Dilemma
- Részletek
- Napi apró
- 2014. január 19. vasárnap, 06:00
- Endrődi Gábor
Újsághír: A hatóságok vizsgálják a Bükki Nemzeti Park földterületinek pályáztatása során tapasztalt visszaéléseket
Ahogy az a demokratikus szellemiségű pártokban lenni szokott, keményen egymásnak feszültek az indulatok a kormánykoalíció szűk körben megtartott ülésén. Abban kellett döntést hozni, célszerű-e kétharmaddal megnyerni a soron következő parlamenti választásokat vagy a nagyléptékű távlati tervek megvalósításához elegendő az egyszerű többség is. Senki sem tagadhatja, súlyos dilemma ez; pro és kontra mindenkinek alaposan mérlegelnie kellett az érveket. A radikális szárny természetesen a kétharmad mellett tört lándzsát.
– Miért mindig a vidékkel kivételeznek? – háborgott vöröslő arccal az egyik fővárosi képviselő. – Hogy lehet az, hogy földügyben a megfelelő bizalmi ember néhány nap alatt egymaga meg tudja írni a konkurens pályázatokat, aláírja, postázza, érkezteti, sőt még el is bírálja őket, mi meg itt szerencsétlenkedünk egy egynapos projekten már hónapok óta. Jó, belekerül némi pénzbe, de vidéken legalább rend van. Áttekinthető, kiszámítható módon megy minden, ami egy dinamikusan fejlődő gazdaságban kulcskérdés. Aztán persze megy a kukacoskodás éveken keresztül, hogy nem volt szabályos az érkeztető pecsét, meg hogy hiányzott egy-két oldal a iktatókönyvből, de az igazából már senkit sem érdekel. Hogy is lehetne vetni ősszel, ha az ember nem tudná biztosan, hogy a jövőre kiírandó pályázatot ő fogja megnyerni, sőt a tájékozottabbak még azt is, kivel szemben. Csak azt nem értem, ha egyszer egy módszer bevált, azt miért nem lehet mindenhol alkalmazni – tette hozzá kissé megnyugodva.
Az ülés résztvevői keserű szemrehányásokkal illették az ellenzéki pártokat is. – Ahányszor csak összedugja a fejét a néhány bolsi nagyokos, mindig sikerül felforgatniuk az egyéni jelöltlistát. Csoda-e, hogy a kollégák a Markó utcában jószerével azt sem tudják, kit kell majd őrizetbe venni a választás előtti szombaton. Nem lehet így tisztességes munkát végezni. És akkor a tanúvallomásokról még nem is beszéltünk. Vagy talán elvárnák, hogy írassuk át őket minden alkalommal, amikor eszükbe ötlik valamilyen új felállás? Kiköthetnének már végre valahol.
– Vlagyimirék szakértői azt mondják, hogy ők húsz százalékot szoktak adni az ellenzéknek, és ez eddig ragyogóan be is vált. Ha jól belegondolok, mi is ennyit kértünk a beszállítóktól, mielőtt még a pályázati rendszert megreformáltuk volna. Nem is volt soha semmilyen visszabeszélés; mindenki tudta, hogy egy piacgazdaságban a részvételnek ára van. Hozzáfűzték, persze ezt nem úgy kell érteni, hogy mindenhol egységesen húsz százalék jár, az nem lenne demokratikus. A nagyvárosokban ez a szám felmehet akár huszonötre is, de a kijelölt körzetekben aztán ne legyen ugrálás. A sok esélyegyenlőségi messiást egyébként is a legjobb néhány körzetben összegyűjteni. Nekik azért van némi gyakorlatuk ebben. Én egyébként már tavalyelőtt is amellett kardoskodtam, hogy a sajóbábonyi körzetet a tatabányaival kell összevonni – ott aztán jól ellesznek a vörösök egymás között. Persze a Lendvay utcában áthúzták ezt a tervemet is; ott mindenki azt hiszi magáról, hogy ő tud mindent a legjobban.
– Vlagyimirék egyébként a Siposban a második kör után azt is elmondták, hogy legutóbb néhány félreeső választási körzetben még az ellenzéki jelölteket is nekik kellett állítaniuk, annyi embert sem sikerült a bíróságnak időben szabadlábra helyeznie. A közönség nagyon elcsodálkozott, mert a helyi lapból úgy tudta, hogy egypártrendszer van, bár az utóbbi időben a főtitkárok gyakrabban váltják egymást. Végtére onnan is meríthetnénk tapasztalatokat. Nem lenne szabad örökké csak a Nyugatot majmolni.
– Akármit is mondotok, egyszerű többség mellett ezek csak vérszemet kapnának. Mindig több kell nekik. A tények egyébként magukért beszélnek. Azt például ők sem tagadhatják, hogy az ócsítás a Medgyessy ötlete volt még 2003-ban; most bezzeg a mi nyakunkba varrnák ezt a szomorú lakóparki történetet. Csak azt szeretném látni, van-e egyvalaki is közöttük, aki tudna ötszázezres négyzetméteráron szükséglakásokat építeni. Vajon mikor látják be végre, hogy a politikához ész is szükséges. A Lajos már 92-ben egymillióért adott el egy négyzetmétert, méghozzá versenytárgyalás nélkül, amikor ezek még azon versenyeztek, ki tud többet idézni fejből Marxtól. A fiatalabbak persze nem emlékezhetnek rá, de ahogy a Nemzet is megírta, ez még abban az évben volt, amikor a főnök kizavarta a NATO-csapatokat Taszárról.
Az ülés az éjszakába nyúlt, de a vitát nem sikerült lezárni. Most itt állunk két és fél hónappal a választások előtt és még mindig nem tudjuk az eredményt. Kérdem én, miféle demokrácia ez?
