Márta nem akart az apukája nélkül élni
- Részletek
- 2014. február 04. kedd, 06:36
- Jakab Attila
A Magyar Királyi Csendőrségre szakosodott Szakály Sándor professzor, egyéb funkciói mellett a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, a közelmúltban a történeti kutatások irányt mutató „sorvezetőjének” is tekinthető bejelentésével vált hírhedtté. A Magyarországon élő zsidók 1941-es deportálását ugyanis puszta „idegenrendészeti eljárásnak” minősítette. De vajon mit tudtak erről, és hogyan élték ezt meg a kortársak? Mi volt a közvéleményt formáló kormánypárti médiában?
A Kassán megjelenő Felvidéki Ujság című politikai napilap olvasói például a következőkről szerezhettek tudomást. „1941 junius 22. történelmi dátum. (…) Eddig Európa sorsa volt a tét a nagy háboruban, mától kezdve a világ sorsa dől el ezen a harcon” (1941. június 23). „A honvédség elűzte a magyar határról a szovjet csapatokat és Galiciában csatlakozott a német támadáshoz” (1941. július 3). „Mélyen a podoliai síkságon harcolnak a magyar honvédcsapatok” (1941. július 15). Teljesen egyértelmű, hogy az „idegenrendészeti eljárások” foganatosításának kedvező feltételeit a sorozatos hadisikerek teremtették meg. Egy hónappal a keleti front megnyitása után megkezdődött a „galíciaiak” kiutasítása Ungvárról: „A kiutasitottakat a magyar katonai közigazgatás alatt lévő galiciai területen telepítik le felsőbb utasításra. A kiutasított zsidókat és egyéb galiciai bevándoroltakat vasárnap Kőrösmezőre szállították, ahol ideiglenesen internálótáborokban helyezik el őket, amíg áttelepítésük lehetővé válik.” (1941. július 23). Augusztusban már erről értesültek az olvasók: „Elsősorban a galiciai és oroszországi idegen állampolgárságú zsidók ügye került revízió alá. Nagyrészüket, mint a magyar gazdasági életre káros tevékenységet kifejtő egyéneket internálták, majd áttették őket a határon.” „A hatóságok azt is megállapították, hogy ezek az idegenek a mostani háború során nemzethűségi szempontból teljesen megbízhatatlanok és káros politikai tevékenységet fejtenek ki.” „A tisztító munka tovább folyik.” (1941. augusztus 7).
Ezt a „tisztító munkát” az Auschwitzban 13 évesen elpusztított nagyváradi Heyman Éva megrázóan örökítette meg. „Éva baba” naplóját az anyai nagyszülők hűséges szakácsnője, Szabó Mariska, mentette meg a pusztulástól. Amikor az anyja, Zsolt (szül. Rácz) Ágnes – az író, újságíró Zsolt Béla második felesége – a deportálásból hazakerült, élet- és munkaereje csupán arra futotta, hogy Éva lánya naplóját könyvvé formálta, és 1948-ban kiadta (Zsolt Ágnes: Éva lányom, XXI. Század Kiadó, Budapest, 2011). Utána mély depresszióba esett, majd öngyilkos lett.
Éva lányom – libri.hu
„Éva babát” 10 évesen feldolgozhatatlan trauma érte. Barátnőjét, Münzer Mártát, a Nagyváradi Friss Újság tulajdonosának unokáját „idegenrendészeti eljárás” alá vonták, és „jóformán a tejszínhabos eper mellől vagonba tették” (5. old.). Márta két évvel volt idősebb Évánál. Aznap Szálldobágyon voltak biciklitúrán. „Éva baba” először biciklizett piros biciklijével, ami igazi felnőtt bicikli volt már (1944-ben ezt magyar csendőr kobozta el tőle!). „Később uzsonnáztunk – olvashatjuk a naplójában –, csokoládét habbal és epret habbal, azt Márta a világon a legjobban imádta, még a táncnál is jobban. Egyszer csak a kapunál ötöt csengettek, Márta dadája volt, aki ott maradt szakácsnőnek náluk, mert Mártának már nem kell dada, és azt mondta: ?Mártika. Gyere haza, ott vannak a rendőrségtől, és neked is el kell menni apukával és anyukával’.” (24. old.). Márta apukája Bukovinában született. Váradon könyvkereskedése és hirdetőirodája volt. „Azt mondták, hogy ha Münczer néni gyorsan elválik, akkor ő és Márta maradhatnának. De nem akartak elválni, és Márta sem akart az apukája nélkül itt maradni. Ági [vagyis „Éva baba” anyukája] hallotta, hogy Pásztor nagymama felutazott Pestre, és ott mindent megpróbált, azt hiszem, egy miniszter, valami Keresztes-Fischer a lengyel határra sürgönyzött, hogy vegyék ki őket a vagonból, de nem kapták meg a sürgönyt. (…) Márta biciklije ott maradt az enyém mellett a kapualjban, és nem mertük elküldeni Márta nagymamájának.” (25-26. old.).
Az aljasságnak azonban már abban az időben sem volt alsó határa. Később „Márta nagymamája azt mondja, hogy Márta és a szülei is élnek, csak nem írhatnak, mert a németek nem engedik. Már többször voltak nála katonák, akik előbb pénzt kértek tőle, és csak aztán mondták el, hogy látták Mártát és az anyukáját is valami Kamenec-Podolszki nevű lengyel városban. Ezt meg is néztem a térképen, és pirossal aláhúztam. Csak nincs ruhájuk, hiszen nem vihettek koffert, és a katonák elviszik a ruhájukat, hogy ne fázzanak. (…) főleg csak meleg ruhákat kérnek a katonák, mert ott hideg van. De Márta anyukája, úgy látszik, nem fázik, mert [Rácz] nagyapa hallotta, hogy legutóbb egy katona eljött a nyári ruhájáért.” (26-27. old.).
A hivatalos történelmi igazság feltárására szakosodó Veritas Intézetének élén Szakály professzornak most már csak azt kellene valamiféle módon tisztázni, hogy a magyar honvédek ruhaközvetítő tevékenysége milyen formában illett bele az „idegenrendészeti eljárásba”!
Márta emléke és a vele történtek többé nem hagyták nyugodni „Éva babát”. „Én azt hittem, csak ágyban lehet meghalni. De azt mondják, Mártáék sem ágyban haltak meg Lengyelországban, hanem agyonlőtték őket a németek…” (60. old.) „Márta nem akart az apukája nélkül itt maradni, és elment vele meghalni Lengyelországba. Igaz, hogy nem tudhatta előre, hogy meghalni viszik.” (128. old.).
1944. március 26-án „Éva baba” ezt írta a naplójába: „amióta itt vannak a németek, csak Mártára gondolok. Ő is gyerek volt, mégis megölték a németek. De én nem akarom, hogy engem megöljenek! Én fotóriporter akarok lenni, és huszonnégy éves koromban férjhez megyek egy angol árjához…” (84. old.).
1944. március 27: „…én a disznóólban vagy a tehénistállóban is ellennék, akármit dolgoznék, a juhokat is őrizném, csak ne lőjenek agyon a németek, mint Mártát.” (86. old.).
1944. március 28: „Én nem akarok meghalni, mert én még alig éltem!” (89. old.)
1944. május 30: „…már nem bízom semmiben, csak Mártára gondolok, és attól félek, hogy velünk is az lesz, ami vele, hiába mondja mindenki, hogy mi nem Lengyelországba, hanem csak a Balatonhoz megyünk. …én nem akarok meghalni, én még akkor is élni akarok, ha egyedül az egész körzetből csak én maradhatnék itt. Én egy pincében, vagy a padláson, vagy bármilyen lyukban is kivárnám a háború végét, én kis Naplóm, még a kancsi csendőrtől, aki elvitte a lisztet tőlünk, még attól is hagynám magam megcsókolni, csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni!” (172. old.).
Amikor a szakácsnőtől elbúcsúzott, akkor még „Éva baba” vigasztalta: „Ne sírjon, Mariska, haza fogok én jönni, ki fogom bírni, mert Maga, Mariska, tudja, hogy én milyen erős lány vagyok.” – „Ne búsuljon, visszajön maga mihozzánk, meglátja, s én tovább olvasom magának A kőszívű ember fiait.” (176. old.).
„Éva baba” nem jött vissza. 1944. október 17-én meghalt Auschwitzban. Őt és családját nem „idegenrendészeti eljárás” alá vonták, hanem simán deportálták. Amitől félt, bekövetkezett. Osztozott barátnőjével az azonos sorsban: a halálban.
Mindezek fényében nem hiszem, hogy a történeti objektivitás látszatát kelteni igyekvő és a korabeli terminológia használatának spanyolfala mögé rejtőző Szakály Sándor professzorban sokkal több humánum lenne, mint azokban a magyar királyi csendőrökben volt – kevés kivételtől eltekintve –, akik Münzer Mártát, majd „Éva babát” bevagonírozták, és a biztos halálba küldték.
Cáfoljon meg, ha tévednék!
