Szobrok – 1. Marx



A magyar kereszténydemokraták virtuális pártjának némely képviselői fölszólították a Corvinus Egyetem vezetőségét, hogy az egyetem előcsarnokából távolítsák el Karl Marx szobrát. Eléggé nyilvánvaló, hogy ha az egyetem ma akarna oda szobrot állítani, az nem Marx szobra lenne, ugyanakkor az is eléggé nyilvánvaló, hogy a szobor ottléte ma már egy tradíció része. Az egyetem vezetése tehát dönthet úgy, az előbbi szempont alapján, hogy a szobrot máshová helyezi, de úgy is, az utóbbi szempont alapján, hogy a mostani helyén hagyja. A magam részéről mindkét megoldást el tudnám fogadni. Azt remélhetőleg és föltehetőleg nem fogják a szoborral csinálni, amit az Egyetemi Könyvtár csinált anno az ottani előcsarnokban elhelyezett Lukács-szoborral, hogy ti. egyszerűen kidobta az udvarra, ahonnan aztán egy szegedi filozófus kolléga (a Szegedi Lukács Kör alapítója) elkunyerálta, hazavitte, és ily módon megmentette. Néhány szót viszont érdemesnek tartok itt vesztegetni a mondhatni enciklopedikus műveletlenségű kereszténydemokraták által fölhozott indokokra. Ezek szerint ugyanis Marx osztály- és fajgyűlöletet hirdetett.



A berlini Marx-Engels emlékmű a park rendezése után

Ami az osztályokat illeti, a Kommunista Párt kiáltványának első fejezete csakugyan azzal kezdődik, hogy minden eddigi társadalom története osztályharcok története volt: szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, földesúr és jobbágy, burzsoá és proletár folytonos harcokat vívtak egymással. Csakhogy az osztályharcról szóló elméletet nem Marx találta ki. Sosem tagadta, hogy ebben nem volt önálló, hanem nagy francia történetírók, Guizot és Thierry gondolatait követte. Azt pedig, hogy nem ő uszította egymásra már a patríciusokat és plebejusokat is, némi erőfeszítéssel talán még egy magyar kereszténydemokrata is fölfoghatja. Az persze igaz, hogy a munkások szerveződésében (bár azt sem ő kezdte) csakugyan részt vett, de ebben egyáltalán nem volt egyedül, például számos pap és lelkész úgyszintén részt vett benne. És hát kétségtelenül arra is számított, hogy ez az osztályharc egy forradalomhoz fog végül elvezetni, s a forradalmak időnként bizony erőszakos cselekményekkel járnak együtt – hogy azonban egy forradalom történelmi szükségszerűségének hirdetését, vagy akár a benne való esetleges részvételt valaki gyűlöletre való uszításnak nevezze, ezt inkább nem kezdem el sem elemezni, sem minősíteni.


A fajgyűlölet vádja Marxnak némely, a szlávok, illetve a zsidók történelmi szerepéről tett kijelentésén alapszik. Ami a szlávokat illeti, Marx kétségtelenül egyetértett a német nemzeti történetírás képviselőivel abban, hogy a szlávok (és persze a magyarok) államalapítása és így állami történelmük sem önálló fejlődés, hanem külső befolyások nyomán alakult. A bolgár és a szerb állam, éppígy a román fejedelemségek bizánci, a lengyel, cseh, horvát és magyar állam német kulturális befolyás alatt jött létre. Az orosz állam megalapítása pedig, ismeretes módon, a kalandozó normannok (varégok) egyik csapatának műve volt: a (kijevi) „Rusz” eredetileg Rurik és utódai katonai kíséretét jelentette. Azt azonban Marx korában még senki sem állította, hogy mindez nem a sajátos történelmi körülmények hatására, hanem a kelet-európai népek „faji” alacsonyabbrendűsége miatt alakult így.


Marx véleménye a zsidóságról, illetve történelmi szerepéről pontosan kiolvasható A zsidókérdésről írt zseniális tanulmányából. E tanulmány miatt Marxot néhányszor már megvádolták antiszemitizmussal, bár „fajelmélettel” talán csak most a magyar kereszténydemokraták. Istenem, valamiben nekik is kell úttörő szellemi teljesítményt mutatniuk! Hogy azonban maga az antiszemitizmus vádja, legalább valamilyen értelemben, jogos-e, ahhoz – bár szinte lehetetlen vállalkozás – át kell tekintenünk az antiszemitizmus fő történelmi típusait: a vallási megalapozottságú antiszemitizmust, az ún. kultúrantiszemitizmust és a faji antiszemitizmust.


A vallási megalapozottságú antiszemitizmus első formája a görögök és rómaiak ellenszenve a zsidó vallással szemben: egyistenhitüket abszurdnak, étkezési előírásaikat nevetségesnek, a körülmetélés szokását ízléstelennek tartják. A második forma a keresztény ókor és középkor vallási antiszemitizmusa: a zsidóknak szemére vetik, hogy bár hozzájuk érkezett meg, nem fogadták el Jézust a Messiásnak. A harmadik, mondjuk így szekularizált forma az újkorban lép föl: a zsidókat ekkor azért bírálják, mert vallási bezárkózásuk következtében nem tudnak vagy nem akarnak a modern polgári nemzetek emancipált tagjai lenni. A fölvilágosodás és a bírálatok nyomán a zsidó vallásban elindul egy modernizációs folyamat, s e modern – nálunk neológnak nevezett – formájában alkalmassá válik a beilleszkedésre; így aztán a bírálat a továbbiakban az ortodox zsidókat érinti, éspedig most már a modernizálódott és integrálódott, sőt jórészt asszimilálódott zsidók részéről is.


A kultúrantiszemitizmusnak nevezett jelenség gyökerei a középkorra mennek vissza, igazi jelentőségre azonban az újkorban tesz szert. A középkori rendi társadalomban mindenkinek megvoltak a maga jogai, „szabadságai”. A zsidók ezek legtöbbjéből – lévén nem keresztények – nem részesülhettek, így nem lehetett földjük és nem lehettek céhek tagjai. Viszont nem vonatkozott rájuk az a tilalom, ami a keresztényekre igen: a kamatra történő pénzkölcsönzés tilalma. A szabályozás megalkotói aligha gondoltak rá, hogy ezzel a zsidóknak, legalábbis egy részüknek jelentős, messzeható következményekkel járó gazdasági előnyöket biztosítanak. (Az ókorban a dolognak azért nem volt még jelentősége, mert a római birodalomban elég magas fokon állt az árutermelés és pénzgazdálkodás.) Minden zsidóból persze nem lehetett pénzember, azt azonban mindegyikük megtanulhatta, hogy a gettóból való kitörés csak valamilyen jelentős – anyagi vagy szellemi – teljesítmény révén lehetséges. Így a zsidóság már a középkorban a magáévá tette a Max Weber által a kapitalizmus legbensőbb mozgatórugójának nevezett ama teljesítményelvet, amit a keresztények majd csak később, Jean Calvin és Ignacio de Loyola nyomán kezdenek elsajátítani. Nem csoda hát, ha az újkornak mind a gazdasági, mind a szellemi életében jelentős versenyelőnnyel indultak neki a zsidók, éspedig minél elmaradottabb régióról volt szó, annál inkább. Itt aztán tényleg úgy jelentek meg, mint a hagyományos, feudális-patriarchális viszonyok fölbomlasztói, a gazdaságban és a kultúrában egyaránt, ami persze irigységet, féltékenységet és ellenszenvet váltott ki ennek a közegnek a képviselőiből. Viszont minél jobban kibontakozott egy régió saját kapitalista fejlődése, annál inkább visszaszorulhatott ez a zsidó szerep és ez a fajta antiszemitizmus.


Miként a vallási, éppúgy a kultúrantiszemitizmus sem kötötte „faji” tulajdonságokhoz a zsidók említett szerepét. A vallási antiszemitizmus számára a kérdés megoldódott, ha egy zsidó – a középkorban – keresztény hitre tért, vagy – az újkorban – elhagyta hagyományos vallási bezárkózását; a kultúrantiszemitizmus számára a kérdés megoldódott, ha egy zsidó beilleszkedett a többségi társadalom anyagi és szellemi kultúrájába, és derék hazafinak mutatkozott. A legelmaradottabb társadalmi viszonyok talaján fölnövő, szociálpszichológiailag legprimitívebb antiszemiták azonban túlmentek ezen: a bomlasztó zsidó szerepek szerintük nem a zsidók társadalmi helyzetéből fakadnak, hanem „faji” tulajdonságaikhoz vannak kötve, s ezen nem tud változtatni sem a keresztény hitre térés, sem a nemzeti asszimiláció.


Az antiszemitizmus három típusának az elvi alapjai tehát különbözők, gyakorlati magatartásmódjaik azonban nagymértékben egyeznek. Azzal a megjegyzéssel, hogy e gyakorlati magatartások lépcsőfokai nem egyenlő erővel jelentkeznek bennük: ugyanis a vallási antiszemitizmusban a viszonylag legenyhébb módon, a faji antiszemitizmusban viszont a legbrutálisabban. Az első lépcsőfok a diszkrimináció: a zsidók jogainak és tevékenységi köreinek korlátozása, kezdve a középkori rendi szabályoktól egészen a XX. századi „zsidótörvényekig”. A második a kitelepítés: megint csak a középkori letelepedési korlátozásoktól és kiűzésektől a XX. századi deportálásig. A harmadik pedig a zsidók legyilkolása: a középkori pogromoktól egészen a gázkamrákig. Ezek a lépcsőfokok logikusan következnek egymásból és egymásra, s így voltaképpen egyetlen logikus sort alkotnak: ha nem is szükségszerű végigmenni rajtuk, a lehetőség erre mindig adva van. Tipikusan mutatja ezt a nemzetiszocialista zsidópolitika fejlődése: a zsidókat előbb (1933–35-ben) diszkriminálták, majd megpróbálták őket rávenni a kivándorlásra, előbb viszonylag békés, majd 1938-tól egyre erőszakosabb eszközökkel, s amikor végül világossá lett, hogy sem Palesztinába, sem Madagaszkárra, sem Szibériába nem tudják kitelepíteni őket, megkezdődött előbb a spontán, majd a szervezett legyilkolásuk. Ugyanis minden áron meg akartak tőlük szabadulni, a tömeggyilkosság árán is.


Jellemző-e mármost Marxra az antiszemitizmus valamelyik formája? Nos, igen, de igencsak sajátos módon. Említett írása ugyanis, bár valóban a zsidóság kritikája, de csak annyiban, amennyiben a zsidók a kapitalizmus tradicionális hordozóiként jelennek meg benne. A tanulmány valójában egy kapitalizmus-kritika, ami a leginkább akkor válik nyilvánvalóvá, amikor arról beszél, hogy az újkorban már a keresztények is zsidókká lesznek. Közvetett kultúrantiszemitizmusról lehet tehát beszélni nála, ami azonban nemcsak nem „faji”, de tisztán elméleti jellegű, és gyakorlatilag semmi sem következik belőle. Ha a magyar kereszténydemokraták egy nem ilyen indirekt, hanem nagyon is direkt, még a jószándékúnak nevezhető helyeken is gyakran türelmetlen, vallási kiindulású kultúrantiszemitizmussal akarnak találkozni, olvassák mondjuk Prohászka Ottokár írásait – állítólag szokták, bár lehet, hogy csak hivatkoznak rá. Hogy abból aztán a helyenkénti toleranciát is meg fogják-e érteni, vagy csak a jellemzőbb intoleranciát, és hogy fölfogják-e, milyen gyakorlati irányokba mentek el fanatizált követői, erre nézve nem kötnék fogadásokat.





Lendvai L. Ferenc