Kontármunka
- Részletek
- Balogh S. Éva
- 2010. január 03. vasárnap, 04:15
A Népszabadság december 31-i számában jelent meg egy érdekes írás Megyesi Gusztávtól „Kéz fölött” címmel. Arról beszél Megyesi, hogy ugyan a helyzet ezen a téren sohasem volt fényes Magyarországon, de az utóbbi időkben, Megyesi tíz évről beszél, a szakemberek egyszerűen nem értenek a szakmájukhoz. Vagy slendriánok, akik egyáltalán nem törődnek munkájuk eredményével vagy eredménytelenségével.
Megyesi az orvosokkal kezdi. Tíz évvel ezelőtt, mondja ő, „ha az ember megkérdezte az orvost, hogy beoltassa-e magát, esetleg ne oltassa be, vagy azt a választ kapta, hogy igen, vagy azt, hogy nem, de még a kocsmába betérő tisztiorvos is autentikus személynek számított, a jelenléte és minden megnyilatkozása rangot adott a szakmájának.”
Álljunk meg itt egy pillanatra. Először is egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez lett volna a helyzet, de mondjuk, hogy Megyesinek igaza van. Minden orvos ugyanazt mondta. De feltétlenül jó volt ez így, ha így volt? Nem lehetséges, hogy nem annyira az orvosok kompetenciája változott, hanem inkább az emberek feltétlen bizalma a „doktor úrban”?
Ami az orvosok kompetenciáját illeti, ma talán azért szembetűnőbb az orvosi vélemények különbözősége, mert nagyobbak a lehetőségek a propagálásukra. Az oltás körüli viták csúcspontján nem volt olyan nap, hogy ne hallhattunk volna fél tucat orvost megszólalni a különböző médiumokban. Az egyik ezt mondta, a másik azt, és az is világossá vált, hogy egy részüknek valójában nincs elég tudományos ismerete az oltóanyagról, illetve magáról a vírusról. Az meg még inkább felháborító volt, amikor az egyik háziorvos egy hét alatt gyökeresen megváltoztatta a véleményét, ami még rendben is lett volna, de ugyanakkor letagadta, hogy valaha is vakcinaellenes kijelentéseket tett. Nagy nyilvánosság előtt. A fülünk hallatára.
Nem tudom, hogy ennek a háziorvosnak a páciensei mit csináltak, ha volt szerencséjük látni, hallgatni a doki bácsijukat, azt ellenben tudom, hogy én mit csináltam volna. Abban a szent pillanatban faképnél hagytam volna. Gondolom, nem ok nélkül.
Megyesi úgy általában panaszkodik, hogy szakemberek nem ismerik a szakmájukat. Valószínűleg a Megyesi családnak kellemetlen meglepetést okozhatott, amikor lejött „a kéményseprő a tetőről, hogy ki az isten bélelte ki ilyen szarul a kéményt, mert úgy van az kibélelve, hogy a legelső fűtési napon mind felfordulunk”. Tehát egy új házról van szó, ahol vagy kispórolták az anyagot, vagy az illetőnek fogalma sincs, mit is kell csinálni egy kéménnyel.
Úgy látszik, teljesen mindegy, hogy mennyi pénzt öl bele valaki a házába, az eredmény egyáltalán nem garantált. Olvasom, hogy Hajdú Péter és családja nemrég költözött be új házukba, de karácsony éjjel jött a meglepetés. Csőtörés miatt a pincében bokáig ért a víz, a falból spriccelt. Mire kiért a szakember, már „már öklömnyi darabok lógtak a vakolatból is”.
Néhány évvel ezelőtt látogatóban voltam egy családnál: pár hónappal korábban költöztek egy elegáns, új házba Pécs környékén. Modern konyha, több fürdőszoba, három-négy hálószoba, garázs, két kocsira méretezve. Csak egy baj volt: az egyik falon hosszú, két ujjnyi széles repedés volt látható. Éppen pereskedtek.
Megint, ez sem csak egy magyar sajátosság. Itt is mindenki azt tanácsolja, hogy kérdezzük meg ismerőseinket, barátainkat, tudnának-e jó mesterembert ajánlani. Valakit, aki dolgozott nekik. Volt egy ismerősöm, akinek a szülei végigjárták a fél várost, és megnéztek minden téglával burkolt házat. A végén becsengettek abba házba, amelyik burkolatával leginkább meg voltak elégedve, és megkérdezték, ki volt a kőművesük! Érdekes megoldás.
Megyesi állami megrendelésekre tér ki a cikk második felében. „Az ember evidenciának tartja azt is, hogy ha teszem azt, az Állami Számvevőszék vizsgálódni kezd, akkor minimum azt fogja megállapítani, hogy a tavaly átadott 213 milliárd forintért megépült 76 kilométernyi sztrádán százával találtak repedést, ahol pedig nem süllyedt meg az út, ott felhullámzott, ráadásul indokolatlanul drágán építenek.” Igen, ez valóban így van. De nem mindig a szakemberek felelősek.
Itt van szülővárosom, Pécs főterének szomorú története. Felfigyeltem rá, hogy minden városban csinálnak valamit, leginkább uniós pénzen, a főtérrel. A főtér átépítése egyszerűen nem maradhat ki, bár én úgy gondolom, hogy az uniós pénzeket jobb dolgokra is el lehetne költeni. A Széchenyi teret átépítik, hiszen hogyan is lehetne kiállni a világ elé a régi, gyerekkorom óta ismert főtérrel. Későn kezdték a felkészülést az idei Európa Kulturális Fővárosa eseményeire, így a Széchenyi tér átalakítása is csak nemrég kezdődött el, de akkor aztán nagy iramban.
Rokonaimtól naponta kaptam a panaszokat, leginkább azért, mert az egész teret lezárták, ők pedig a tértől két utcányira északra laknak. Ez azt jelentette, hogy hosszú kitérőkkel tudtak csak eljutni a tértől délre lévő boltokba, ahol általában vásárolnak. Egy időben még az utca egyik végét is lezárták, ugyanis az utcájuknak a Mecsekre vezető, az útról látható részét burkolták csak le valami elegáns burkolattal, úgy Patyomkin-módra.
A város kijelentette, hogy márpedig a térnek készen kell lennie január elsejére. Kész is van. Csak köszönet nincs benne. Ugyanis így néznek ki a kőburkolat egyes darabjai.
A pécsiek szerint a munka eredménye egyenesen „katasztrofális.” A vállalkozó azt mondja, ez nem az ő hibája. Télvíz idején nem lehet kőburkolatot fektetni. Valószínűleg igaza van, de akkor miért vállalta el a munkát? Miért nem mondta Páva Zsoltnak, hogy kérem, felejtsük el ezt a főtéri átalakítást, mert ez nem megy novemberben meg decemberben. Különben is, talán jobb lett volna csak rendbe hozni a régit, mivel valahogy ez az új tér nem illik bele a látképbe.
Egy haszna ellenben volt a munkának. Megtalálták Dracula házának pincéjét! Aztán mit csináltak vele? Betemették. Pedig az lett volna az igazi turista attrakció!