Szobrok – 2. Gábor



Az ország német megszállásának emlékművéről most éppen szünetel a vita, mert a kormány a választások utánra halasztotta végső döntését, mivel azonban ismerjük őket, mint a rossz pénzt, nincs kétségünk afelől, hogy a döntés mi lesz. Ez az emlékmű maga a vizuális formába öntött hazugság, minek folytán esztétikai értékét tekintve is a művészeti hazugság, tehát a giccs kategóriájába sorolható. A fő baj azonban nem ez vele, hanem maga a hazugság, amelyet megjelenít. A kormány némely képviselője a szokásos képmutatással ártatlanul megkérdezte, hogy miért is a mostani tiltakozás, hiszen már az alaptörvényben benne volt a szuverenitás elvesztésének tézise. Csakhogy először is ezt a hazugságot már akkoriban is bíráltuk, másodszor pedig más leírni valamit egy papírra, amelyet az alkotói maguk kezelnek papírrongyként, és megint más brutálisan elrondítani vele Budapest egyik központi terét.


***


Hogy a magyar állam szuverenitása bizonyos pontokon sérült a német megszállással, s így korlátozott szuverenitás volt, az persze nem kétséges. A Gestapo például szabadon garázdálkodhatott: tartóztathatott le és hurcolhatott el embereket, jóllehet Hitler megígérte Horthynak, hogy ilyen akciókra nem fog sor kerülni. Azonban az ország szuverenitása – vagyis a magyar állami szervek önálló döntési és intézkedési lehetősége – a legtöbb kérdésben mégis érintetlen maradt és létezett. Horthy azt a parancsát, hogy a magyar hadsereg ne álljon ellent a bevonuló németeknek, azzal magyarázta, hogy Hitler megfenyegette: ellenkező esetben a megszállásban csatlós (szlovák, horvát, román) csapatok is részt fognak venni, ami nyilván sokkal kellemetlenebb, bár hosszú távon talán kifizetődőbb megoldás lett volna. Azt az elhatározását viszont, hogy kormányzóként a helyén marad, pontosan azzal indokolta, hogy ily módon később esetleg lehetősége lesz az események alakulását befolyásolni. És végül is tény, hogy bármilyen ügyetlenül szervezte meg az októberi kiugrási kísérletet, a kudarcát nem ő okozta, hanem az, hogy a németbarátsággal, sőt a nyilas eszmékkel is megfertőzött tisztikar – esküszegő módon – nem hajtotta végre Horthy kiadott parancsát. Föltehetőleg ez a tény, és hogy ennek kapcsán Sztalin, úgy tűnik, elkötelezte magát egy „horthysta” megoldás mellett, s még jó darabig reménykedett is benne, lehetett a fő oka annak, hogy Horthy neve nem merült föl komolyan a háborús bűnösök listájának összeállításakor. Ellentétben például a hozzá nagyon hasonló, de sokkal egyértelműbben kollaboráns Pétainnel, aki egyébként, Francóval együtt, éppoly korlátolt reakciós volt, mint ő. „Fasiszták” sem Franco, sem Pétain, sem Horthy nem voltak (szemben a falangistákkal, tűzkeresztesekkel, nyilasokkal); ha annak tekintenénk őket, a fasizmus fogalma elveszítené minden tudományos jelentését. A korlátozottan ugyan, de létező magyar szuverenitás, a magyar államapparátus önálló döntési lehetősége a mostani vitákban a zsidónak minősített magyar állampolgárok deportálásával kapcsolatban merült föl. Rögtön az elején szögezzük le: az az érv, hogy a deportálásokra nem került volna sor a német megszállás nélkül, egyszerre igaz, és mégis hamis. Az érv ugyanis összekeveri a feltétel és az ok fogalmát. Mondjuk az Osztrák-Magyar Monarchia és Nagy-Magyarország fölbomlásának kétségtelenül feltétele volt a világháborús vereség, tényleges oka azonban a régóta létező belső feszültségek és ellentmondások elszabadulásában rejlett. A német megszállás feltétel volt a zsidók deportálásához, tényleges okát azonban másutt kell keresnünk. És egy kicsit távolabbról kezdve.


A magyar történelem elmúlt néhány száz évében két politikai vonal küzdött egymással: egy nyugatias, amelynek fő társadalmi bázisa a főnemesség/arisztokrácia volt, és egy keleties, amelynek a köznemesség/dzsentri volt a bázisa. A polgári átalakulás során (1848-at, illetve 1867-et követően) az előbbi társadalmi csoport megőrizte gazdasági hatalmát, az utóbbi azonban elveszítette, s helyette kárpótlásul a politikai hatalom – az államapparátus – pozícióit kapta meg. Jelen volt ugyanakkor a szabad értelmiségi pályákon is, ahol azonban beleütközött az asszimiláns zsidó értelmiség konkurenciájába, amely bizonyos területeken (ügyvédek, orvosok) igen erős volt. Ezért a liberális köznemesség korábbi filoszemitizmusa nemsokára reakciós antiszemitizmusba fordult át, amely a világháborús vereség nyomán szabad folyást szerzett magának. Ennek volt következménye a numerus clausus bevezetése, amely formális megfogalmazását tekintve nem volt ugyan zsidóellenes, gyakorlatilag azonban – amint a végrehajtási utasításból végül formálisan is kiderült – az volt. A most „keresztény magyar középosztály” néven fungáló dzsentri befolyása a két világháború között folyamatosan növekedett. Hogy a rendszert „Horthy-rendszernek” szokás nevezni, annyiban jellegzetes, hogy maga a kormányzónak választott Horthy egyfelől ebből a rétegből származott, másfelől viszont az arisztokratikus elithez asszimilálódott, mint a „k. u. k.” haditengerészet főtisztje, utolsó parancsnoka, s persze korábban mint Ferenc József szárnysegédje. (Fővezéri, majd kormányzói tisztségét ennek az előéletnek köszönhette.) Alapvetően ez a „keresztény magyar középosztály” követelte ki az ún. zsidótörvényeket (ugyanazon okokból, mint korábban a numerus clausust), és ebben, valamint gazdasági-társadalmi törekvéseinek egészében is, külső támogatást kapott a nemzetiszocialista Németországtól. (Az arisztokratikus tradíció most angolbarát vonalat képviselt.) A német megszállás a hatalmi harcot végleg ennek a vonalnak a javára döntötte el.


Hogy maga Horthy is antiszemitának nevezte magát, ismeretes, és nyilvánvalóan az is volt, azonban egy jól körülhatárolható értelemben. Múltkori cikkemben már szó esett az antiszemitizmus különböző típusairól: Horthy jellegzetes kultúrantiszemita volt. Az ő számára voltak jó zsidók és rossz zsidók: az előbbiek derék magyar hazafiakká asszimilálódtak, akik közül akár kedvenc bridzspartnert is lehet választani, az utóbbiak a fölforgató elemek, főleg a hazátlan „galiciánerek”. (Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a fajta megkülönböztetés az egész ún. Közép-Európában nemcsak a kultúrantiszemitákat jellemezte, hanem a már asszimilálódott zsidókat is, akik aggodalommal figyelték a keleti zsidók egyre újabb bevándorlási hullámait.) És bár a cikkben azt is megemlítettem, hogy a különböző antiszemitizmusok a gyakorlatban egészen hasonló következményekhez képesek vezetni, az igazi radikalizmust természetesen a faji antiszemitizmus képviseli, s úgy tűnik, a magyar dzsentri politikai vezetőréteg egyre inkább ennek irányába tolódott el. Elsősorban és jellegzetesen a faji antiszemiták fogalmazták meg azt a követelést, hogy a zsidóktól minden áron (még ha nem is tudni, konkrétan hogyan) meg kell szabadulni. Minden jel arra mutat, hogy az említett réteg a „zsidótörvényeket” csak átmeneti megoldásnak szánta, s a faji antiszemitizmusnak az államapparátusban szép számmal megtalálható képviselői mintegy öntevékenyen fölkészültek valamiféle „végső megoldásra” is.


Jellegzetesen mutatja ezt a mostani viták egyik gyújtópontjává lett Kamenyec-Podolszkij-i deportálás. Formálisan tényleg „idegenrendészeti akciónak” volt szánva, csakhogy a gyakorlatban (1) kizárólag a zsidó hontalanokat érintette, (2) a hontalanokhoz annyi magyar zsidót csaptak hozzá, amennyit csak tudtak. A magyar belügyi szervek, elsősorban a csendőrség, a zsidóknak legalább a számukra legellenszenvesebb csoportjától meg akarták „tisztítani” az országot, addig is, amíg a többitől nem lehetséges. Mégpedig valóban minden áron, ha azt konkrétan nem is tudhatták, mi lesz a kitoloncolt zsidók sorsa. Habár a négy hírhedt „Einsatzgruppe” a Szovjetunió elleni támadás után már június végén megkezdte és júliusban egyre növekvő mértékben folytatta gyilkos működését, tömeges gyilkosságokra augusztustól került sor, s persze a nyilvánosság elől szigorúan eltitkoltan – elvileg még a Wehrmacht sem tudhatott róluk. A magyar hatóságok szemszögéből nézve azonban nem ez a lényeg. Hanem az, hogy pontosan tudták, a kitoloncolt embereket olyan körülmények közé teszik ki a határon túlra, amelyek között ilyen vagy olyan formában és előbb vagy utóbb, de a biztos halál vár rájuk. Ám ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte őket, sőt nyilván azt gondolták: úgy kell nekik.


Az 1944-es deportálásoknál annyiban más volt a helyzet, hogy a deportáltakat szabályosan átadták a német hatóságoknak. Magyar állampolgárokat egy idegen állam hatóságainak. Azonban nem itthon, hanem a határon, az odaszállítást tehát a magyar hatóságok, konkrétan a csendőrség hajtotta végre. Amikor ezzel le kellett állniuk, Eichmann lényegében csak tanácsadásra ideküldött kb. 250 fős különítménye gyakorlatilag semmit sem tudott csinálni. A leállást pedig Horthy kormányzó parancsolta meg a csendőröknek, akik addig nem egyszerűen a náluk szokásos brutalitással, de egyenesen szadista módon bántak a deportálandókkal, s ezt nem a németek parancsára tették, hanem magyar elöljáróik irányítása alatt. (Általában beszélek a csendőrök magatartásáról, némely kevesek lehettek köztük tisztességesek.) Hogy a magyar hatóságok tudták-e konkrétan, mi történik a deportáltakkal, ismét nem lényegi kérdés: tőlük ugyanis a németek bármit csinálhattak a zsidókkal, akár valóban meg is ölhették őket. Magyarországon gyakorlatilag senki, sem a hatóságok, sem a lakosság (lett légyen bár segítőkész, közömbös vagy hullarabló) nem számolt azzal, hogy ezek az emberek valaha is vissza fognak jönni, miután a hivatalos indoklás szerint kellő mennyiségű munkával elősegítették a háborús győzelmet. Annál kevésbé, mivel a kiszállítottak jelentős része nem is volt munkaképes, hiszen a munkaszolgálatra behívott férfiakat nem adták át a németeknek. Akik ennek a szerencsétlen embertömegnek a hirtelen rájuk zúdítását nem is fogadták valami szívesen, ám hiába próbálták kissé csillapítani a magyar kormányszervek határtalan ügybuzgóságát, Jaross Andor, Endre László és Baky László lelkes rohammunkáját. Amit tehát teljesen szuverén módon végeztek.


Hogy maga Horthy kormányzó mit tudhatott és mit tehetett, nehezen megválaszolható és valószínűleg további kutatásokat igénylő kérdés. Azt, hogy a német koncentrációs táborok nem egyszerűen munkatáborok, hanem haláltáborok, eleinte föltehetőleg nem tudta. Amikor egy klessheimi találkozón Hitlerrel, 1943. április 16-17-én, a Führer sürgetésére, hogy csináljon már végre valamit a magyarországi zsidókkal, Horthy némileg méltatlankodva azt mondta, hogy talán mégsem ölheti meg őket mind, Hitler a következőt adta elő neki: A zsidókat koncentrációs táborokba kell zárni, és ott dolgoztatni, amelyikük erre nem hajlandó, azt agyon kell lőni, akik pedig nem tudnak dolgozni, majd el fognak rohadni (nyilvánvalóan a nyomorúságos viszonyok következtében, de elvileg természetes halállal). Ezt a közlést a kormányzó a legilletékesebb személytől, abszolút bizalmas körben kapta (csak Ribbentrop volt még jelen), így nyilván nem tételezte föl, hogy Hitler ezúttal is félrevezeti. (Ld. Ian Kershaw: Hitler, magyar kiadás, II. k. 496. o.) Nem mintha valami nagyon biztató dolgot hallott volna tárgyalópartnerétől, de azért ez mégsem az volt, amit később az Auschwitz-jegyzőkönyvekből megtudott. Ez a későbbi tudás azután nyilvánvalóan egyik eleme lett addigi magatartása megváltozásának. Addig ugyanis szabad kezet adott a Sztójay-kormánynak ebben a kérdésben, s utána lehetőleg a háttérbe vonulva Pilátusként mosta kezeit. Állítólag abban reménykedett (teljesen naiv módon), hogy ha elég készséges, Hitler majd visszavonja a csapatait. Csakhogy erre nem került sor, csupán egy csapatcsökkentésre: bármennyire mániája volt is a Führernek a zsidókérdés, Magyarország megszállására nem emiatt, hanem a kiugrás megakadályozása céljából került sor. (Amit egyébként egymaguk szintén nem tudtak volna véghezvinni, a tisztikar árulása és a nyilas lázadás nélkül.) Amikor Horthy júniusban megismerte a jegyzőkönyveket, s egyúttal megkapta a jövendő győztesek figyelmeztetéseit, valamint Bethlen intő levelét is, amelynek számos morális szempontjával mint korlátolt, de a régivágású tiszti becsületre adó katona maga is egyet kellett értsen, elszánta magát a deportálások leállítására: ha tényleg a németek akarják, hát csinálják ők. Csak hát ezt a nála szokásos tehetetlenkedéssel és ingadozással, s így jelentős késéssel hajtotta végre – hogy katonának bátor, azt ugyan Otrantónál bebizonyította, de politikusnak gyáva volt. Magatartása azonban később állítólag újra megváltozott. Augusztus elején Sztójay átalakította a kormányát, s abban már nem szerepelt a Jaross–Endre–Baky-trió, az új belügyminiszter viszont azzal nyugtatta a németeket, hogy a deportálások augusztus végén folytatódni fognak, mégpedig a kormányzó egyetértésével. (Erre, mint tudjuk, nem került sor, a román kiugrás miatt.) Ha ez igaz, akkor magyarázatra szorul.


A korábbi leállító döntés nélkül a budapesti zsidóságot automatikusan deportálták volna, s így folytatás esetén az akkori leállításnak nem volt semmi értelme. Még kevésbé volt értelme azonban a buzgó zsidódeportálókat az új kormányból most kihagyni, hiszen ők aztán igazán bizonyították a képességeiket. De bármi legyen is az ezzel kapcsolatos kutakodás eredménye, azon nem fog változtatni, hogy itt mindvégig egy korlátozott szuverenitású, de szuverenitását sok tekintetben mégis megőrzött magyar államhatalom döntéseiről volt szó.



A fasizmus áldozatainak emlékműve a Gesztenyéskertben – budapest-foto.hu

Történelmi eseményeknek, úgy önmagában véve, nem szokás emlékműveket állítani, hanem csak vagy a hőseiknek, vagy az áldozataiknak. A német megszállás tervezett emlékműve állítólag a megszállás összes áldozatának szólna. Mármint kiknek? Annak a kevés becsületes náciellenes politikusnak, a szociáldemokratáktól a legitimistákig, akiket a Gestapo elhurcolt Mauthausenba? Bizony megérdemelnék, hogy végre emlékezzünk rájuk, mert általában meg szoktunk feledkezni róluk. De rajtuk kívül még kiknek? Mert a deportált és meggyilkolt zsidók nem kifejezetten a német megszállás áldozatai voltak. Bár Aushwitzban végül németek gyilkolták meg őket, de oda a magyar államhatalom jóvoltából kerültek, s a magyar csendőrök eme tevékenységében a német megszállók legföljebb a fölbujtó szerepét játszották. Az emlékmű szimbolikája egyébként a jelenleg tervezett formában, bármilyen föliratot helyezzenek is el rajta, eleve kizárja, hogy itt másokról is szó lehetne, mint az ártatlan áldozat szerepében megjelenő Magyarországról, amelyre a galád Németország rátámad. (Nem a náci Németország, hanem így általában Németország, mert a sason nem szerepel horogkereszt, anélkül pedig már a középkorban is a német császári hatalom jelképe volt.) Az Auschwitzban meggyilkoltaknak van emlékművük a birkenaui tábor területén, a nem ott meggyilkolt magyar munkaszolgálatosoknak is van egy központi emlékművük Budapesten. És ugyanitt a fasizmus áldozatainak általában is. A tervezett emlékmű vitája kapcsán ez utóbbira Ráday Mihály hívta föl a figyelmet: a budai Gesztenyéskertben található 1985 óta, szobrásza Somogyi József, építésze Finta József. Hogy megfelelő-e a színvonala és kifejező-e a szimbolikája, erről lehet esztétikai vitát folytatni, a megszállási emlékmű vitája azonban nem esztétikai jellegű. Eltekintve a föntebbi, lényegi tartalmi problémáktól, van vele még egy ábrázolási probléma is. Ahogyan a német sas nem szimbolizálhatja a náci megszállókat, ugyanúgy nem Magyarországot az arkangyal Gábriel, magyarul Gábor. És nemcsak azért nem, mert nem olyan ártatlan. Az arkangyalt a millenniumi emlékmű oszlopáról lopták ide, abban a hiszemben, hogy ő ott Magyarország jelképe. De ez tévedés. Gábor arkangyal a kezében tartott koronát és kettőskeresztet éppen most hozza Magyarországnak, amint azt az ún. Hartvik-legenda elbeszéli – aligha lehet tehát egyszersmind annak a szimbóluma is. Mit mondjak: ezek olyan hülyék, hogy még az általuk kisajátítani kívánt legendákat sem ismerik rendesen.





(Az írás első része: Szobrok – 1. Marx)





Lendvai L. Ferenc