nemzeti helyzet fokozódikA nemzeti helyzet fokozódik

• Nyomtatás

Részletek

Napi apró

2014. február 04. kedd, 06:35

Fazekas Csaba

Orbán Viktor levelet írt John Lukacsnak, válaszul arra, hogy a neves magyar származású amerikai történész pár napja nyílt levélben kritizálta a paksi erőmű bővítését, pontosabban az Oroszországgal kötött szoros és hosszú távú gazdasági (és nyilván azzal összefüggő: politikai) szövetség tervét. (Lásd erről Mihancsik Zsófia írását is: Egy szégyellnivaló országvezetőről)

Levelében a kedélyes, tisztelettudó, ugyanakkor bratyizós hangvétel mellett Orbán határozottan visszautasította Lukacs diagnózisát, cáfolni akarva Magyarország Nyugatról Keletre való sodródásának nagyon is erőteljes látszatát. Orbán érvei ugyanakkor gyengécskék. Próbálja bizonyítani, hogy Magyarország nagyon is a Nyugat útját járja, továbbá hangsúlyozza a professzorral való teljes szellemi közösséget. Utóbbit illetően ugyan megjegyzi, hogy „nemzedékeink politikai ösztönrendszerében” vannak különbségek, ami nyilván önmagában igaz, tekintettel az Orbán és Lukacs közötti több évtizedes életkori különbségre. Viszont logikailag ellentmond ennek, hogy kettejük szellemi közösségét ugyanabban (az antikommunizmusban) jelöli meg, továbbá azért fontos, hogy a generációs különbség Nyugat és Kelet megítélésében nem generál ennyire egyértelműen leírható következményeket.

Értelmezés tekintetében a hangzatos megfogalmazásokhoz vonzódó miniszterelnök ismét ellátta feladattal az elemzőket. Itt van például Orbán kulcsmondata: „Mi itthon már abban a jövőben élünk, amelyért Te még aggódsz odaát.” A jövőben ugyanis nem lehet élni. (Csak a jelenben, ez nem választás kérdése.) Legfeljebb kisebb-nagyobb komolyságú mozifilmek hősei tudnak a múltjukba vagy a jövőjükbe látogatni. Értem én, hogy Orbán azt akarta mondani, hogy Lukacs Magyarország boldogságát illető reményei már beteljesedtek (csak szegény nem veszi ezt észre), de akkor miért nem ezt mondja, miért kell neki az idősíkokkal bűvészkedni? Vagy tényleg azt hiszi, hogy ő már át tudja fogni az idő egészét, egymásba csúsztatva látni a jelent és a jövőt? (Hú, nem nagyobb itt a baj, mint gondoljuk? Orbán ugyanis lehet, hogy már a saját jövőjében él, népe pedig – velünk együtt – önnön jelenében…) Orbán nem hoz érveket amellett, hogy jobban látná a demokrácia lényegét, mint John Lukacs. Amikor arról beszél, hogy Magyarország – megőrizve a nyugati demokráciát, bővítve keleti gazdasági kapcsolatait – nem tesz mást, mint Németország, Franciaország és az Egyesült Államok, nyilvánvalóan mellébeszél. Neki kell a legjobban tudni, hogy az említett nyugati demokráciák és Magyarország politikai berendezkedése, illetve a hatalmon lévők hatalomgyakorlása alapvetően lett eltérő, hiszen ezt épp ő maga idézte elő. (Amikor kellett, bátran kritizálta is a nyugati országokat, illetve a Németországra és Franciaországra döntően épülő Európai Uniót.) A keresztény identitásra való többszöri hivatkozáson már meg sem lepődünk, mint ahogy talán Orbánnak sem tűnik fel, hogy amit ő kereszténységnek nevez, azt lényegében ő találta ki. A nyugati országok pedig sokkal inkább szekuláris demokráciák, vezetőik valahogy kevesebbet hangoztatják „keresztény gyökereiket”, mint a magyar miniszterelnök az 1990-es évek közepétől.

Szépen hangzik, hogy Orbán a nyugati identitást keleti aktivitással akarja párosítani, de hát épp arról van szó, hogy az általa képviselt identitás már távolról sem „nyugati”, hanem a nemzetieskedő fölényességgel párosított „keleti” önkényuralmat testesíti meg. Szövegében sajnos már nem meglepőek az ócska szélsőjobboldali panelek sem, például, hogy a Lukacs levelét közlő Népszabadságról azt írta: az a „volt állampárt lapja”. (Legalább ennyire primitív lenne hasonlókat írni a mai Magyar Nemzetről, mint a pártállami Hazafias Népfront, a Magyar Hírlapról, mint a pártállami Minisztertanács lapjáról, nem is beszélve a köztévé Híradójáról stb.) Az ilyen süketelés már közvetlenül 1990 után is szánalmas, a valódi érvek hiányát leplező üres „komcsizás” volt csupán, ma pedig már egyszerűen unalmas az akkori Csurka Istvánt megidéző pökhendi minősítgetés. Ugyanide sorolnám a híradások által leginkább felkapott szófordulatot, miszerint Orbán baloldali ellenzékét „még mindig saját kommunista és muszkavezetői múltjával viaskodó”-nak látja, ez is nettó ökörség, tán fontosnak sem fontos, hiszen hatása kimerül az elkötelezett fideszes hívők önelégült vihogásának egyszeri kiváltásában.

John Lukacs nem a szovjet múlt, hanem a mai orosz jelen miatt óvja Magyarországot a Putyinnal kötött, a kelleténél (partnerségnél) szorosabb szövetségtől. (Amúgy a baloldali összefogás pártjai is így vannak ezzel, de hát ezt Orbán akkor sem venné észre, ha egy picit is érdekelné.) Orbán azt állítja, hogy demokratikus berendezkedéshez való viszony szempontjából a mai Németország ugyanolyan, mint a mai Oroszország, ez pedig nem szűklátókörűség, hanem tudatos ferdítés. Már nem egyszerűen kinyilatkoztató, az országot önmagával szemrebbenés nélkül azonosító önkényúr pozíciójából beszél. Amitől jobban tartok, az az, hogy ebbe a nyilatkozatába már belecsendül a „hanyatló nyugat ópiumáról” beszélő Virág elvtárs hangja is.