rss      tw      fb
Keres

Hogyan olvassunk egy közvélemény-kutatást?



Miközben a hírportálok címei a Fidesz Tárki által februárban mért nagy ugrását visszhangozták (és nem ejtettek egyetlen szót sem a Jobbik azonos mértékű ugrásáról*) a Medián Facebook-oldalán megjelent egy rövid szöveg, amelyben az intézet gratulált a Tárki kutatóinak, hogy ezúttal az ő módszertanuk szerint kérdeztek, és az eredményeik lényegében megegyeznek a Medián januári eredményeivel. Ez a megjegyzés a hozzám hasonló, a politika iránt érdeklődő, a közvélemény-kutatás és szociológiai felmérés terén legfeljebb művelt laikusnak mondható, de a közvetlenül meg nem ismerhető valóság tudományos igényű és pontosságú felmérésének lehetőségét elfogadó olvasó számára azonban csupán egy dolgot magyaráz meg, az eredmények hirtelen változását. Aki ennél többre kíváncsi, annak éppen nem válaszok, hanem kérdések sorát jelenti.


Induljunk el onnan, hogy a Tárki módszertani váltása igazolni látszik a Medián kérdezési módszerének és eredményeinek eddigi konzisztenciáját is. Ha azonban ez igaz – persze tudományos értelemben igazoltnak majd csak további felmérések vagy esetleg ugyanannak a mintának két különböző módszerrel történő megkérdezése után tekinthetnénk –, akkor a szalagcímekkel ellentétben a Tárki nem a Fidesz megugrását mutatta, hanem azt, hogy ha a Tárki egy hónappal ezelőtt is ugyanígy kérdezett volna, akkor nem mutatkozott volna Fideszes „megugrás”. (Jobbikos esetleg.) Az Összefogás „visszaesése” pedig a pártot választók körének teljes népességen belül 18 százalékpontos, a korábbi Tárki felméréshez képest pedig 30 százalékos növekedése „bázishatásának” eredménye, nem a szavazóik számának csökkenése. Új szavazót ugyan nem szereztek azok közül, akik az új módszerrel pártot választottak, de ellenérzést sem keltettek addigi híveikben.


Mindebből azonban nagyon érdekes, részben módszertani felvetések következhetnek, anélkül is, hogy megkérdőjeleznénk az eredményt mint valóságot. Nagyon leegyszerűsítve most úgy tűnik, hogy ha a népességet reprezentáló mintába került kérdezettek zárt borítékba tett „szavazólappal”, teljesen anonim módon válaszolhatnak a pártválasztásukat firtató kérdésre, akkor a Fidesz szavazóinak száma konstans módon 10 százalékponttal magasabb, mint ha ugyanezt más módszerrel teszik – még ha az a módszer úgynevezett zárt listás kérdés is. Bár nyilván sokak számára nehezen hihető, hogy ezek szerint a „rejtőzködő szavazók” döntő többsége adott esetben a Fideszt támogatná, az ellenzéki összefogásnak pedig egyetlen ilyen szavazója sincs, nem ez az a kérdés, amit feszegetni érdemes, hiszen választ éppen a módszer imént kiderült sajátossága miatt biztosan nem kaphatunk. Módszertanilag sokkal izgalmasabb, hogy amennyiben minden szociológiai vizsgálat és közvélemény-kutatás szerint a teljes népesség 20–25 százaléka teljesen passzív politikailag, így a pártválasztás eszébe sem jut, akkor valóban létezhet-e olyan kérdezési módszertan, amely a maradék népesség esetében százszázalékos választ eredményez, tehát nem lesznek válaszmegtagadók és „nem tudom” választ adók? Mert mind a Medián, mind a Tárki 76–78 százaléknyi válaszoló pártválasztását mérte meg sikeresen, vagyis mindenkit, akiről csak picit feltételezhető, hogy adott esetben rávehető a pártválasztásra, rá is vettek erre.


Ez természetesen elvileg nem lehetetlen, és nyilván ezért is dolgozták ki a választási helyzetet úgymond szimuláló kérdezési módszertant is. Kételyek azonban így is maradhatnak, hiszen a Medián és a Tárki által kérdezett minták szigorúan megfelelő elemszámúak, ebből pedig az sejthető, hogy ha valaki nem csupán egy kérdésre utasítja vissza a választ, hanem a teljes interjút megtagadja, ahelyett új kérdezettet keresnek. Ez persze bevett dolog, és máshogy nem is nagyon lehetne, elvileg csak így biztosítható a minta reprezentativitása. Mégis – és itt bizony már nagyon a laikus szól belőlem – felmerül a kérdés, hogy ha valóban választási szituációnak tekintik a módszerüket, akkor nem kellene-e egyfajta válasznak tekinteni – az persze jó kérdés, hogy a „nem tudom”, vagy a „nem mennék szavazni” legyen-e ez – a teljes válaszmegtagadást is? Elképzelhető persze, hogy a statisztikai módszerek számára ez kezelhetetlen helyzetet hozna létre, de a másik oldalon viszont mégis ott van az a szintén furcsa helyzet, hogy ezek szerint nincsenek bizonytalanok és vacillálók, csak elkötelezett pártválasztók. És laikusként az is felmerül bennem, nem torzítja-e vajon a mintát, ha ezzel a módszerrel kérdezve is lecserélik a válaszmegtagadókat, nem lesz-e nagyobb esélye bekerülni azoknak, akik elkötelezett választók és nyilatkozni is hajlandók? Holott a reprezentativitás egyik kritériuma éppen az, hogy mindenkinek azonos esélye legyen a mintába kerülni.


Minderre persze nyilván azt válaszolhatjuk, hogy maga a választás is ilyen, elenyészően kevés érvénytelen vagy üres szavazólapot szoktak bedobni. Ugyanakkor ha valóban a választáshoz viszonyítjuk ezeket a felméréseket, akkor is lényeges különbséget találhatunk: a választásokon el kell menni a szavazóhelyiségig, és nem keresnek fel minden választójogosultat. Ha tehát a felmérések a valóságot mutatják, az ebben az értelemben mégsem a valódi választási szituáció valósága, és az eddigi választási tapasztalatok alapján nagyjából azt is sejthetjük, hogy minimum az összes megkérdezett 10, maximum 20 százaléka (a kimutatott pártválasztók 13–25 százaléka) úgy „választott”, hogy valójában nem venne részt egy tényleges választáson.


Mielőtt persze felkiáltanánk, hogy meg is találtuk azokat, akik miatt kedvenc pártunk mégis csak sokkal jobban fog szerepelni – hiszen nyilván az ellenfél potenciális támogatói nem éreznek majd késztetést szavazatuk leadására –, fogadjuk el, hogy ezzel a különbséggel a közvéleményt-kutatók is tisztában vannak, ahogy az időnként közzétett, erre vonatkozó közleményeikből is látszik. Ezt a fajta – a részvételi hajlandóság alapján szűrt – eredményt láthatjuk viszont a sokat emlegetett „biztos szavazó pártot választók” preferenciáinak megoszlásában. (Hogy ez a típusú meglehetősen durva szűrés mennyire jó, az már egy másik kérdés.) Csakhogy ezek értékei – legalábbis a Medián felmérései esetében – lényegében alig térnek el a preferenciáknak a csupán pártot választók körében mért megoszlásától, azt a közvélekedéssel ismét kicsit szembe menő eredményt sugallva, hogy minden párt táborát pontosan azonos mértékben mozgósítja a választás. Persze, mint minden korábbi kérdésnél, nagyon is elképzelhető, hogy ez így van, a közvélekedés nem a „valóság”, ha az lenne, akkor nem szorulnánk a közvélemény kutatóira. Ugyanakkor azonban a Tárki módszertani váltása nyomán kirajzolódik egy olyan érdekes csoport, amelynek az összetétele, jellegzetességei, esetleges közös vagy éppen pártpreferenciájuk jegyében felrajzolható sajátosságai mégis csak érdekesek lennének: a régi kérdéssor alapján még nem, de az új módszertan szerint már pártot választóké. Vakon kitapintható-e magyarázat arra, hogy miért ezeket a pártokat választják, és miért nem nyert egyetlen szavazót sem közülük az ellenzéki összefogás?


Ez részben összefügg azzal a problémával is, hogy vajon mi is pontosan a Medián módszeréből következő ún. „house effect”? Nagyobb pontosság vagy állandó deviáció? A Tárki módszertani váltását követően jó okkal feltételezhető – bár természetesen biztossá csak akkor válna, ha más intézetek is megismételnék ezt vagy a Medián végezne ismét kutatást a Tárki korábbi módszerével –, hogy magából a kérdezési módszerből következik a Medián és a többi intézet eredményeinek eltérése. Ez az eltérés azonban nem azt jelenti, hogy az előbbi feltétlenül pontosabb eredményt ad, ezért is hívják a pszefológusok (közvélemény-kutatás tudományával foglalkozó szakemberek) „house effectnek”, vagyis az intézet (a „house”) állandó módszertanából következő állandó eltérésnek az eredmények közt. Felismerése számukra különösen fontos, mivel ez teszi lehetővé, hogy több intézet eredményeit felhasználó előrejelző modelljeikben megfelelő módon vegyék számításba az innen kapott adatokat. A laikus és pusztán a választások várható kimenetele iránt érdeklődő számára azonban – ilyen modellek hiánya miatt – Magyarországon csak a kétség marad: ez a kérdezési módszer pontosabb-e a többinél, illetve a választási ciklus mely szakaszától kezdve ad megbízható előrejelzést, ha ad?


Mindebből következik egy újabb, részben ismét csak szakmai-módszertani kérdés is, amire azonban vélhetően már csak a választások után kapunk választ. A közvélemény-kutatások szerepe a választásokhoz egyre inkább közeledve mindinkább a végeredmény előrejelzése lesz. Ehhez azonban már nem a teljes népességre vonatkozó, hanem a ténylegesen a választáson résztvevők véleménymegoszlásának feltárása fontos. Ebből a szempontból a Medián módszere 2010-ben sokkal pontosabbnak bizonyult, mint a többi intézeté. Utolsó közvélemény-kutatásuk (ez nem a választások napján kiadott előrejelzésük volt!) a végeredményt tekintve csak a Fidesz esetében mutatott jelentős, 4–5 százalékpontos eltérést a választási eredménytől – a párt javára. Előrejelzésük – ebben azonban nem feltétlenül ugyanúgy értékelték a részvételi hajlandóságot, mint a korábbi felmérésekben – még ennél is pontosabb lett. Ugyanakkor a Medián felméréseinek sora időben egészen más mintát mutatott, mint a más kérdezési módszert használó intézeteké. Az utolsó egy-másfél hónapban a Fidesz várható szavazataránya mintegy 8–10 százalékpontot esett, attól függően, hogy a végeredményhez vagy az intézet utolsó előrejelzéséhez viszonyítjuk. Ezzel szemben a többi közvélemény-kutató folyamatosan, az utolsó pillanatig 8–10 százalékponttal magasabb szavazatarányt jósolt a Fidesznek, mint amennyit végül kapott. (Kivéve a Nézőpont legutolsó felmérését, ami azonban sokkal inkább a korábbi felméréseik manipulált jellegét sejtette, mivel azt implikálta, hogy a Fidesz a kampányhajrában néhány nap alatt közel 15 százalékpontot veszített a támogatottságából, ami nehezen hihető fejlemény lett volna.) Könnyen lehet tehát, hogy a Medián módszere – a „választási helyzet” szimulálása – a választásokhoz közeledve egyre inkább a tényleges választási helyzetet képes modellezni és ezért eredményeik is egyre közelebb kerülnek a várhatóhoz, noha a kampány dinamikája alapvetően nem indokolt semmilyen nagyobb változást. Amiből persze az is következhet, hogy korábban viszont igenis jelentős mértékben eltérnek attól.


Mielőtt azonban az ellenzéki választó elégedetten hátradőlne, hogy ezek szerint minden rendben van – éppen most következik az az utolsó hónap, amikor a Fidesz támogatottsága szükségszerűen csökkenni fog végre a Mediánnál is, a többi intézet pedig úgyis felülméri a pártot –, ismét csak érdemes felidézni: a 2010-es választás csak egyetlen „kísérletet” jelent a módszer tesztelésére, ezért mindez legfeljebb közepesen erős hipotézis lehet. Nagyon is elképzelhető, hogy az idén nem így fog kinézni a kampány és a helyzet sem. Vagy a Medián szimulációs módszere mégsem így működik. A közvélemény-kutatás sajnos ilyen szakma, ritkán derül ki a választott módszer erénye és gyengesége, mert választás is ritkán van.


Persze ettől még lenne rá lehetőség, hogy az egyes közvélemény-kutatók igenis próbálják egymással is összevetve értékelni a saját módszertanukat. Ahogy arra is lenne lehetőség (az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában például egyetlen intézet sem őrzi ezeket szakmai titokként), hogy ne csupán azt a néhány fő számot hozzák nyilvánosságra, amelyet szoktak, sőt akár a teljes kérdéssort és a kereszttábláikat is, ezzel lehetővé téve, hogy az érdeklődők is többet lássanak a vélemények alakulásának tényezőiből és dinamikájából, és a tág értelemben vett társadalomtudományi szakma is alaposabban értékelhesse a kutatási módszereiket – ezzel éppen jobbá tételüket segítve. Ez egyúttal a szélesebb közönségnek is könnyebbé tenné, hogy végre megértse mit is árul el egy közvélemény-kutatás, és árnyaltabban olvassa azokat. Amíg ez nem történik meg, addig marad a megfélemlített, rejtőzködő, csakis ellenzéki szavazók tömegeinek legendája, az intézetek ezzel járó kétes hitelessége a politika iránt érdeklődők szemében csakúgy, mint az örökös rácsodálkozás a „legújabb Mediánra”.





Az írás címe szándékos utalás Rudas Tamás: Hogyan olvassunk közvélemény-kutatásokat? című könyvére.


* A Galamus hírében kiemeltük.




Egry Gábor politikatörténész