Kibújt a véres szög a zsákból



Kósa Lajosnak az ATV Szabad Szemmel című műsorában elhangzott szavaiból végre a Fideszen belülről is alátámasztást nyert, hogy ők szervezhették meg a 2006. szeptember 17. utáni, sok száz súlyos sebesülést és nagy anyagi kárt okozó véres támadást alkotmányos rendünk ellen. Azzal, hogy bevallotta, ő és fideszes társai a nyilvánosságra kerülése előtt ismerték a sok igazságot kimondó őszödi beszédet, és tudatában voltak annak, hogy tartalma lázításra alkalmasra ferdíthető, Kósa hatalmas lépést tett annak megértetésében, hogy az ő pártja becstelenítette meg ország-világ előtt dicső forradalmunk 50. évfordulóját is október 23-án. Hogy ez a vallomás Orbánék éveken át jól működő hazugságszervezetének milyen érzékeny idegét érintette meg, kitűnik abból, hogy magának a belügyminiszternek kellett megpróbálnia újra a szőnyeg alá seperni szerepüket a 2006 őszi kormánybuktatási kísérleteik megszervezésében.


Lehet, hogy 15–20 év múlva, visszatekintve erre az ügyre, az elemzők arról fognak vitatkozni, hogy Gyurcsány őszödi beszéde vagy Kósa ATV-s szereplése tett-e többet a politikusi hazugságok leleplezésért. Egy biztos: Gyurcsány csak egyszer mondta ki, hogy hazudtunk „reggel, éjjel meg este”, míg Kósa legalább négyszer ismételte el – talán így akarta nagy büszkén a tudtunkra adni, hogy az ő Magyarországuk ebben is jobban teljesít –, hogy ők legalább négyszer annyit hazudnak, mint amennyi a gyurcsányi időkben akár csak elképzelhető lett volna.


Ahányszor az elmúlt egy-két évben beszéltem vagy írtam arról, hogy mi várható a választásokig, mindig számításba vettem a banánhéj-effektust, azt, hogy egy rossz lépéssel bizony nagyon el lehet csúszni a politikai arénában. Egy ilyen kósányi seggreeséshez azonban különös tehetség kell. Ugyanakkor Kósa nagy lépést tett az igazság feltárása felé vezető úton, mert a kérdés sosem az volt – és most sem az –, hogy ki rendelte meg és juttatta ki az őszödi beszéd kalózfelvételét, hanem az, hogy mikor jutott Orbánék birtokába. Hiszen ha az elhangzása utáni egy-két hétben-hónapban a beszéd teljes egészében nyilvánosság elé kerül, nagyon pozitív hatása lehetett volna politikai életünk megtisztulására: az azóta is folyó, sőt egyre gátlástalanabb politikusi hazudozás megfékezésére.


Most már a legfontosabb kérdés valóban az, pontosan mennyivel korábban jutott el a Fidesz kulcsembereihez a beszéd, mielőtt jól megválogatott részeit – megfelelő előkészítéssel és körítéssel – nyilvánosságra hozták. Ennek ismeretében ugyanis pontosabban tudnánk rekonstruálni, hogyan szervezték meg a helyhatósági választások előtti hetekre időzített – de mindmáig spontánnak hazudott –, mesterien felkorbácsolt népharagot. Mennyi ideig tartott és hogyan sikerült az élcsapataikban látott futballhuligánok és egyéb zsoldosok beszervezése? Márpedig fontos, hogy ezt megértsük, mert csak így tudjuk – talán – megakadályozni a hasonló események megismétlődését, ha fékezhetetlen hatalomvágyukban ismét szükségét éreznék a népharag kirobbantásának.



2006. október

Nézzük meg a baloldal és a liberálisok szerepét is a kétharmados gőzhenger létrehozásában, abban, hogy Orbán Viktorék kisajátíthatták a demokratikus jogállam alapintézményeit. Siralmas volt, ahogy az MSZP–SZDSZ-kormány átengedte az addigra már kialakult jobb-szélsőjobb médiabirodalomnak a 2006 őszi és az azt követő országromboló események értelmezését. Bár én is elismerem és elítélem a túlkapásokat, frusztráló volt látni, ahogy a Fidesz propagandagépezete szinte az első pillanattól fokozatosan, de nagyon hatásosan tudatosított a nép egyre nagyobb többségében egy olyan képet – amely ma is él –, hogy a rendőrség békés tüntetőkre rontott, minden ok és provokáció nélkül. Semmibe véve Sólyom László köztársasági elnök október 19-én elhangzott – a Gönczöl-bizottság által is említett – üzenetét, miszerint köztörvényes bűncselekményekről van szó, amelyeket semmi nem igazolhat, a legszigorúbban fel kell lépni ellenük, és az államnak teljes erejével meg kell védenie polgárait és saját intézményeit azokkal szemben.


Mindjárt a kezdetektől látva a Fidesz történelemhamisító szándékát, amellyel az évek folyamán saját gyalázatos szerepét valóban sikeresen fedte el – és az akkori kormányt még annál is sikeresebben diabolizálta –, írtam meg Tűzkeresztség után című esszémet, amely végül is fél évvel az események után jelent meg az ÉS-ben, és amelyből talán már csak ezért is érdemes néhány részletet idéznem.


Kilenc évvel ezelőtt többek között felvetettem a kérdést, hogy „szeptember 18-án, az addig eredménytelen agitációval – és e cél aránylag csekély társadalmi támogatottságával – hogyan vezethettek volna az események a kormány megbuktatásához?” Majd meg is válaszoltam: „pár – talán csak két-három – ’tüntető’ beáldozásával. Ha [például a tévé székházhoz vezérelt] feltüzelt támadóknak sikerül kiprovokálni, hogy a [...] huzamosan támadott rendőrök közül akár csak egy-kettő elveszítse a fejét, és önvédelemből nem a levegőbe lő – huszonhárom ilyen figyelmeztető lövést adtak le eredménytelenül –, hanem testi épsége védelmében halálosan megsebesít néhány támadót, a kormány nem élhette volna túl a következményeket. Ezt kétségtelenül tudták azok, akik befogadták-beszervezték azokat az elemeket a 18-i ’tüntetésbe’, amelyektől várható volt – kellő feltüzeléssel –, hogy az ilyen reakciót is képesek kiprovokálni.”


Majd hozzátettem: „A kormánybuktató szándékúak feltételezhetően éppen azért mozgósították a futballhuligánokat, mert addigi összetűzéseik ’fölépíthették’ bennük a tervezett akcióhoz szükséges rendőrgyűlöletet. Ha ehhez hozzáadjuk a Kossuth tériek radikalizmusát és a Fidesz–KDNP, valamint az egyházak, különösen a katolikus egyház megosztó gyűlöletszítását, mindez együttvéve elegendőnek tűnhetett a kormánybuktató szándék beteljesítéséhez. De jórészt a rendőrök hősies visszafogottságának köszönhetően mindez mégsem volt elég a feszültség huzamosabb fenntartásához [...]. A szeptemberi események után október 23-a magában hordozta a bekövetkezettnél nagyságrendekkel pusztítóbb nemzeti katasztrófa rémképét is. Ha meggondoljuk, hány kiemelten védett állam- és kormányfő tartózkodott fővárosunkban, beláthatjuk, hogy nemzetközi katasztrófa lehetősége is rávetette árnyékát erre a napra, amely pedig ezeréves történelmünk egyik legmagasztosabb, világszerte értékelt ünnepe lehetett volna.”


A 2006-os eseményeknek még sok más aspektusát is tárgyaló írásom semmi visszhangot nem váltott ki a „bocsánat, hogy élünk” baloldalból. Kevesen értették meg az akkori események elképzelt politikai háttere által ihletett A technopuccs dosszié – Politikai krimi című, szintén 2007-ben megjelent (ingyen is olvasható vagy letölthető) kisregényem – most már talán evidensebb – üzenetét is.


Mivel most már napnál is világosabb, hová vezetett az eddigi elzárkózó, meghunyászkodó magatartás, mindannyiunknak be kell látnunk: nem ejthetjük el Kósa Lajos feldobott labdáját. Viszont ha bevetjük a fideszes egészpályás letámadás-stratégiáját, végre védekezésre kényszeríthetjük Orbán propagandagépezetét, és annál kevesebb idejük jut az erre a kampányra is bizonyára megtervezett karaktergyilkosságokra. Biztos győzelemre vezethet minket, ha áprilisig ellenük fordítjuk a saját papagájkommandójuk „elmúlt nyolc év” propagandáját, és kimondjuk, ha kell százszor is, hogy mindazért, ami 2006 őszén történt, vér tapad a kezükhöz.


Kósa óta már nem tagadhatják le, hogy abban a nyolc évben a leggyalázatosabb gyűlöletszítástól sem riadtak vissza az ország magukfajták-magunkfajták megosztásától a divide et impera kétezer éves elvéig. Mígnem eljutottak az annyit is érő nincstelenek kis kunyhóinak lerombolásáig, kiűzetésükig az aluljáró szolidaritásából.


Normális körülmények között nem ajánlanám, hogy vessük be a Fidesz eszközeit, de azok után, amit a választási törvénnyel tettek, és ahogy az ellenzéki kampány lehetőségeit korlátozták, nem lehetünk finnyásak. Milyen fideszes eszközökre gondolok? Mindenre, amit az elmúlt 16 évben a kampányukban akár csak egyszer is alkalmaztak, a 98-as Tocsik-ügytől a minden választás előtt a baloldal besározására felhozott álügyekig, amelyeket az ügyészség akkor is felkarolt, ha tudták: a választások után ejteniük kell, vagy ha nem, a bíróság később felmenti a vádlottat. Persze mi nem számíthatunk arra, hogy az ügyészség rabszíjon fog parádéztatni tévékamerák előtt fideszes potentátokat, oligarchákat, és erkölcsi elveink kétségtelenül megnehezítik, hogy hozzájuk hasonló gátlástalansággal gázoljunk bele mások becsületébe.


Ugyanakkor a kormány túl magas labdákat ad fel mostanában ahhoz, hogy jó lelkiismerettel ne csapjuk le őket. Itt nem csak Paksra gondolok, amely szerződésnek a már ismert részeiben is aranybányányi támadható pont van a kampányunk számára, de feltételezhetően nem ezekért nyomták át a parlamenten rohamtempóban a szerződést, hanem a feltételezhető titkos záradékok miatt, amelyeknek nyilván nagyobb a súlyuk, mint amit eddig láthattunk. Ilyen lehet egy – a rezsicsökkentés-mániájukkal egybehangzó – Gazprom-megegyezés: például, hogy nagyobb árengedményt kapunk a földgázra, cserébe a reaktorok túlárazásának elfogadásáért – aminek költsége persze a magyar adófizetőket terheli majd nemzedékeken át. Ugyanakkor hatalmas, nem uniós – tehát könnyebben lenyúlható – pénzekről lehet szó; elképzelhetően ezért vetették be titkos fegyverüket, Kósát, hogy Őszöddel eltereljék a figyelmet az ellenzéknek potenciálisan sokkal nagyobb kampánymuníciót nyújtó, a minket ismét moszkvai függőségbe sodró paksi szerződésről. Annak ugyanis az egyetlen látható rövid távú érdeme az, hogy a szükséges hatalmas föld- és betonmunkával már most – még a lehetséges kormányváltás előtt – százmilliárdos szerződésekhez juttathatja a Közgépet és egyéb csókosokat. Ezt és hasonló következtetéseket kell minden lehetséges fórumon sulykolnunk – úgy, ahogy Orbánék addig ismétlik a legnagyobb hazugságokat, a legcsalárdabb vádakat, amíg valóssá nem csiszolódnak: amíg az átlagember azt nem mondja: igen, igen ez biztosan igaz, mert már sokfelől hallottam...


Persze nekünk tizedannyi kommunikációs lehetőségünk sincs, mint a Fidesznek, ezért tízszer olyan hatásosan kell kihasználnunk azt a keveset, ami a rendelkezésünkre áll. Szerencsére a kapuzárási kapkodásukban – paranoiás félelmükben, tartva 2002 megismétlődésétől – számíthatunk rá, hogy megmondóembereik még az eddigieknél is nagyobbakat köpnek a levesbe.


Jobb lenne persze, ha tisztességes kampány állna előttünk, kulturált miniszterelnöki és egyéb nyilvános vitákkal, de aligha hihetjük, hogy a Fidesz elnöke ki merne állni. Így egymagunkban kell rámutatnunk minden gazságra, amit elkövettek, és amire készülnek, akkor is, ha ők nincsenek jelen, hogy megvédjék magukat vagy helyreigazítsanak. A mostani helyzetben hazafias kötelességünk, hogy bevessünk minden, még rendelkezésünkre álló eszközt a demokrácia védelmére, mert ha adunk Orbánék hatalomvágyának még négy évet – pláne ha megint kétharmaddal –, senki sem mossa le rólunk ezt a gyalázatot.




Bitó László, író