A Fidesz négyéves országlása: Egy szélhámos apró trükkjei



Olvasom nemrégiben a Népszabadság pécsi tudósítását arról, hogyan vélekednek az utcai járókelők a választási esélyekről. Egy idősebb hölgy oda nyilatkozik, hogy természetesen a Fidesz fog nyerni, mégpedig teljes joggal, hiszen ő naponta látja a televízióban, mennyi minden is épül Magyarországon a kormány irányításával. Eszembe jut erről szegény jó nagymamám, aki ugyan soha életében nem foglalkozott politikával, ámde mégis érdekelte, mi történik körülötte a világban. Ezért aztán szívesen háttérrádiózott, s így gyakorlatilag folyamatosan szólt nála a Kossuth Rádió, hívő keresztyén (keresztyén, mivelhogy kálvinista) létére a Rákosi-korszakban is. (Amikor az adó körülbelül annyira mondott igazat, mint manapság.) Történt mármost, hogy egy nagy családi összejövetelen, amikor minden jelenlévő keményen szidta a rendszert és a kommunistákat, az én nagymamám ártatlan naivitással megjegyezte: hát igen, de azért azt el kell ismerni, hogy rengeteg mindent építettek, ezt ő naponta hallja a rádióban… A mostani rendszer az akkoritól azonban nemcsak ezt a hazug sikerpropagandát vette át, hanem azt a szokást is, hogy a sikereket különféle jeles alkalmakhoz időzítse: április 4. és november 7. helyett most március 15-re vagy október 23-ra, a leginkább azonban a választások időpontjára, illetve a megelőző kampányra. Így aztán mostani pártunk és kormányunk az elmúlt napokban három nagy ajándékot is átnyújtott az ő népének, ám közelebbről megnézve őket azt találjuk, hogy merő szemfényvesztés az egész.


Itt van először is az 1944-es állapotra „újjáépített” Kossuth tér (eredeti nevén: Országház tér) átadása. Most tekintsünk el attól, hogy egy tér nem múzeumi tárgy, amelyet ilyenként kell változatlan formában megőrizni (kivéve persze a Michelangelo által kiépített római Piazza del Campidogliót, legföljebb még a világ legszebb terének mondott lisszaboni Praca do Comérciót), az eszmei mondanivalóról meg talán jobb nem is beszélni. De végül is mi történt ténylegesen? Gyakorlatilag semmi. A teret az aszfalt helyett kövekkel burkolták és megszüntették az autóparkolót. Ami helyes, de ennek negatív ellensúlyozásaként lecsökkentették a zöldterületet, a tér közepére pedig odaraktak egy brutálisan ormótlan zászlórudat. Vagyis az egésznek, amint kezdettől lehetett tudni, semmi más értelme nem volt, mint a szobrok cseréje, egészen konkrétan Károlyi Mihály szobrának eltávolítása, s a helyére Tisza István szobrának visszaállítása. Pedig Tisza megátalkodott keménykedése sokkal inkább felelős a régi Magyarország széthullásáért, mint Károlyi jóakaratú puhasága. De hát a gyűlölködők reménytelen esetek, még annyi sem telt ki tőlük, hogy az eltávolított szobrot mondjuk a Károlyi-palota udvarán helyezzék el… Na persze a régi-új szobrok nincsenek készen, s alapos megfigyelők ezen kívül is az elképesztő kapkodás számos jelét találták a téren. Még nincsen befejezve! – hangzik a védekezés. Tényleg? Akkor miért nem vártak még kicsit az átadással?


Aztán itt van, másodszor, a Seuso-kincsek „visszaszerzése”. Mármint az ismert anyag feléé. De könyörgök, miféle visszaszerzés ez? Amiről a magyar állam mindig is azt állította, hogy az övé – sőt ezt állítólag a legutóbbi birtokosok is elismerték –, azt most kemény pénzért megvásároltuk. Olyan ez, mint amikor ellopják az autómat, s aztán a tolvajok fölajánlják, hogy némi „őrzési díj” kifizetése után hajlandók visszaadni. Szándékosan használom az „őrzési díj” kifejezést, mert ezt kértek az oroszok is az elhurcolt sárospataki könyvtár visszaszolgáltatásáért. Csakhogy van itt két, elég jelentős különbség. Az egyik, hogy ezek a kincsek nem részei úgy a magyar kultúrának, ahogyan a sárospataki könyvtár. Nem mondom, jobb lenne, ha mondjuk a nagyszentmiklósi kincset sem Bécsben, hanem Budapesten őriznék, a magyar kultúra azonban végül is egész jól megvan nélküle… A másik az összeg nagysága. Ez állítólag roppant kedvező, mert 25 évvel ezelőtt háromszoros kikiáltási árral bocsátották (volna) árverésre a kincset (persze az egészet), csakhogy… Csakhogy ennek nyomán bebizonyosodott, hogy itt tisztázatlan eredetű (magyarán: lopott) műtárgyakról van szó, s azóta nincs ember, aki egy fityinget is hajlandó lenne adni értük, kivéve persze a magyar kormányt. Nem csoda, hogy a mániákus múzeumigazgató és kormánymegbízott (aki ma már nem annyira a tudomány, mint inkább a politika szolgálója, s azzal az indoklással nem megy el egy a múzeumi negyedről rendezett szakmai vitára, hogy nem vesz részt politikai rendezvényen) bízik benne, hogy a birtokosok az anyag másik felével is meg fogják őt keresni: hát persze, még egy ilyen jó balekot nyilván nem találnak. Az illető persze tagadja, hogy a „visszaszerzést” a választási kampányhoz időzítették volna, hiszen, mint mondja, még decemberben aláírták a szerződést – még decemberben ugyebár, hogy az anyagot be lehessen mutatni márciusban. És hol másutt, mint az Országházban?! Onnan majd egyenesen az új múzeumi negyedbe fogják aztán vinni, hogy ennek nyomán csakúgy csődüljenek oda a turisták. Ahogyan azt Móricka elképzeli… Valójában persze az egész múzeumi negyed fölépítése mögött is egy fantasztikus elképzelés húzódik meg: a Várkert Bazáron* túlmenően a Királyi Palota újjáépítése 1944 előtti alakjára, aminek, önmagában véve, lenne is értelme, már ti. ha ez szakmai szempontból egyáltalán lehetséges. (Minderről sok érdekes anyagot találhat az érdeklődő a Budapesti Városvédő Egyesület honlapján és Facebook-oldalán.) Hogy azután a magyar nép Nagy Vezére oda valamely magas méltóságában beköltözhessék.


És végül itt van harmadikként az új budapesti metróvonal. Ennek évtizedes története van, teli a legkülönfélébb vitákkal, ezek azonban, mint magának a folyamatnak a nagyobb része is, még az előző városvezetés idejében zajlottak. A legnagyobb vita végül is arról folyt, vajon szükség van-e egyáltalán erre a vonalra, legalábbis azon az áron, hogy a költségei jóformán minden forrást elszívnak a felszíni tömegközlekedés fejlesztésétől. Magam, lévén laikus, csak a laikus tapasztalataimból tudtam kiindulni, s belőlük arra következtettem, hogy azokban a nagyvárosokban van jó tömegközlekedés, ahol jól kiépített metróhálózat is van (mint mondjuk Berlin vagy Párizs), és azokban nincs az előbbi, amelyekben nincs az utóbbi sem (mint mondjuk Róma). Most azonban, a megvalósítást látva, kételyeim támadtak. Először is már nem vagyok biztos benne, hogy a dinamikusan egyáltalán nem fejlődő Budapestet össze lehet hasonlítani a dinamikusan fejlődő említett metropolisokkal. Másodszor ez a metróvonal csak egy fél metróvonal (ahogyan a Seuso-kincs is csak egy fél kincs), mert nem a Virágpiac és a Bosnyák tér, hanem csupán a két pályaudvar: a Kelenföldi és a Keleti között épült meg. (A nyomvonal vitájához, mint annakidején sem, most sem tudnék hozzászólni.) Ráadásul olyan állomás-sűrűséggel (ennek kritikájával már annakidején is egyetértettem), ami szinte értelmetlenné tesz bizonyos szakaszokat. Az ember hosszú távon természetesen metróval utazik, rövid távon azonban inkább a felszínen. Nyilván metróval megyünk a Keleti és Kelenföld között, de a Kálvin tér vagy éppen a Fővám tér, illetve a Gellért tér vagy akár a Móricz körtér között inkább villamossal. Kérdés tehát, megtérül-e utasszámban a beruházás, ami a megtérülési föltételhez kötött uniós támogatás szempontjából különösen kényes ügy. És most már az is tudható, miért került olyan átkozottul sokba a vonal megépítése: az állomások miatt. Ezeket ugyanis a megalomániás pazarlás jellemzi, mind a terek nagysága, mind a díszítése szempontjából. A Baross tér például az oda épített gigantikus aluljárórendszer miatt gyakorlatilag megszűnt létezni (kősivatag lett belőle, mint a Kossuth térből), szegény Baross Gábor pedig jóformán beleüti az orrát az előtte futó közúti fölüljáróba. (Ezt bezzeg nem bontották le, mint az aluljárót a Ferenciek terén, pedig sokkal rondább annál.) Ne legyen félreértés: ettől az egész metróberuházás még impozáns, én ilyen metrót eddig csak Nyugaton láttam. És megismétlem: a metró története nagyrészt az előző városvezetés alatt zajlott, a hibákat tehát (a félig-megépítés kivételével) nem kívánom a mostani orra alá dörgölni. Valami mást azonban igen. Azt, hogy az egész létesítményt a mostani kormány (és az ő kedves városvezetése) a maga érdemeként mutatja be, s van képe ezt még emléktáblával is megörökíteni, miközben mindenki tudja, hogy az építés legfőbb akadályozója (az ún. „környezetvédők” gonosz akadékoskodásai mellett) a mai miniszterelnök előző kormánya volt. Viszont azt az embert, akinek a megépítés, a hibáival együtt is, egyáltalán köszönhető, szóval a korábbi főpolgármestert, a mostani valami egészen arcátlan (az ő stílusában szólva: pofátlan) indoklással nem hívta meg az avatásra.


Íme három apró, de azért látványos trükk egy szélhámos mindennapi praxisából. Akinek ennél persze sokkal nagyobb és kártékonyabb trükkjei is voltak és vannak, a magánnyugdíjpénztárak „megvédésétől” a munkanélküliség „csökkentéséig” (kényszerközmunka és kivándorlás révén), s ezekről magam is sokat írtam már korábbi cikkeimben, valamint arról is, hogy miért ér el ezekkel sikert a magyar népnél. Mely magyar nép egy héten belül arról fog szavazni, lehetővé teszi-e számára a további szélhámoskodást és trükközést újabb négy évre ebben a Potemkin-demokráciában: Orbán ugyanis nem rabolta el a demokráciát a magyar néptől, csak naponta elsikkasztja, mint afféle közvagyont. (Lásd erről Fleck Zoltán cikkét.) A magyar állam élén nem egy diktátor áll, hanem a megkapott jogosítványaival a maga és bandatársai javára folyamatosan visszaélő szélhámos. Az április 6-i választás, ennek megfelelően, nem egy évszázadra szóló népszavazás lesz demokráciáról és diktatúráról vagy Nyugatról és Keletről, de mindenesetre alkalom arra, hogy megszabaduljunk egy demokrácia-romboló és Nyugat-ellenes, szemfényvesztő paprikajancsitól. Orbán személyisége ugyan nagymértékben rokon egy közismert, hírhedt diktátoréval, és az ő sikerének is ugyanaz a titka, mint amazé volt: a nacionálpopulista színielőadások hipnotikus hatású szónoklatai, amelyek nyomán a hívei már csak neki hisznek, nem a saját tapasztalataiknak. Minden bizonnyal szívesen vezetne be ő is diktatúrát, de nem tud, mert ahhoz ki kellene lépnie az Európai Unióból, ebben az esetben azonban az így is csak eseti szükségintézkedésekkel összetartott magyar gazdaság fél éven belül összeomlana. Diktatúra nélkül viszont nem tudja konszolidálni a folyamatos hadiállapotra berendezett rendszerét, mert a fanatizmust diktatúra nélkül nem lehet a végtelenségig fönntartani, a valóságot éppígy nem lehet a végtelenségig trükkökkel elfödni és fantomvilággal helyettesíteni. Négy év múlva még a legelvakultabb Orbán-hívő is észre fogja venni, hogy nincs itt sem a beígért francia vagy olasz életszínvonal, sem az euró, amelynek bevezetéséhez hiányozni fognak az elemi föltételek is. Konszolidálhatatlan rendszere ellen ezért egy ponton – ilyen vagy olyan formában – bizonyosan ki fog törni a nacionálpopulista kábulatából egyszer magához térő nép elemi erejű fölháborodása. Most, vagy máskor.






* Már leadtam a cikket, amikor a szokásos újságomhoz mellékelve találtam egy Várkert Bazár Magazint, gyönyörű kivitelben, 12 oldalon, tömve Fidesz-propagandával. Az igazán érdekes azonban az a közlés, hogy április 3-án a miniszterelnök átadja a Várkert Bazár „I. ütemét”. Szóval ez sincs készen, de át kell adni a választások előtt.


- * -


Korábban a Fidesz négyéves országlásáról:


– Krémer Ferenc: Súlytalanul, avagy hová jutott és hová tart a magyar társadalom? – I-II. rész
– Kende Péter: Mérleg tíz pontban
– Fleck Zoltán: Radikális melankólia
– Balogh S. Éva: Az előre eltervezett négy év
– Debreczeni József: A Fidesz négyéves országlása történelmi távlatban





Lendvai L. Ferenc