Orbán eldöntötte a vitát



Orbán Viktor február 16-án elhangzott évértékelőjében – melyre némi késéssel térek vissza – pontot tett egy vitára. Olyan vitára, amely egyszerre folyik a demokratikus oldal és a Fidesz között, illetve a demokratikus oldalon belül. A vita arról szól, hogy vajon Orbánék felszámolták-e, felszámolják-e a demokratikus jogállamot, vagy a demokratikus jogállam keretein belül maradva „szervezték újra az országot”, ahogy Orbán szereti mondani. Vagyunk számosan, akik az orbáni Alaptörvényt, az új médiaszabályozást, az egyházügyi törvényt, az alkotmánybíráskodás korlátozását stb. rendszerértékű változtatásnak tekintjük, és ebben vitatkozunk nemcsak a Fidesszel, amely a jogállam helyreállításának tekinti mindazt, amit ebben a négy évben tettek, de azokkal a „politikai elemzőkkel” is, akik szerint Orbán csak „új demokrácia-modellt” alakított ki. Ez a vita már a 2010-es kormányváltás előtt elkezdődött, amikor néhányan – Babarczy Esztertől Németh Miklós volt miniszterelnökig – úgy vélekedtek, hogy nincs mit félni a Fidesztől, a kétharmados győzelemtől, ez csak lehetőséget kínál azoknak a tartós problémáknak a megoldására, amelyekhez a megelőző kormányok kétharmados többség hiányában nem tudtak hozzányúlni. Az gyorsan kiderült, hogy miképpen él Orbán a kétharmaddal, de arról, hogyan értékeljük mindezt, mindmáig tart a vita. Orbán most eldöntötte.


Sokan észrevették: Orbán visszatért 2010-es formulájához, más szót használva. Akkor, a választás estéjén azt mondta: „Ma forradalom történt a szavazófülkékben.”. Az eltelt évek politikai szótárába be is került a „fülkeforradalom” kifejezés, amin azt értették, hogy „a magyarok” a korábbi hatalmi elit eltávolítására hajtottak végre forradalmat, s hoztak létre új rendszert, a „nemzeti együttműködés rendszerét”. Mostani beszédében, immár a választások előtt fogalmazva meg, miként látja ő a választások tétjét, Orbán továbblépett. Már nyíltan „második rendszerváltásról” beszél: szerinte az, amit a kormányváltás óta csináltak, újabb rendszerváltásnak tekinthető. Ahhoz, hogy megértsük, mit is jelent ez az újabb rendszerváltás, tisztázni kell: milyen rendszerről tért át az ország Orbán szerint milyen más rendszerbe. Eddig a rendszerváltás fogalmán ugyanis azt értettük, hogy a szocialista tervgazdaságról, amely a Szovjetunióban kialakult és a többi egykori szocialista országba is átplántált gazdasági rendszer volt, áttértünk a piacgazdaságra, a nyugati világ gazdasági berendezkedésére, illetve a kommunista egypártrendszerből váltottunk demokratikus jogállamba, parlamenti demokráciába. Ez történt a volt szocialista országok többségében – azokban biztosan, amelyek az Európai Unió tagjai lettek, hiszen ez volt a tagság feltétele. Az orbáni átalakítás kritikusai éppen azt hangsúlyozzák, hogy a piacgazdaságnak és a demokratikus jogállamnak azokat a normáit kérdőjelezi meg a Fidesz, amelyek mellesleg az uniós tagságnak is feltételei, emiatt bírálja Orbánék gyakorlatát a Tavares-jelentés.


Miként jellemzi Orbán a második rendszerváltást? Azt a rendszert, amelyet ők megszüntetnek, posztkommunistaként jellemzi, az újat pedig a „nemzeti együttműködés rendszerének”. Ettől még nem leszünk okosabbak. Orbán ott adja meg a megfejtést, amikor a posztkommunistának nevezett rendszert így jellemzi: „az első rendszerváltás eredményeként saját polgárait megvédeni képtelen, a közösség érdekeit képviselni alkalmatlan állam született. Innen érthető meg, hogy a kommunista állam szétbontása megtörtént, de a magyar állam újjászervezése elmaradt. … A nemzetnek és a nemzeti érdeknek nem volt sem megtestesítője, sem képviselője. Helyette a fékek, az ellensúlyok és a szabad piac nevében a labancok és megbízóik kényük-kedvük szerint alakították a dolgokat Magyarországon.” Orbánnál a „labancok és megbízóik” azok, akik a „fékek, az egyensúlyok” és a (riogatásként szabadként jellemzett) piac „nevében” alakították a dolgokat „a maguk kénye-kedvére”. Orbán tehát kimondja: a rendszer, amit a Fidesz megdöntött, a „szabad”, vagyis nyugati típusú piacgazdaság és a fékek és ellensúlyok működése által jellemzett jogállam. Tanulságos, hogy olyan módon írja le becsmérlőleg a hatalommegosztásra épülő plurális rendszert, ahogyan ez utoljára a harmincas-negyvenes évek Közép-Európájában volt szokásban. Ezt a rendszert váltja fel a szoros állami ellenőrzés mellett piaci elemekkel is működő, az oroszországira emlékeztető gazdasági, és a „centrális erőtérrel”, továbbá a hatalmon levők leválthatatlanságával jellemezhető politikai rendszer. Ez a rendszer, amelyet a „nemzeti együttműködés rendszerének” nevez, a Nyugat plurális rendszereivel szemben monolit rendszer, akárcsak az egykori szocialista rendszer: mindent az egységes hatalmi hierarchia ural a gazdaságtól az oktatásig és a kultúráig, annak csúcsán pedig a teljhatalmú vezető áll, egykor a pártfőtitkár, most nálunk a pártelnök-miniszterelnök. A beszédből újra érzékelhető: amire törekszik, az éppen az a kizárólagos hatalomgyakorlás, amelyet a köztársasági Alkotmány tilt (s amely tilalmat óvatlanul a maga alaptörvényébe is átemelt). Annak idején Orbán már 2009-es évértékelőjében világossá tette, mire készül. Írtam is erről akkor az ÉS-ben. Idei évértékelője is világossá teszi a választások tétjét: végigviheti-e Orbán a maga második rendszerváltását, a nyugati típusú, „szabad” piacgazdaság és a demokratikus jogállam felváltását monolit gazdasági és politikai rendszerrel, vagy a választók megakadályozzák ebben.





Bauer Tamás közgazdász
,
a Demokratikus Koalíció alelnöke