Az egypártrendszer dicsérete
- Részletek
- Napi apró
- 2014. április 03. csütörtök, 06:42
- Endrődi Gábor
Tizennyolc országos listát állító párt szerepel majd a szavazócédulákon április 6-án, zömében olyanok, amelyeket erre a néhány hétre hívott életre a láthatatlan, bár nagyon is valóságos rendező. A legfontosabb szereplő – a magyar állam – azonban nem lesz rajta a listán.
Magyarország 2010 és 2014 között közelebb került a pártállami berendezkedéshez, mint azt – megtervezőin kívül – bárki is előre láthatta volna. Összeomlott a fékek és ellensúlyok rendszere, gyakorlatilag megszűnt a végrehajtó hatalom feletti kontroll és az egyenlő elbánáshoz való jog. A parlamentarizmus kulisszái mögött egy hamisítatlanul egypárti uralmi rendszer épült fel díszőrséggel, sorfallal, a két világháború közötti kort idéző Kossuth-térrel; talán már csak a tartományúri bíráskodás visszaállítása hiányzik a dicső magyar múlt feltámasztásához. A magyar kormány megtalálta a maga Gazpromját, kiválasztotta kedvenc oligarcháit és az európai jogrend normáin átgázolva adja a kezükbe az államvezérelt gazdaság kulcspozícióit.
Nem ritka, hogy egy ország válsághelyzetben visszalép egy régebbi, meghaladottnak vélt állapotba, ami stabilitást ígér a zűrzavar és a bizonytalanság időszaka után. A stabilitás vágyképe a regnáló kormányzat legnagyobb aduja az április 6-i választáson. Meglehet, az állandóság ígérete az, ami a mai magyar kormánypolitika kritikátlan dicséretére sarkallja az Európai Néppárt elnökét is. Olyan választási rendszer, olyan intézkedések mellett teszi le a garast, amelyek Franciaországban, Nagy-Britanniában vagy Németországban egyetlen másodpercig sem maradhatnának érvényben.
A Nyugat azért élhette túl a második világháborút és a Szovjetunió brutális expanzionizmusát, mert a legnagyobb válságok közepette sem tagadta meg az esélyek egyenlőségének elvét. A politikai erők esélyegyenlősége nélkül a munkanélküliség, a szélsőséges vagyoni különbségek, a demokratikus államokban menetrendszerűen bekövetkező érdek-összeütközések már régen szétzilálták volna a nyugati demokráciákat, beteljesítve a tekintélyuralom híveinek és a szélsőjobbnak a Nyugat dekadenciáját vizionáló propagandaszólamait.
Az az illúzió, hogy a Szovjetunió összeomlásával egy nyugodtabb és konstruktívabb időszak következik a világpolitikában, szertefoszlott. Oroszország – létfontosságú nyersanyagkészleteinek és növekvő katonai erejének birtokában – új hatalmi övezet kialakításán fáradozik. Nyilvános és diszkréten a háttérben maradó csodálói előtt az sem titok, hogy az orosz elnök lényegesen jobban teljesít: hétvégéit nem zavarják a firkászok, barátnőjéhez nem robogón, hanem magán-repülőgépen érkezik és nem mellesleg magánvagyona úgy húszezerszeresen haladja meg francia kollégájáét. Mindez – ha néhány tucat ember dönthet róla – elegendő érvnek tűnik a köztársaság felszámolásához.
Az Európai Közösség politikai vezetőit azonban – legyenek konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata politikusok – más megfontolásoknak kellene vezetniük. Az esélyegyenlőség és az egyenlő elbánás elvét lábbal tipró kvázi-egypártrendszerek minden látszat ellenére instabilak. A nekik nyújtott bármiféle támogatás az egyesült Európa végét jelentheti.
