Orbán üres kezeOrbán üres keze



Elolvastam a magyar és a kínai miniszterelnök találkozása – voltaképp Orbán Viktor háromnapos kínai látogatása – után kiadott közös közleményt, amely tartalmában körülbelül annyira volt értékes, mint a testvéri szocialista országok párt- és kormányvezetőinek fél évszázada kiadott bármely hasonló dokumentuma. Semmit sem tudtam meg belőle arról, hogy a fél magyar kormánynak miért volt érdemes elzarándokolnia Pekingbe – hacsak azért nem, hogy biodíszletként jelen legyen Orbán két nagy előadásán. (Kádárt is tök fölöslegesen kísérték nyugati útjaira mindenféle funkcionáriusok. De puszta udvariasságból mindannyiuknak szerveztek programot.) Állítólag magyar és kínai cégek között köttettek megállapodások (Orbánt több mint száz üzletember kísérte), de hogy milyenek, arról egy szót sem olvasni.


Arról viszont igen – még a kínai pártnapilap, a Zsenmin Zsipao is megírta –, hogy Orbán közép-kelet-európai infrastrukturális beruházásokra bíztatta a kínaiakat, mondván, hogy az unió új költségvetésében erre a célra nincs pénz. Ha eltekintek attól, hogy Brüsszelből ezt „visszakézből” cáfolták (magyarul: Orbán hazudott, kétszer is), éspedig azonnal, nyugtáznom illik, hogy ilyen beruházásra megvan a kínai szándék, ám ez még tavalyi, a Belgrád-Budapest vasútvonal korszerűsítésére vonatkozik, és Bukarestben köttetett meg a (még előkészítési fázisban sem leéő) alku a kínai, a szerb és a magyar kormányfő között. Az, hogy Orbán Pekingben a Budapest-Varsó vasúti összeköttetés silányságára utalt, a kínaiakat aligha hatotta meg, mert ők „szerelemből” semmit sem csinálnak, csak akkor, ha érdekük fűződik hozzá. Márpedig Varsóhoz miért fűződne? Ha az áruikat Németország felé irányítják, akkor Budapest felől (vagy a pireuszi kikötő vagy a montenegrói Bar, tehát az Adria felől) a távolság sokkal rövidebb.


Ám a fenti bekezdésben csak sugalltam a lényeget. A kommunista világ széthullásával a magát kommunistának nevező kínai tervező elit réges-rég felhagyott a „szerelmi” politizálással. Nem vesz meg országokat csak azért, hogy őt szeressék, ne a szovjeteket. (Mutatis mutandis: Putyinnal persze rivalizál, kivált Közép-Ázsiában.) Lehet, hogy hullajt néhány fillért a maradék kommunista pártoknak, de a világpolitika és különösképp a világgazdaság jelentős, olykor meghatározó tényezőjeként csak olyan üzleteket köt, amelyek jók neki. Vesz energiát, nyersanyagot, nemesfémet, élelmiszert, termőföldet, csúcstechnológiát. (Jobbára olyasmiket, amiket mi nem tudunk eladni.) És ebben a magatartásában nemcsak a saját esze, amely előtt fejet hajtok, hanem egy hatalmas, jól megfizetett New York-i, londoni, frankfurti, gazdasági és pénzügyi tanácsadókból álló impérium segíti. Orbán reggeltől estig magyarázhatja, ahogy meg is tette, hogy Magyarország mennyire kedvező befektetési célpont; hogy előbb-utóbb mi leszünk a legversenyképesebb közép-európai ország; hogy nálunk lesz a legolcsóbb az energia és a legkisebb az adó – ezek az átkozott pekingiek csak a „brókereiknek” hisznek. Ezért nem vásárolnak például magyar államkötvényt, amely, mint tudjuk, bóvli. Ha a bróker azt mondja, hogy Magyarországon érdemes befektetni, mondjuk, mobiltelefon- vagy laptop-gyártásba, vagy a vegyiparba, akkor az illetékes kínai cég mozdul. Ha kellő bátorítást kap – adóban, munkahelyteremtési támogatásban, ingyentelekben –, akkor beruház, ahogy a nagy német járműgyártók is. Ha mindehhez gazdasági számításokat végez arra nézve, hogy termékei jól és olcsón exportálhatók Magyarországról (az itteni piacra alig számít), akkor pláne. Különben nem. Amivel csak azt akarom mondani, hogy Orbán biztatása közömbös. Ahhoz, hogy a Lenovo, a Huawei, a Wanghua Magyarországon terjeszkedjék, e cégek exportpiacának az állapota a perdöntő. Tehát alapvetően nem Magyarország, a maga „politikai stabilitásával” meg Orbán üres ígéreteivel arra nézve, hogy mindenben mi leszünk a legjobbak...



Orbán Pekingben – Facebook

Úgy látom, Orbán üres kézzel jött vissza Kínából, hacsak ez a kéz nem azonos a becsvágyával. Gyönyörű fogadtatást kapott, találkozott mindenkivel, aki számít, „észt oszthatott” két előadásban is, de azon túl, hogy Belgrád-Budapest meg sertés-, nyúl-, kacsa-, libaexport – voltaképp avítt dolgok –, semmi kézzelfogható eredményt nem tud felmutatni. Kerestem a fideszes portálokon, de nem leltem semmilyen kincsre. Viszont az „orbánmagyarok” megint strigulázhatnak. A főnök, a keleti szél hírvivője – Moszkva, Delhi, Tokió után – Pekinget is, ergo az egész „Keletet” megjárta, ám az egésznek egyetlen hozadéka van, ami megfogható: Paks-II. Már ha az valóban hozadék.





Aczél Endre újságíró