Nemzetféltés
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. november 09. kedd, 05:32
A határokon állítólag átívelő magyar nemzetnek egyfajta politikai keretet adó szervezet hétvégi értekezletén a magyar miniszterelnök kijelentette: minden további „nemzetpolitika” kiindulópontja, hogy létezik az egységes magyar nemzet. Ez tehát nem egy tudományos vizsgálódás végkövetkeztetése, hanem olyasféle axióma, mint az, hogy két pont között legrövidebb út az egyenes, vagy hogy a szubsztancia önmagának oka. Csak míg ezekre az axiómákra közvetlen belátás útján magunk jutunk el, a miniszterelnöki tétel egy kinyilatkoztatás.
E lapokon már többször írtam a nemzet kérdéséről, a továbbiakban néhány dolgot kénytelen leszek ebből szószerint megismételni. Megírtam például, hogy – mások mellett, csak a legfontosabbakra hivatkozva – Renan, Meinecke, Gellner megmutatták, hogy önmagában véve sem az egyazon állami, sem az egyazon nyelvi közösséghez tartozás („államnemzet” versus „kultúrnemzet”) nem konstituál nemzetet, mivel a nemzet, bármelyik tényező legyen a kiindulópontja, a polgárok szolidaritására épülő tudatos politikai közösség. Egy ilyen tényleges szolidaritás pedig csak a tényleges együttélésből, az együttes sikerekből és kudarcokból jön létre – nem véletlen, hogy a nemzetek kialakulásának forró öntőformája oly gyakran és tipikusan a közösen megvívott háború volt. De miért kell magyar állampolgárság egy szomszéd államban élő magyarnak? Azért, mert ő úgymond a magyar nemzet tagja. És miért tagja a magyar nemzetnek? Mert magyar etnikumú. Az ún. „kultúrnemzet” koncepcióját, miszerint mindenki a magyar nemzet része, aki a magyar kultúrához tartozik, addig hitette el magával Magyarországon mindenki, mígnem levonták a logikus következtetést: hogy valaki a magyar nemzethez tartozzon, a magyar államhoz is kell tartoznia. Mert egy kultúrnemzet mindig az államnemzet felé, egy államnemzet pedig a kultúrnemzet felé tendál, s ha megvan rá a lehetősége, akkor ezt el is éri. A kultúrnemzeti kiindulás egyébként tipikusan kelet-európai jelenség. Ez magyarázza a most bevezetésre kerülő magyar állampolgársági szabályozáshoz teljesen hasonló román, szerb, horvát szabályozást. Mert Románia abban bízik, hogy a jelenleg különálló, de mégiscsak mesterségesen létrejött Moldávia (az eredeti Moldova kisebbik fele) lakói előbb-utóbb úgyis őhozzá fognak majd csatlakozni; éppígy Szerbia és Horvátország abban, hogy a labilis Bosznia-Hercegovina előbb-utóbb úgyis fölbomlik, s akkor az ottani szerbek illetve horvátok csatlakoznak majd az anyaországukhoz.
Ernest Renan szobra szülővárosában, a bretagne-i Tréguier-ben (Jean Boucher, 1902) – Wikimedia
A nemzethez való tényleges tartozás tehát tényleges együttélést jelent, közös életet és közös élményeket, ami nem lehetséges a közös állami keretek nélkül, az így biztosított közös jogok és közös kötelezettségek együttes átélése nélkül, napról-napra. A magyar útlevél és a szavazati jog megadja majd a határontúli magyaroknak a közös jogot. De hol maradnak a közös kötelességek? Mondjuk – elvileg – az adófizetés a magyar állami közösségnek. Az ilyenfajta kötelességeknek a közös átélése nélkül nem lehet senki a nemzet tagja – nem jogilag és formálisan, hanem ténylegesen. Minthogy életvitelszerűen nem itt élnek, szavazati jogukat úgy fogják majd használni, hogy meghatározzák vele a magyarországi magyarok sorsát, miközben nem részesei ennek a sorsnak. Ez pedig előbb-utóbb egy már most előrelátható és jól kiszámítható reakcióhoz fog vezetni: a magyarországi magyar állampolgárok nem fognak lelkesedni ezért a szisztémáért, s ennek folytán a határon túli „állampolgár-társaikért” sem.
A reakció azonban előrelátható és kiszámítható az ottani állam és az ottani polgárok részéről is. Egy nacionalista eszmefuttatás szerint ha eztán egy erdélyi magyarnak azt mondják, „bozgor” (hazátlan), majd büszkén azt felelheti: neki igenis van hazája, de az egy másik ország. Amire azt a logikus választ fogja kapni, hogy akkor menjen oda. Egy ugyancsak az idézett fórumon elhangzott másik eszmefuttatás szerint a kettős állampolgárság célja a nemzetféltés, az asszimiláció megakadályozása. Fatális tévedés! Az asszimilációt csakis a kulturális és/vagy területi autonómia biztosítása akadályozhatná meg. Azonban ahogyan annakidején az ún. státustörvény hatására megszűnt a közös román-magyar mozgalom az erdélyi autonómiáért, most a kettős állampolgárság bevezetése lehetetlenné fog tenni mindenfajta magyar autonómiatörekvést, nemcsak a területi, de a kulturális jellegűt is. A kettős állampolgárság koncepciója mögött meghúzódó igazi gondolat valójában ez: nem számítunk rá, és nem is törekszünk rá, hogy az autonómia megvalósuljon. Azzal számolunk, hogy a magyarok a szomszéd országokban valójában idegenben élnek. A magyar állampolgárságot fölvevő magyarok a szomszéd országokban tehát éppúgy „idegenbe szakadt hazánkfiai” lesznek majd, mint a nyugati emigrációban élők. És a perspektívájuk az lesz, hogy vagy asszimilálódnak ott egy idegen közeghez a szülőföldi beilleszkedésük érdekében, vagy magyar állampolgárokként „hazajönnek”.