Áthallás
- Részletek
- 2014. január 22. szerda, 05:43
- Huszár Ágnes
Idén január 19-én emlékeztek meg először – egy 2013 decemberében született parlamenti döntés alapján – a magyarországi németség elhurcolásáról.
Az emléknap kijelölésére az adott alkalmat, hogy 1946-ban ezen a napon hagyta el Magyarországot Németország irányába a kitelepített németeket szállító első szerelvény. A kitelepítés a magyarországi németségnek mintegy felét érintette, körülbelül kétszázezer embert. Pontos adatok erre nincsenek, a német nyelvű közösséghez tartozás tekintetében a statisztika fölöttébb megbízhatatlan, a történelmi körülmények erősen befolyásolták a kérdezőbiztosoknak adott válaszok hitelességét. A magyarországi német lakosság nagyon sokféle volt, több hullámban és több tartományból érkeztek hozzánk telepesek. Az utolsó nagy betelepítési hullám II. József és Mária Terézia idején történt: kihalt helységek keltek általuk új életre, és megműveletlen földek találtak szorgalmas földművesekre. Nyelvüket, kultúrájukat sokáig háborítatlanul megőrizték. A magyar tannyelvű iskoláról szóló 1907-es törvény, az úgynevezett Lex Apponyi következtében váltak a német közösségek kétnyelvűvé, tértek át egyre többen a magyar beszédre.
A második világháború után a kitelepítés csakugyan sokként érte ezeket a közösségeket. Állítólag a cél a német csapatokkal kollaboráló volksbundisták megbüntetése volt, de gyakorlatilag kiszámíthatatlanná vált, kinek kell mennie és ki maradhat magyar földön, amelyet ők többgenerációs itteni élet után a hazájuknak tekintettek. Minden vagyonukat elvesztették, házaikba a lakosságcsere következtében Magyarországra települt új lakók költöztek.
Az emléknap tiszteletére a kormányfő üzenetet küldött, amelyben „pótolhatatlan veszteség”-nek nevezi a magyarországi németek elhurcolását. Biztosítja a hazai németséget arról, hogy „közösen fogjuk építeni az emlékezés kultúráját, s közösen, összefogásban építjük tovább Magyarország jövőjét”.
Az emlékezés megbékéléssé válik, s ennek beteljesedése – a kormányfő szerint – akkor következik be, amikor 2014-ben saját anyanyelvén szólal meg a német nemzetiség választott vagy delegált képviselője.
Nincs ezzel a szöveggel önmagában semmi baj, csak a szokásos csikorgó fideszes retorika. Hozzátehetnénk persze, hogy az emlékezés kultúráját nem kormányzati parancsszóra szokták „építeni”, hanem organikusan alakul ki az adott közösség tagjainak tevékeny részvételével. És hogy lehetett már hallani német beszédet a magyar parlamentben, például Wekler Ferenc SZDSZ-es képviselőtől.
De a szövegek nem önmagukban léteznek, hanem együtt egy közös, intertextuális térben, egymást értelmezve, ellensúlyozva. Most éppen a magyar zsidók deportálásának kerek, hetvenedik évfordulóját megelőzve. Amikor az újonnan alapított Veritas (latin, igazság) Intézet kormányközeli főigazgatója a Magyarországról Kamenyec-Podolszkba elhurcolt zsidókkal kapcsolatosan „idegenrendészeti” akcióról nyilatkozott.
Orbáni retorikával csakugyan beszélhetünk „pótolhatatlan veszteség”-ről, ha a Kamenyec-Podolszkban, Auschwitzban, Bergen-Belsenben és másutt nagyüzemi módon, bestiálisan legyilkolt több mint félmillió honfitársunkról van szó. Ők nem találtak maguknak új hazát, legtöbbjük még saját sírt sem, gyerekeik, ha egyáltalán megszülethettek, örökre árván maradtak.
A kormányközeli főigazgató – MTI/Czeglédi Zsolt
A Magyarországról kitelepített németek ezzel szemben találtak maguknak új hazát, a legtöbben Stuttgart közelében, mások Lausitzban, Löbau környékén és másutt. Nagy fájdalom volt nekik elhagyniuk szépen művelt földjeiket, takaros portáikat, a temetőkben a szüleik, dédszüleik sírját. Veszteségként élték meg és sokáig nosztalgiával gondoltak Magyarországra. Mint Joschka Fischer Budakesziről 1946-ban kitelepített szülei. Nem véletlenül adták 1948-ban született fiuknak a magyaros becenevet, a Jóskát (német írásmóddal: Joschka). A kitelepített németek és leszármazottaik visszajöhettek Magyarországra. Ahogy a világ leghíresebb Joschkája is tette, ő 2009 óta Budakeszi díszpolgára.
Gyalázatos dolog népek, népcsoportok megbélyegzése, erőszakos kitelepítése. De nem mérhető embercsoportok tudatos, ipari technológiával véghezvitt kiirtásához. Mindenki, aki az elsőt a másodikkal próbálja összemosni, relativizálja a legsúlyosabb gaztettet, a holokausztot. Ezzel pedig mélységesen megalázza az egyre fogyó számú túlélőt, a gyermekeiket és unokáikat. Azokat is, akik számára az „emlékezés kultúrája” nem aktuális kampánylózung és olcsó szóvirág, hanem megélt valóság. Akik szembenézve a múlt bűneivel, csakugyan egy tisztább jövőért dolgoznak.
