Vízkereszt, vagy amit nem akartok, de muszáj
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2014. január 21. kedd, 05:43
A magyar demokratikus ellenzék pártjainak együttműködési megállapodása ugyan Vízkereszt után egy héttel született meg, nekem mégis Karinthy Frigyesnek a címben idézett szellemes parafrázisát juttatta eszembe. Azon kevesek közé tartozom, akik ezt a megállapodást nem forszírozták, mert eredetileg nem tartották föltétlenül szükségesnek, sőt föltétlenül hasznosnak sem. Itt egy kicsit sajnos kénytelen leszek ismétlésekbe bocsátkozni. A kétpárti megállapodást annakidején azért tartottam helyénvalónak, mert a nyári közvéleménykutatások alapján ennek a két párt támogatottsága elérte, illetve meghaladta a 10 százalékot, míg a harmadik szób ajöhető párté akkoriban 2-3 százalék körül ingadozott. Hogy akkor tehát három külön lista lesz, nem tetszett számomra problematikusnak, hiszen a listák eredményei siker esetén mindenképpen összeadódtak volna, és teszem a 20 + 10 + 5 akkor is 35, ha hárman teszik össze, és akkor sem lesz több, ha már eleve egyberakták. (Az egyéni jelöltek esetében pedig úgy véltem, hogy akkor is a legesélyesebbet kell támogatni, ha netán a harmadik párt embere.) Továbbá a három külön lista lehetőséget adott volna két olyan dologra, amely a mostani közös listával elveszett. Egyrészt legalább elvileg fönntartotta volna Bajnai Gordon miniszterelnök-jelölti lehetőségeit, másrészt kizárta volna, hogy az embernek – Mihancsik Zsófia mára klasszikussá vált megfogalmazása szerint – gumikesztyűben és szájmaszkban kelljen szavaznia. Márpedig most úgy kell majd, lévén, hogy bármelyik párt híve is valaki, biztosan fog találni a másik két (sőt több) párt emberei között olyat, akire egyébként soha nem szavazna.
Úgyhogy azt gondolom, nekem lenne jogom rá, hogy elkezdjem kritizálni a megállapodás alapján létrejött listát – csak éppen semmi értelmét nem látom. Először is nyilvánvaló, hogy a közös listának létre kellett jönnie. Nem a sok szép szólam miatt, amit erről az elmúlt hetekben egész kórusok ismételgettek, hanem a puszta választási matematika alapján. Azt már annakidején számításba vettem, hogy a DK támogatottsága esetleg jelentősen növekedni fog, arra viszont kevésbé számítottam, hogy az Együtt–PM támogatottsága ilyen mértékben csökkenjen. Végleg nyilvánvalóvá lett ugyanis, hogy a centrum szavazói talán léteznek, de egyrészt Bajnai nekik még mindig túl baloldali, másrészt – és ettől nem függetlenül – nem bírnak ellenállni a Fidesz részéről rájuk nehezedő nyomásnak. A bizonytalanokat viszont a DK dinamizmusa jobban megragadta, mint az eleve heterogén Együtt–PM sokszor habozó magatartása. Így hát valóságosan bekövetkezett a korábban csak elméleti lehetőség: az Együtt–PM népszerűsége fölülről, a DK népszerűsége alulról indulva kezdett el ingadozni a kritikus 5 százalék körül. Azt pedig nyilvánvalóan nem lehetett megkockáztatni, hogy akár az egyik, akár a másik párt végül egy 4,9 százalékos eredménnyel kiessen a parlamentből. A közös lista létrejötte tehát elkerülhetetlen volt. És ha ezt beláttuk, könnyű belátni a többi elkerülhetetlenséget is. Nevetségesnek tartom azokat a fanyalgásokat, amelyekkel a lista nyilvánosságra kerülése után egyes Besserwisserek nyomban előjöttek. Ki másokból lehetett volna összeállítani a listát, mint a pártok meglévő politikusaiból? Akik természetesen politikusok, nem pedig földreszállt angyalok, csak hát nem is kell annak lenniük, csupán jobbaknak, mint a regnáló hatalom emberei.
MTI/Koszticsák Szilárd
És persze lehet fanyalogni és értetlenkedni konkrétan ezen vagy azon, vagy amazon a néven. Igen, szerintem is lehet, vagyis persze inkább csak lehetne. Én is tudom, hogy a kampány levezénylésére Gyurcsány Ferenc lenne a legalkalmasabb, a miniszterelnöki tisztség betöltésére meg Bajnai Gordon. De azok, akik – velem ellentétben – hetek óta a közös lista mellett kardoskodtak, szintén ismerhették volna a természet ama törvényét, amely szerint mindig az erősebb kutya adja a miniszterelnök-jelöltet. Ha nem ismerték, az ő bajuk, most ne a természettörvényeknek tegyenek szemrehányást. Azok viszont, akik mindvégig amellett kardoskodtak, legyenek bár mégoly kiváló és általam nagyrabecsült emberek, hogy a DK jöhet, de az elnöke ne jöjjön, lássák be véglegesen és abszolúte (mert többé-kevésbé már belátták), hogy ez képtelen követelés volt. Elvileg is, hiszen nem szabhatunk ilyen föltételeket a partnerünknek, és gyakorlatilag még inkább, hiszen a DK csak az elnökével az, ami.
(Ezzel kapcsolatban hadd tegyek egy személyes kitérőt. Akik netán olvasták a Népszabadságban Debreczeni József megemlékezését Antall Józsefről, azt is olvashatták, hogy amikor közreműködtem A fideszes rablógazdaság című kitűnő könyvének miskolci bemutatásában, egy kérdéshez hozzászólva azt mondtam: Gyurcsány Ferenccel az a baj, hogy túl jó ennek az ellenzéknek és ennek az országnak. A valóságban azonban én az ellenzéket nem említettem, ezt Debreczeni kolléga utólag hallotta bele a mondatomba.)
Ezeket a dolgokat tehát előre lehetett látni. Mondjuk Fodor Gábor negyedik helye a listán tényleg meglepetés, de megvan a maga logikus magyarázata. A Liberálisokról ugyan nem tudjuk, mekkora párt, de kétségtelenül indulni akart a választáson saját jelöltekkel, és a fóti eredményével egyszer már okozott meglepetést az egyesült baloldal jelöltjével szemben, amit tanácsos volt elkerülni a jövőre nézve. Sem a magát szociáldemokratának nevező csoport, sem a konzervatív (éspedig tényleg konzervatív) MoMa mozgalom nem kívánt indulni és jelölteket állítani, ezért az összefogásba való bevonásuk más formát kell hogy öltsön. Viszont örüljünk egy kellemes meglepetésnek: Kuncze Gábor indulásának, még ha ez nem is listán történik.
És hogy akkor lehet-e ezt a listát szeretni? Hát vagy igen, vagy nem – de nem szeretni kell, hanem elfogadni és szavazni rá.
