Nem vagyok meggyőzve – vitazáró
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. november 08. hétfő, 03:25
(valamint válasz Ungváry Rudolfnak, az érintettnek)
I. Nem vagyok meggyőzve
A Charta-tüntetésről írt cikkemre érkező, engem bíráló írások lényege ez volt: „Felháborító, hogy ami a téren jelen lévőknek tetszett, az Lévai Júliának nem”.
Mivel az állítás alapja igaz (nekik tetszett, nekem meg nem), ezen elvileg nincs is mit vitatni – köszönöm a beszélgetést, a viszont látásra, mondhatnánk –, de gyakorlatilag mégis csak van, hiszen a felháborodásukhoz többen is érveket kerestek az írásom alapján, és ezzel gondolati keretbe illesztették az ellenérzéseiket. Ezért természetesen válaszolnom kell az érveikre. Mielőtt azonban ezeket sorra venném, jelzem, hogy írásom legfontosabb mondandóit (ld. lejjebb) bírálóim még csak nem is érintették, szóba se hozták, nemhogy vitatták volna. Ezért ami itt következik, annak változatlanul az attitűdbeli különbség a meghatározója.
Többek szerint én nem értem, hogy az agresszív jobboldaliakhoz csak így lehet beszélni, mert ők csak az erő szavát értik.
Ez tévedés: nem arról van szó, hogy nem értem, hanem hogy nem őket tartom a párbeszéd másik szereplőjének, valamint azt sem gondolom, hogy a dadogóhoz dadogva, az üvöltözőhöz üvöltözve kell beszélni.
Nem értek egyet azzal, hogy egy tüntetésen a beszédeknek személy szerint az agresszorokhoz kell szólniuk. A tüntetés első és második címzettje maga a társadalom, amelyet egy tömeges jelenlét választás elé állít, és a tüntetés tényével is azt kérdezi tőle: a hatalom álláspontját osztod, vagy az én álláspontomat? Ám ha ez a két álláspont lényegében egybeesik – mert például azonos módon az ERŐSZAK álláspontja –, akkor a társadalomnak egy idő után maximum a légópince lesz a választása. Hiszen azt látja, hogy az egyik oldalon is „kérlelhetetlen és kíméletlen” harcosok állnak (ahogyan ezt Andrassew Iván egy cikkében – helyeslőleg! – meg is nevezte), meg a másik oldalon is. Mindkét oldalról azt hallja: „Éljen az ütés-vágás! Éljen az oda-vissza! Éljen a kíméletlenség és a harc!”.
Ettől azonban nem választani fog, hanem kettéválni: harcpártiakra és politizálókra. Ma kétségkívül a harcpártiak vannak többségben az országban, ám ezt demokratikus szemmel nézve bajnak szokás tekinteni. A politizálás nem jelenthet permanens harcot, mert akkor megérkeztünk Orbán Viktor (éppenséggel vonalának bolseviki-fasisztoid vonásait erősítő) koncepciójához. És – megismétlem, amit a cikkemben is írtam – akkor nem tettünk mást, mint annak az inverzét állítottuk elő. Ez történt a Charta-tüntetésen.
Emellett természetesen egy tüntetésnek a hatalom és pártolói számára is kell mondania valamit, ami meggyőző. Mivel azonban ezekkel az emberekkel nem személyesen állunk szemben, hanem szervezetekként és tömegekként, a személyes érvelés módszerei egyszerűen nem adekvátak. Ugyanakkor a tömeges érvelésnek is vannak jól ismert módszerei. Ott mást nemigen érdemes tenni, mint kiemelni egy témát, és arról nagyon határozottan, lehetőleg hatásos, jól megjegyezhető, idézhető gondolatokat vonultatni fel, hogy ezek majd később, a már személyekre is lebontott vitákban, a nyilvánosságában is alkalmazhatók legyenek. A személyesség szerepe annyi, hogy hitelesítse az elmondottakat, és az átéltséget.
A Charta-tüntetés hatásos, jól megjegyezhető és idézhető gondolatai ezek voltak: „A kurva anyját annak, aki…”, „Orbán egy politikai szörnyeteg”, illetve hogy „Orbán politikailag nem legitim”. Ilyenek is lettek a következményei. A tüntetés után, az alkotmánybíróság és a kormány közötti konfliktusról szólva Lázár János több csatornán is újra, gát nélkül elmondhatta: „de hiszen mi csak a nagykutyákat akarjuk elkapni, azok pénzét akarjuk megsarcolni”. Ha a vele szemben ülő riporter ekkor a Charta képviselte, társadalmi nyomásra akart volna hivatkozni, ezek szerint így kellett volna reagálnia: „Na de hát nem megmondták a Charta-tüntetésen is, hogy Orbán egy politikai szörnyeteg, és hogy a kurva anyját?” Mit mondjak, meggyőző kérdés lett volna.
Ezzel összefüggésben többek vádja szerint én azt gondolom, hogy egy tüntetésen kifinomult értekezéseket, presziőz elemzéseket kell felvonultatni, a szenvedélyes kiállások helyett.
Ez sem igaz. Már csak azért sem gondolhatok ilyet, mert egy percig sem hiszem, hogy ez volna az alternatíva. Nem azt kifogásoltam ugyanis, hogy Ungváry (valamint a takarodásról skandáló tömeg, és később majd Gyurcsány) szenvedélyes volt, hanem azt, hogy a szónokok szenvedélye sokkal kevésbé az értékekre, mint a személyes riválisukként megjelenített Orbánra irányult. Szenvedélyes viszonyt egyedül Orbánnal voltak képesek felmutatni, de vele kiemelten. Erre mondtam azt, hogy hiú, személyeskedő, hipermaszkulin megnyilvánulásokkal álltam szemben, amelyhez nekem nőként aztán végképp semmi közöm. De most megerősítem, hogy szenvedélyes emberként sincsen. (Néhányan szemmel láthatóan kéjjel leplezték le, hogy írásom „indulatos” és „szenvedélyes”, miközben vállalt szenvedélyt eleve fölösleges leleplezni. Ám ezután azzal vádoltak, hogy nem tartom értéknek, sőt, bajnak tekintem a szenvedélyt! Nem kéne önmagukkal is egyeztetni?!)
Ezzel összefüggésben többen is azt állították szembe az írásommal, hogy hiszen ez egy sikeres tüntetés volt, és hogy én a viselkedésemmel megtöröm ezt a sikert, amivel rossz példát mutatok, és ami káros.
Ehhez két dolgot tennék hozzá. Az egyik, hogy ez a tüntetés nem sikeres volt, hanem csupán hatásos, éspedig szűk körben. A siker és a hatásosság nem zárják ki egymást, sőt, optimális esetben egybeesnek. Ez történt a legelső, százhúsz ezres Charta-tüntetésen is, amely egyszerre volt hatásos és sikeres. Arról másnap, harmadnap és még évek múltán is beszéltek az emberek, és hatása volt a kormány későbbi politikájára is. Most azonban semmi ilyesmiről nem beszélhetünk.
A másik: nem vitás, hogy ha hazamegyek, és publicisztikát írok arról, miért hagytam ott egy tüntetést, akkor az modellé vált, a leírása révén. De modellé, és nem propagandává. Aki az utóbbinak gondolja, és komolyan hiszi, hogy egy ilyen modell képes lerombolni az ő átélését, valamint arra kötelezni másokat, hogy maguk is így tegyenek, s ezáltal az egység megtörését idézi elő, annak valami gond van a saját átélésébe, elkötelezettségébe vetett hitével. Az maga is igen gyengének tartja azt az egységet, amelyet egy szál publicista nemtetszése is meg tud törni.
Ami azt illeti, az egység tárgyában okkal bizonytalan. Ha létezett volna valódi, szellemi-politikai egység, konszenzus bármiben is, ami demokratikusnak nevezhető, akkor én is ott maradok, és eltekintek Ungvárynak a közegből kilógó megnyilatkozásától. Tudok mondani erre is példát. 1993-ban volt konszenzus arról (és ez több tüntetésen is kifejeződött), hogy amit a kormány és megbízottjai tesznek a médiával, az a sajtószabadság elleni, tűrhetetlen támadás. A tévé és a rádió elnökének leváltása pedig gyalázatos. (Más kérdés, hogy az ellenállás stratégiájáról nem volt konszenzus, és ettől leszalámizhatóvá vált a szakma.) Ember nem írta le, mindeközben, hogy Hankiss Elemér egyébként a legkevésbé sem a legjobb tévé-elnök. Pedig ezt mindenki tudta. Ám a valódi egység és konszenzus fényében ez nem volt tényező. Sőt, mindenki arról írt, hogy Hankiss – akinél mintaszerűbben azóta sem védte senki a demokratikus értékeket – akkor is Hankiss lesz, amikor a leváltóinak már a nevére se fogunk emlékezni. (És lám: ez is történt.) Most azonban semmiféle ilyen egység nincsen, és a konszenzus is csak szűk körben formálódik. A társadalom többsége úgy tudja, csupán arról van szó, amit Lázár folyamatosan mond: el kell kapni, és jól meg kell büntetni a nagykutyákat, akik közé például Gyurcsány is tartozik. De hogy ezzel kapcsolatban miért kell üvölteni (igen! Azt kell tenni, mert nem az üvöltéssel van baj!), hogy el a kezekkel az Alkotmánybíróságtól, és hogy ez miért jelenti a teljes alkotmányosság veszélyeztetését, azt frappánsan, érthetően, hangosan és hatásosan még sem a nyilvánosságban, sem a tüntetéseken senkinek sem sikerült megfogalmaznia.
(A helyzetet egy barátom ezzel a szellemes képlettel öntötte formába:
Demokratikus Charta tüntetés 1993:”Velük szemben, ha kell, cigány vagyok, nemzetietlen vagyok, zsidó vagyok”.
Demokratikus Charta tüntetés 2010: „A kurva anyját annak, aki megkérdőjelezi a magyarságomat!”)
Az a közönség, amely úgy osztja fel a szereplőket, hogy „orbánista elégtételtörvény kontra gyurcsányista Alkotmánybíróság” (merthogy megették az „alkotmány egyenlő a régi rend alkotmányával” szlogent), most azt látja, hogy Gyurcsány és a mellette állók egyszerűen elküldik az anyjába Orbánt. Hát persze, hogy elküldik – gondolja –, hiszen az ő személyes ügyükről van szó. Ők nem akarnak börtönbe menni, és ők nem akarnak pénzt visszaadni. Inkább a nagy magyarságukat bizonygatják, amit a legkönnyebb bizonygatni: csak szavak kérdése az egész. Azt bezzeg nem bizonygatják, hogy a folyószámlájukon mi van!
Tetszik, nem tetszik, ma ez a társadalmi realitás, ezen a szinten áll a többség társadalomértelmezése, tehát ehhez képest kell kiállni egy tüntetésen és beszélni az alkotmányosság jelentőségéről. Ennek az egyensúlyát kéne létrehozni.
És itt mondom el, miért zavart, hogy írásom legfontosabb állításairól ebben a vitának nevezett érzelmi viharban egy szó sem esett. Azért, mert az állításaim ezek voltak: baj, ha egy tüntetésen valaki a maga személyes indulatát – osztozzanak bár benne sokan – úgy állítja be, mintha az a téma racionális, gondolati megközelítése volna („halkan mondom, nehogy bárki azt higgye, indulatból beszélek”). Baj, ha ez a gondolatiságnak álcázott személyesség válik egy tüntetés leghatásosabb, legmeghatározóbb üzenetévé, és baj, ha a téma személyes szintre tolása elfedi a lényeget, az elvi kérdéseket. Baj, ha egy demokratikus tüntetésen ugyanazt teszik, amit a jobboldalon: az emberi lét nem kalibrálható és nem versenyeztethető tényezőiről bizonygatják, hogy azok igenis kalibrálhatóak és versenyeztethetőek: én sem maradok le magyarságteljesítményben. De ezeket az állításaimat szinte minden bírálóm elkerülte. Érdemben nem szólt hozzá egyikhez sem, ezért ez a vita nem volt vita.
Egyetlen, keserű igazságról győzött meg csupán. Arról, hogy még demokratikus oldalon – a saját oldalamon – sem evidencia: más érzelmek tartoznak a közre, és mások a magánnyilvánosságokra. Az, hogy szereti-e az ember Orbán Viktort vagy Gyurcsány Ferencet, demokráciában evidens módon a magánnyilvánosságok része. Mind Orbán, mind Gyurcsány csupán futó kalandjaink a történelemnek abban a szeletében, amelyben egyáltalán vágyunk efféle kalandokra. A közre az tartozik, hogy szeretjük-e és értékeljük-e a demokráciát, vagy érzelmileg-intellektuálisan semmi közünk nincs hozzá, mert neutrális a kérdés.
Ha szeretjük és értékeljük, akkor viszont, bármennyire nehéz is, ezt ugyanolyan szenvedéllyel kell tudni részletezni és frappírozni, ahogyan az ellenszenveinket – a fenti példákból is jól láthatóan begyakorolt módon – tudjuk és szoktuk is részletezni.
Ez, beismerem, nagyon sok munka, és sokkal nehezebb, mint arról beszélni, hogy mit utálunk. De hát nem ennek az elvégzése volna a dolguk azoknak, akik kiállnak szónokolni?
Surface Tension – flickr/monjussi
II. Válasz Ungváry Rudolfnak, az érintettnek
Kedves Ungváry Rudolf!
Ön vívódó és dilemmázó, szép írással reflektált mindarra, ami a megnyilvánulásával kapcsolatban történt általában, és itt, a Galamusban. Ebben azzal vádolja önmagát, hogy minden erőfeszítése ellenére sem sikerült a legmegfelelőbb formába önteni beszédének utolsó mondatát.
Ami ezt a konklúzióját illeti, ahhoz sajnos ismét csak az ellenvéleményemet tudom hozzáfűzni. Szerintem ugyanis semmit sem javított volna az ügyön, ha Ön idézi az említett Petőfi-sort. Ez részben azért is ártott volna, mert ez a sor a nácik legfelkapottabb idézete jelen pillanatban: ezt kezdik mondani, ahányszor azt vizionálják, hogy Izrael, illetve a szemükben nyilvánvalóan zsidó, zsidó, zsidó és zsidó bankárvilág úgymond el akarja foglalni Magyarországot. Részben pedig azért, mert ha nem néz utána, és abban a formában idézi, ahogyan most a cikkében is leírta, akkor gond van: Petőfi nem az „ÉN”-t állította a középpontba („De nem ám az én hazámat”, mint Ön írja), hanem a „MI”-t.
„Foglalod a kurvanyádat,
De nem ám a mi hazánkat!”
Ez a pontos szöveg. És nekem éppen ezzel az „ÉN”-központúsággal volt a gondom, amely azonban ott a téren nem a „MI”-nek a képviseletével, hanem az elvek képviseletének hiányával került szembe. Ezért – még ha ez kissé ironikusnak is tűnik – szeretném fölmenteni Önt ez alól az önvádja alól: nem lett volna jobb, sőt, szerintem sokkal rosszabb lett volna, ha még ezt is beleírja.
Ami viszont írásának egészét illeti, azzal kapcsolatban a nagyrabecsülésemet fejezem ki. Amit írt, az – legalább is remélem –, az engem kritizáló olvasókat is meg fogja győzni: nem személyes ellentétről, nem ellenszenvekről vagy egymás gyűlöletéről van szó, hanem eltérő választásokról. És én nem Ungváry Rudolf teljes személységét ítéltem el, csupán egy egyszeri gesztusát kritizáltam, ezért Ungváry Rudolf sem úgy reagált erre, mint akinek van oka további anyázásokra.
Ez az írás tökéletes ellensúlya az Ön, általam is kritizált szereplésének, ezért úgy gondolom, méltó lezárása az itt zajló disputának is.
Őszinte tisztelettel
Lévai Júlia
A Charta- (és Gyurcsány)-vita írásai:
Lendvai L. Ferenc: „Ballib” III: A platformok
Lévai Júlia: Ő elküldte az anyjába, én meg hazamentem
Lánczos Vera: Charta is, demokratikus is
Gréczy Zsolt: Mire kéne várni?
Balogh S. Éva: Mit kellett volna Gyurcsánynak csinálnia?
Ungváry Rudolf: Kiegészítés egy beszédhez
Az olvasók írásai: Charta-vita I., Charta-vita II., Charta- és Gyurcsány-vita III.