Utánuk a vízözön…
- Részletek
- Parászka Boróka
- 2009. december 31. csütörtök, 02:48
Jan Slota nemkívánatosnak partnernek minősítette az MKP-t minden majdani szlovák kormány szempontjából, mert szerinte a magyar politikai szervezet „bratyizik” a fasiszta Fidesszel, a fasiszta Jobbikkal és a fasiszta Magyar Gárdával (1). Továbbá aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Magyarországon példátlanul elburjánzott a neofasizmus, és ennek – a Szlovák Nemzeti Párt elnöke szerint – súlyos következményei lehetnek Közép-Európában. Slota jó érzékkel tudja, hogy a szlovák nyelvtörvény körüli európaivá szélesedett vitában a magyar szélsőjobb megerősödésének veszélyére való hivatkozás hatékony stratégia. Egyik botránnyal púderozza a másikat.
Van itt azonban egy olyan aránytalanság, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Szlovákia ugyanis időszakos kormányzati zavarokkal küzd. A nacionalista politikák klasszikus taktikáival. A magyarellenesség náluk politikai eszköz, amellyel eseti jelleggel és a szavazatmaximalizálás céljával él egy-két politikai erő. Mondhatni gyermekbetegség, addig tart, amíg egy párt meg nem szerzi (vagy végleg el nem veszti) politikai státuszát, szavazóit. Könnyen elsajátítható és könnyen gyakorolható, egyszerű retorika, amely eszközeit innen-onnan lopja. Átesett ezen a betegségen már a román nacionalista politika (tündöklött és bukott a Nagy-Románia párt, ki emlékszik már Gheorghe Funarra, lassan már Corneliu Vadim Tudor neve is feledésbe merül, holott ő még ott van a politikai porondon). Úgy váltogatták a magyar-, cigány-, zsidóellenességet, ahogyan azt a kurzus diktálta, kipróbáltak mindent, ami eladható, aztán megelégedtek a maradék konccal, és kushadnak. A közép-kelet európai nacionalizmusok kora lejárt, vagy legalábbis korszakhatárhoz érkezett, az a fajta direkt ellenségképzés, amely a kilencvenes években működött, ma már működésképtelen. Elsősorban azért, mert elmosódtak a társadalmakon belüli etnikai határok, az érdekellentéteket inkább az üzlet, a régió határozza meg.
Bármilyen hangos is Slota, az, amit ő képvisel, az utolsókat rúgja, gondolom ezért is van szükség ilyen jól mediatizált, jól prezentálható konfliktusforrásokra, mint a nyelvtörvény.
Ami azonban Magyarországon történik, s amit a „jó” Slota az újfasizmus terjedésének nevez, egészen más jelenség. Sokkal kevésbé domesztikálható és intézményesíthető. És ebből a szempontból nagyon is igaza van, ez az igazi veszély Közép- és Kelet-Európában.
A Szlovák Nemzeti Párt egyszer csak el fog tűnni, magyarellenességével együtt. A szlovákiai társadalom, az uniónak ez a kedves és szép szeglete, ott élő magyarokkal és szlovákokkal együtt, néhány év múlva nem is fogja érteni, miről szóltak ezek a ma oly élesen megfogalmazódó viták.
A Jobbik is el fog tűnni, a Magyar Gárda is el fog tűnni, a Fidesz pedig vélhetőleg sokszor átalakul majd, küzd saját sötét múltjával, és igyekszik elfeledtetni mindazt, amivel élt, és ami nem volt szalonképes. Az antiszemitizmussal való sáfárkodást, a szélsőségesek taktikai bevonását a politikába, a magyar nacionalizmus felhajtóerejének kihasználását. Biztosan eljön majd az az idő, amikor megpróbál érett, stabil és Európában is partnerként kezelhető konzervatív erő lenni.
De az eltűnések és metamorfózisok mögött ottmaradnak a magyar társadalom mentális sérülései, amelyeket a rendszerváltás utáni években szerzett, s amelyek most súlyosbodnak igazán. A kilencvenes években a MIÉP – akár csak a Nagy-Románia Párt vagy a Szlovák Nemzeti Párt – már megjátszotta a megjátszható „klasszikus” nacionalista és jobboldali kártyákat, vesztett és kimúlt. Tanulni kellett volna ebből, nagyon.
Az ezredforduló utáni magyar jobboldal, ha találékony és életképes lett volna, új tartalmakat keres magának. De nem volt sem találékony, sem életképes, és nem tanult a korábbi bukásokból. Parazitaként élősködött és élősködik a magyar társadalom kezeletlen betegségein, az intolerancián, a társadalmi osztályok közötti konfliktusokon, a beteges nacionalizmuson. Táplálja és tovább súlyosbítja őket, válságjelenségekből és válságjelenségek által él – most éppen jól. A Jobbik, a Magyar Gárda és a Fidesz közötti konfliktusok, a szélsőséges szubkultúrák kialakulásának, megerősödésének és szétesésének fluktuációja azonban azt mutatja, hogy az így megszerezhető politikai tőke időszakos. Ezek a trendek is ki fognak fújni, felfalják egymást a pártok, mozgalmak és ellenmozgalmak, marad utánuk a vízözön, a felerősített konfliktusok, a cigányozás, buzizás, zsidózás, a szociális-kulturális és etnikai leszámolás ilyen olyan dzsungelharcai. Az nyer majd, aki a legerősebb konfliktusra tapint rá.
A szlovák kormány hibái – ha máskor nem, hát a következő választásokon - korrigálhatók, a nyelvtörvény hatályon kívül helyezése előbb utóbb elérhető, úgy, hogy a szlovák társadalom és benne a szlovák-magyar viszony mélystruktúrája ne sérüljön. Törvényességi kérdés. A magyar társadalom viszont már sérült, és gyógyulására nincs esély, nincs intézményes és jogszerű megoldás. A bajok a társadalmi intézmények, az ellenőrizhető küszöb alá szivárogtak, a közösségiség beláthatatlan és elérhetetlen perifériájára.
(1) „Tizenkét évvel ezelőtt az SNS belső viszálykodás miatt kettészakadt, s ezáltal lehetővé vált, hogy az MKP kormányzati tényezővé váljék. Nyolcesztendős basáskodása során hatalmas károkat okozott a szlovák nemzetnek, államiságunknak, amelyek következményeit mindmáig érezzük. Meggyőződésem, hogy a Magyar Koalíció Pártja politikai autonómia kivívásában mesterkedik, Magyarországon pedig olyan neofasisztákkal bratyizik, mint a Magyar Gárda, a Jobbik és a Fidesz. Remélem, ma már egyetlen tárgyilagos ember sem vonja kétségbe földrészünkön, hogy Magyarországon elburjánzott a neofasizmus, amelynek súlyos következményei lehetnek Közép-Európában.”
Hozzászólások:
Mihancsik Zsófia (december 31 04:45) - Adalék Parászka Boróka írásához
A Le Figaro című francia napilap december 28-án cikket közölt Magyarországról (érdemes megnézni az illusztrációul szolgáló fotót, még akkor is, ha az nem a Magyar Gárdát ábrázolja). Az írás utolsó bekezdése így hangzik, szó szerinti fordításban:
„Ma a magyar jobboldal pártjaiban nincs meg a bátorság, hogy kimondják, a modern világban a versenyképesség mozgatórugója az egyéni felelősségvállalás. Ők azt hirdetik, hogy a magyar hanyatlásért a felelősség ’a másikat’ terheli, a zsidót, a cigányt, sőt a ’külföldi tőkét’. ’A kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön’, mondja Varsóban a Szolidaritás egykori tagja, Adam Michnik. Budapesten ez szomorú igazsággá vált.”
És egy vicces apróság:
A Le Figaro cikkéről beszámolt a Világgazdaság Online. A lap interpretációjában az ominózus utolsó bekezdés első mondata így hangzik: „A lap azzal zárja cikkét: a mai magyar jobboldalnak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy kimondja: a modern Magyarországon a versennyel szemben az egyéni felelősség jelenti a menedéket.”
Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar jobboldal nem érti nyugati kollégái észjárását. Ha egyszer nem is akarja érteni.
