rss      tw      fb
Keres

Rózsa asszony keszkenője




Van egy jó barátom Finnország déli csücskében, egy lassan nyugdíjba vonuló pedagógus, Martti. Nyelveket beszélő, jól szituált úr, óvodapedagógus. Elképzeltem, amint itthon egy iskolában fújja a sípját, élcelődik a gyerekekkel; általános jókedv veszi körül, nevetés. Martti nálunk azonban nem lehetne anyagilag is és társadalmilag is megbecsült, mivel mást mond a szokásjog, a kánon. Nem tudná eltartani a családját egy óvodapedagógusi fizetésből, és a közgondolkodás sem lenne támogató vele: egy középkorú férfi, aki kisgyerekekkel foglalkozik? Nem, ez nem férfi szakma! – vélekednének sokan. Ennyit az előítéletekről.


Manapság véresen komoly valóságot élünk: a tanároknak a jobb fizetés reményében egy ún. portfolió megírásával (ami kb. száz oldalra rúg) kell bizonyítani: alkalmasak a többletfizetésre. Azon kívül megújult a Kádár-korszak mumusa: a tanfelügyelői hálózat. A tanárok a helyi tantervek helyett központi tanterveket és tanmeneteket kell hogy betartsanak, különben lecsap a kormányzat. Büntet, illetve ajándékoz. Azok, akik elfogadják az elfogadhatatlant, talán egy icinyke-picinyke javulást érezhetnek, a többség azonban nem. E mögött egy dolgot lehet sejteni: a pedagógus lapítson, legyen mindig résen, mert ellenőrzik, büntetik, kurtítják a fizetését; közvetlenül avatkozik be a kormányzat az oktatási folyamatba.


Mindenki vesztes itt, de leginkább és legkegyetlenebb módon: a gyerekek. Egyre több a sikertelen, motiválatlan kisgyerek, de főleg a cigány fiatal felnőttek. Félve adom ki az oktatási titkaimat: amikor a pedagógus szakmát elkezdtem, a Gandhi Gimnáziumban tanítottam Pécsett, a kilencvenes évek derekán, ahol akkoriban a legendás emlékű Bogdán János volt az igazgató. Semmiben nem korlátozott minket, csak egy dolog volt a lényeg: a gyerekek szeressék meg az irodalmat és tudjanak helyesen írni. Az én akkori neveltjeim jó része ma már főiskolán, egyetemen tanul/t tovább, vagy sikeres valahol külföldön. Magyarórán novellákat olvastunk, meséket mondtunk. Mesemondó versenyt rendeztünk, ahol cigány nyelven is lehetett mesélni. A novellákat újraalkottuk, más befejezést írtunk, vagy kiemeltünk lírai részeket: de szinte semmiben nem alkalmazkodtunk a tanmenethez. A könyvtárban kerestünk ki festményeket, fotókat, amelyeket megbeszéltünk az órán – manapság ezt projektoktatásnak hívnánk. Ma ez teljesen lehetetlen lenne. Talán fegyelmit is kapnék, mert nem követem szorosan a tanmenetet; viszont a gyerekek írástudatlanul vagy funkcionális analfabétaként várnák a segélyt a romatelepen.


Köszönet az akkori lehetőségekért Bogdán Jánosnak, az ő védernyője nélkül nem szárnyalhattunk volna. Ma – a jobb fizetés reményében – írnám talán a pedagógus II-be a portfoliómat, rágnám a kefét, szidnám a kormányzatot, és unott pofával mennék be Arany János verset elemezni olyan gyerekek közé, akik megfelelő fejlesztés hiányában ezt nem képesek megérteni. Mivel írni sem tudnak. És ez a folyamat öngerjesztő. Az államtitkár asszony által agyondicsért oktatáspolitikai koncepció pedig széles keszkenő helyett átkos billog a pedagógus-társadalom homlokán. Vajon mi lesz azzal a pár nagyszerű pedagógussal, aki tiltakozni mert? Martti barátom hanyatt-homlok menekülne és más szakma után nézne.