők elleni jogos fellépést („tisztogatást”, „fertőtlenítést”, „rovarirtást”) állították be.


A „Volksgemeinschaft” kifejezést hiába keressük angolul, nincsen megfelelője, hiszen a jelenség (a völkisch-népnemzeti ideológia) elterjedése speciálisan közép-kelet-európai. Aki megérteni igyekszik, annak elsősorban németül hasznos tudni. Mivel minden angol fordító hatamas nehézségekkel küzd, hogyan is lehetne szavakban visszaadni egy angol nyelvterületen nem létező ideológiát, ezért körül szokták írni, hogy világos legyen. A németül kitűnően beszélö Roger Griffin fasizmuskutató a „Volksgemeinschaft” kifejezést „racial-national community”-ként fordítja, hogy az ideológiai veszélye érthető legyen. A „népnemzet” kifejezés tehát németül „Volksgemeinschaft”, angolul „racial-national community”. Ez a felfogás adja a fasizmus alapját, ez az a felfogás, amely beindította az államilag irányított rasszista indítékú elnyomást, és indítja be ma is. A rasszizmusban nem az a mérvadó, hogy kinek milyen a „származása”, hanem az, hogy a többség kit tekint valamilyen szempontból elnyomandónak. A német nemzetiszocializmusban ezek elsősorban a zsidók és a romák voltak, de az elnyomás a homoszexuálisok, a baloldaliak, a kommunisták, a szocialdemokraták, a szellemileg vagy testileg sérültek ellen is irányult. A történelmi „nemzetiszocializmusban” is, de ma is virágzó „ép testben ép lélek” mondás is kirekesztő, hiszen implicit módon benne foglaltatik, hogy csak az ép testű és mentálisan is ép ember egyenrangú tagja a „nemzeti közösségnek”. Kirekesztésük ugyanolyan rasszizmus tehát és ellentmond a szolidáris társadalmi modellnek, amelyben minden ember egyenlő, akármilyen a bőre színe, akármilyen vallású és akarmilyen sérült.


A rasszista kirekesztések oka sohasem a kirekesztett emberben keresendő, hanem a többségi társadalom kirekesztő ideológiájában, s ez Közép-Kelet-Európában a völkisch-népnemzeti, etnonacionalista ideológia. A nemzetiszocializmusok vagy fasizmusok esetében (manapság a kutatások inkább fasizmusokként emlegetik őket és ennek egyik alformájaként nevezik meg a német nemzetiszocializmust/fasizmust vagy a magyar fasizmust) tehát nem import-ideológiáról beszélünk (mint ahogy a NEM tüntetésen 2012-ben Ungvári Tamás mondta). A völkisch-népnemzet a népnemzeti ideológiát képviselő emberek, vagyis a népnemzetiek társadalmi méretű igénye. Ez nem németországi specialitás, bár ott torkollt ipari méretű népirtásba, a holokausztba, hanem közép-európai jelenség, amelynek alapja az etnonacionalizmus és amelynek a 19. századi keletkezésében és fejlődésében – mint ahogy a cseh történész Miroslav Hroch leírja – a különbözö országok egymásra is „gyümölcsözően” hatottak, így például Magyarország Németországra. A volt Jugoszláviában is ez az ideológia vezetett a népirtáshoz a kilencvenes évek elején.


A völkisch-népnemzeti ideológia etnonacionalista, nemzethívő és összeesküvéselméletes, kohézióját egyrészt az etnikai nemzetbe, a népnemzetbe vetett hit, másrészt az ellenségképgyártás adja. Mivel etnikai „népnemzet” nem létezik, ez nem más, mint hit, vagyis a hit abban, hogy létezik. A „népnemzetet” azért kell állandóan dicsőíteni, hogy a létezését bizonyítsák a nemzethívők. Ami nincs, annak a bizonygatása kényszeressé válik, ezért tapasztalható a „nemzet” kifejezés szünet nélküli mantrázása, valamint a „nemzet” állandó dicsőítése, heroizálása és felmagasztosítása. Ugyanakkor reális ellenség sem létezik. A népnemzeti ideológia összeesküvéselméletessége kreálja magának az ellenségeket. Ezek a vélt ellenségek külső és belső ellenségek.


A valóságban ugyan sem a népnemzet nem létezik, sem az ellenségek, ellenben mind a nemzethívőket, mind a vélt ellenséget konkrét emberek alkotják. Ezért a népnemzetbe vetett hitt népirtáshoz vezet. A népirtásnak azok lesznek az áldozatai, akik valamilyen okból nem felelnek meg a felállított nemzethit-katalógus követelményeinek. A népirtás felé vezető utat az „ellenség” megnevezése, feltérképezése, majd katalogizálása vagy dehumanizálása jellemzi. A vélt vagy már megnevezett ellenségnek nem kell ilyen vagy olyan „származásúnak” lennie. A „származási” kritétiumokat is azok állítják fel, akik hisznek a származási kritériumokban. Mivel a nemzetbe vetett hit, valamint az ellenségképgyártás sok ember összakaratán múlik, egy adott kultúrkörben mindenki által jól értett kulturális kódok segítségével terjed és mobilizál. Ezért beszél például Adorno az antiszemitizmussal kapcsolatban „kollektív paranoiáról”. De még egyszer le kell szögezni, hogy sem az antiszemitizmusban, sem az anticiganizmusban, sem a homofóbiában, sem más kirekesztési formában sohasem a kirekesztett adja az okot a saját kirekesztésére, hanem csakis és kizárólag a többségi paranoia. A fóbia az, tehát a kollektív szorongások és félelmek, amelynek nyomán a többség az ellenségképeit gyártja és a konkrét ellenséget megnevezi.


Hogy a többségi paranoiának mik az okai, azt a kutatások elsősorban az identitásválságokat előidéző történelmi traumákra vezetik vissza (a volt szocialista országokban például a rendszerváltás tényére) és szociálpszichológiai jelenségekre; ezek nyomán lesz az autoriter egyénből autoriter társadalom. Az autoriter és karizmahívő egyének keresik meg maguknak aztán azt a karizmatikus führert, aki kvázi segít nekik a „nemzeti újjászületésben” és a „nemzet megváltásában”. Így Hitler is produktum volt és Orbán is produktum. A „nemzet újjászületése”, az úgynevezett palingenézis, minden fasizmus legfontosabb eleme (Griffin). A „nemzet újjászületéséhez”, vagyis az új rend megteremtésének az eléréséhez az az alulról jövő „konzervatív forradalmi” mozgalmi hevület vezet, amely „civil” (nem demokratikus) mozgalomként előkészíti a hatalomátvételt, vagyis a választási többséget.


A fasizmusoknak nem oka a gazdasági válság, a fasizmus és a gazdasági fejlődés között nincsen összefüggés. Így a megoldás sem a gazdasági jobblétben keresendő. Ha egy kirekesztő többségű társadalom több pénzhez jut, attól a kirekesztő magatartásforma nem tűnik el, legfeljebb a kirekesztési módszerek lesznek kifinomultabbak. A fasizmusnak nem oka a szegénység, ellenkezőleg, a szegénység a fasizmus következménye, mert azokból lesznek a szegények, akiket a többségi társadalom kirekeszt. Nem a korrupció vezet a fasizmushoz, hanem a fasizmus vezet a korrupcióhoz, mert a nemzethívők „magunkfajtákban” és „magukfajtákban” gondolkoznak, s így határozzák meg a „támogatandók” és „nem-támogatandók” körét. A korrupció tehát jelenség és nem ok. Így aztán a „tőke” elleni harc sem jelenti a fasizmus elleni harc lényegét. A tőke és a fasizmus nem jegyesek. A tőke vagy a bankok elleni harc önmagában is antiszemita (a „tőkés vagy a bankár mint zsidó” sztereotípiája rejlik mögötte), s így rasszista-gyűlöletes. Következetes hangoztatása ráadásul valamely tőkés vagy bankár (vagy banki alkalmazott) meglincseléséhez vezethet.


Magyarországon határozottan jelen van a hagyományos „jobboldali”, fajelméletes antiszemitizmus és az újabb keletű, 2. világháború utáni, úgynevezett másodlagos antiszemitizmus is, amelyet a holokausztban elkövetett bűnök kicsinyítése és a „nemzeti ártatlanság” mítosza jellemez. Ezekhez járul a baloldalon és az „antifasiszták” körében tapasztalható anticionista és Izrael-ellenes úgynevezett „baloldali” antiszemitizmus. Mindezek az ellenségképgyártási struktúrák hatványozzák is egymást, ami persze nem tudatos. A „baloldali” tőkeellenesség vagy a bankellenesség például ugyanolyan antiszemitizmus, mint „jobboldali” párja, így az előbbi nemhogy nem ellenzéke az utóbbinak, hanem támogatója. A „maffiaállam” kifejezés és az „oligarcházás” is sokkal inkább gyűlöletcsoportok konstruálásához vezet, mint az univerzális emberi jogok tiszteletén alapuló toleráns társadalomhoz. A mai magyarországi helyzet-állapot többségi összmunka eredménye.


Elsősorban az etnopolitizálástól kellene búcsút venni. Az etnopolitizálás vezet a gyűlöletcsoportok kialakulásához. Az etnopolitizálás ellenszere az univerzális emberi méltóság tisztelete, amelyben minden ember egyenlő bőrszínre, vallásra, kulturális hovatartozásra tekintet nélkül. Az Európai Unió értékrendjének ez az alapja, nem pedig a „nemzetpolitika”. Nem szabad, hogy bármely politika etnikai alapú legyen, mert az kirekesztéshez, végső soron, a belső logikája miatt, „etnikai tisztogatáshoz”, vagyis valamely etnikumnak tekintett csoport kiirtásához, nyílt erőszakhoz vezet. Így a munkavállalók szakszervezeti érdekképviselete is kizárólag az univerzális emberi méltóság tiszteletének alapján szabad hogy történjen, és nem a „nemzet” nevében. A „nemzet nevében” fellépni – ez az autoriter kultúrákra jellemző. S pont az autoriter kultúra az, amely újra és újra kitermeli magából a „karizmatikus” führereket.


Az etnonacionalizmus és az ezzel szorosan összefüggő autoriter kultúra képezi azokat a legfőbb strukturális elemeket, amelyek a bennük rejlő kirekesztési automatizmussal a nyílt erőszak vagy a népirtás felé mutatnak.


Ezek a kultúrák áldozatot is követelnek. Magyarországon a társadalom nagy része egyéni önmegtartóztatást, vagyis individuális aszkézist tanúsít, de a „közösség” érdekében képes áldozatot is hozni. A német szociálpszichológus és a Frankfurti Iskola legfontosabb gondolkodója, Max Horkheimer írta le így 1936-ban a német társadalmat, de leírása azóta általános érvényűvé vált a fasizálódó társadalmakra vonatkoztatva (Horkheier 1936-ban még a kapitalizmus válságával hozta összefüggésbe a fasizálódást, ám ettől a háború után maga is elhatárolódott). Az autoriter kulturális tradíció az egyén szintjén altruizmust követel, míg a csoport vagy a közösség szintjén egoizmust. Ez az úgynevezett csoport-, közösségi vagy „nemzeti” egoizmus az, ami az egyéni, individuális aszkézis révén önfeláldozásra is képes a közösség vagy „nemzet” érdekében. Azonban – Ulrich Beck szociológussal fogalmazva – az összeesküvéselméletek átültetése a gyakorlatba a terrorizmus maga.


A nemzet érdekében történő áldozatvállalás készségéről utoljára a Nemzeti Színház intendánsa, Vidnyánszky Attila beszélt. Szerinte a legfőbb erény „a szeretet nevében feláldozni magad egy közösségért, egy nemzetért, egy országért, egy hazáért, annak mindenekfelettvalósága, Isten nevében, az ő akaratában fölszabadulni, szabaddá válni és tenni”. Vidnyánszky ma a népnemzeti Magyarország egyik főideológusa, akinek legújabb rendezésében, a Szent Johannában is tettenérhetők a nemzethívőkre jellemző összeesküvéselméletes ellenségképgyártások, s ellenségek konkrét megnevezése is.


Vidnyánszky idézett mondata a „nemzetszeretetnél” továbblép, és egyenesen az áldozatvállalásra buzdít.



Forrás: nemzetiszinhaz.hu/Eöri Szabó Zsolt

Mit jelent Vidnyánszky mondatában az „Isten nevében” kitétel, és mit jelent az áldozatvállalás? A kereszténységgel ellentétben, amely az univerzális Istenben hisz, a népnemzeti ideológia nem univerzális, hanem partikuláris. Vidnyánszky tehát nem az univerzális Istenre gondol, amikor Istent mond, hanem a nemzetistenre, vagyis pogány istenségre. Ezért lesz a színházból templom, népnemzeti-szakrális tér, népnemzeti szentély. Vidnyánszky ideológiája Richard Wagner-i mélységeket tükröz.


Ugyanúgy, mint Richard Wagnernél, a nemzethit itt is a népiségbe vetett hitet jelenti; Wagnernél a németségbe vetett hitet, Vidnyánszkynál a magyarságba vetett hitet. A megváltás ennek nyomán nem a keresztény és univerzális értelmezésnek megfelelő emberi bűnöktől való halál utáni, túlvilági megváltást, feloldozást jelenti, hanem a partikuláris, népnemzeti értelemben vett halál előtti, evilági megváltást. Az „evilági megváltás” a népirtás előrevetítését jelenti. A „nemzeti megváltás” nem más, mint az a vágy az iránt, hogy minden egyes ember beolvadjon a népiség, vagyis népnemzeti kifejezésel az árja (fajtiszta) „magyarság” boldog egységébe. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a „nemzet megtisztul” a „nemzet ellenségeitől”. (az „Ahasver”-től). A „nemzet megtisztítása” (vélt) ellenségeitől ezek kiiktatását, eltávolítását jelenti. Így a „nemzeti újjászületés” reménye tehát belső logikájából adódóan népirtáshoz vezet. Wagner gondolkodása előrevetítette a népirtást. Ezt akkor, a holokauszt előtt természetesen még nem lehetett tudni. Mára azonban temérdek kutatás vonta le a tanulságot és figyelmeztet minket a strukturális elemek láttán a jövendő veszélyre.


Ebben az ideológiában tehát a „nemzeti megváltás” az ára a sokat hangoztatott „nemzeti újjászületésnek”, amelyre Vidnyánszky utal, és ami számára a legfőbb erény. Ulrich Beckre gondolva ez – természetesen nem tudatosan, de legvégső konzekvenciájában – azt jelenti, hogy az áldozati halált, a terrort is vállalni kell a „nemzet megtisztításáért”. Az áldozatvállalás ígéri ebben az ideológiában az azonnali „bejutást a paradicsomba”, ami ez esetben evilági metafizika. A „legmagasabb cél” elérése előtt rombolja le Vidnyánszky az emberi-erkölcsi akadályt.


A koncepció nem a maffia-állam. Annak más a kiinduló- és a végpontja is. A maffia-államot a pénz irányítja, a gyilkolások mögött nincsen fajelmélet. A fasiszta koncepció alapja a fajelméletes hit, és belső logikája miatt népirtáshoz vezet.


A népnemzeti erkölcs már ma is a kollektív üldözés eszköze Magyarországon. Már ma is sok áldozata van ennek az ideológiának. Elérkezett tehát az utolsó pillanat az univerzális emberi jogok alapján politizáló demokratikus összefogásra.





Irodalom:


– Maurizio Bach/ Stefan Breuer, Faschismus als Bewegung und Regime. Italien und Deutschland im Vergleich, Wiesbaden, 2010.
– Etienne Balibar/ Immanuel Wallerstein, Rasse – Klasse – Nation. Ambivalente Identitäten. Hamburg, 1990.
– Ulrich Beck, Der kosmopolitische Blick, oder: Krieg ist Frieden, Frankfurt/ M, 2004.
– Carl Dahlhaus, „Richard Wagners Antisemitismus. Verdrängung der Moral durch Geschichtsphilosophie“, in: Gesammelte Schriften in 10 Bänden, Band 9, Laaber 2006, 365.
– Thorsten Eitz/ Georg Stötzel: Wörterbuch der „Vergangenheitsbewältigung“. Die NS-Vergangenheit im öffentlichen Sprachgebrauch Georg Olms, Hildesheim u. a. 2007.
– Claudia Globisch, „Deutschland den Deutschen, Türkei den Türken, Israelis raus aus Palästina”. Zum Verhältnis von Ethnopluralismus und Antisemitismus, in: Claudia Globisch, Agnieszka Pufelska, Volker Weiß (Hrsg.), Die Dynamik der europäischen Rechten. Geschichte, Kontinuitäten und Wandel, Wiesbaden, 2011, 203-255.
– Roger Griffin, The Nature of Fascism, London, 1991.
– Max Horkheimer, Egoismus und Freiheitsbewegung. Zur Anthropologie de bürgerlichen Zeitalters, Zeitschrift für Sozialforschung, hg. Max Horkheimer, 5, 1936, 161-234.
– Max Horkheimer/ Theodor W. Adorno, Dielaktik der Aufklärung. Philosphische Fragmente, Frankfurt/ M., 2004, 177-217 (Elemente des Antisemitismus. Grenzen der Aufklärung).
– Miroslav Hroch, Ethnonationalismus – eine ostmitteleuropäische Erfindung? Oskar-Halecki-Vorlesung 2002, Leipzig.
– Ulrich Nill, Die „geniale Vereinfachung”. Anti-Intellektualismus in Ideologie und Sprachgebrauch bei Joseph Goebbels, Frankfurt am Main u. a. 1991.
– Claus-Dieter Osthövener: Erlösung. Transformatione einer Idee im 19. Jahrhundert (Beiträge zur Historischen Theologie), Tübingen, 2004.
– Volker Weiß, Moderne Antomoderne. Arthur Moeller van den Bruck und der Wandel des Konservatismus, Paderborn 2012.
– Wolfgang Wippermann, Faschismus. Eine Weltgeschichte vom 19. Jahrhundert bis heute, Darmstadt, 2009.



Marsovszky Magdolna

A Fulda University of Applied Sciences óaradója, a Villigster Forschungsforum zu Nationalsozialismus, Antisemitismus und Rassismus e.V. tagja és a magyarországi Polgárjogi Mozgalom a Köztarsaságért vezetőségi tagja. Kultúrpolitikus, korábban tíz éven át a Németországi Kultúrpolitikai Társaság Bajor szekciójának vezetőségi tagja.