Kommentár nélkül
- Részletek
- 2014. február 26. szerda, 03:04
- Hegedűs Sándor
Egy magamfajta nyolcvanöt éves öregember, aki városban – közelebbről Szegeden – született, nevelkedett, élt, még tízéves sem volt, amikor (mert hát értelmes kis fickó volt) katolikus létére is kénytelen volt összetalálkozni a zsidótörvényekkel – volna róla mit mesélnie – meg a numerus claususszal. Ez utóbbival kapcsolatosan csupán arról volt szó, hogy szegény, de igényes szülei a Tanárképző gyakorló polgári iskolájába íratták volna a fiút, ám ehhez – árjaságát bizonyítandó – végig kellet járni anyjával a környék tucatnyi plébániáját ősei keresztleveleiért.
Ennek a kamaszt is elérő numerus claususnak máig őrzöm négykötetnyi dokumentációját: a polgári iskolai éveimről szóló (1940-44) Évkönyveket. Az akkori iskolarendszer nem tűrte a koedukációt. Négy fiúosztály a földszinten, a négy lány a második emeleten. Két lépcsőház, véletlenül ne találkozhassunk össze.
Az akkor még ismeretlen személyiségi jogoknak köszönhetően az Évkönyv osztálynévsoraiban a tanulók neve után kurzívval szedve kis rövidítés: rom.kat. – ref. – ág. ev. – számomra akkor döbbenetesen (ma már értem) egy-egy lányosztályban egyetlen kislány neve mögött ez: izr.! Soha nem több, egyetlenegy! Az elsős, aranyos Glück Jutka, a másodikos színjeles Fürst Magdi, harmadikban a gyönyörű Müller Ági.
A fiú osztályokban egyetlen egy sem!
Majdnem végzetes kalandom. Negyedikesek voltunk. Jutkához szöktem be a körülkerített háztömbbe, ahonnan csak nagy szerencsével juthattam ki.
1944. április 4-én (véletlen egyezés, akkor ez még jelentéktelen dátum volt) ütötték rá a bélyegzőt a végbizonyítványainkra: „Polgári iskolai tanulmányait befejezte.”
Soha többé nem találkozhattam Jutkával.
Egyikükkel sem…
